015 - Fifteenth Episode

I hate this feeling...

2015. január 02. (péntek);(folytatás)

- Na, hogy ment? Mi van Rydel -lel? - érdeklődött anya, mikor beértem a konyhába.

- Hát... elvileg kibékültek, de Ross szerint Ellington -nak még pedáloznia kell ahhoz, hogy minden rendben legyen - válaszoltam.

- Értem - mosolygott anya. - Hazahoztuk a húgodat...

- Tudom, reggel mondtad.

- Fent van az emeleten. Fekvő beteg lett. Nem kelhet fel még két hétig.

- Nagyszerű! Addig se fog zaklatni - válaszoltam morogva.

- De, muszáj lesz neki, mert ha nem vagyunk itthon, te vigyázol majd rá.

- Ne már! - nyavalyogtam. - Ez nem ér! Ő se segített nekem soha, mikor beteg voltam. Hívjátok át Natasha -t. Majd ő körbeugrálja, úgy is mindig azt csinálja, ha itt vannak.

- Nem kérdhetem meg erre! Te fogsz neki segíteni, téma lezárva! - mondta szigorúan anya.
Szó nélkül felmentem a szobámba, ahol mérgesen leültem az ágyamra. Nem kellett sokat gondolkodnom, már lent rájöttem, hogy elkezdődött. Jen itt van a házban, az életem pedig minden egyes levegővételével rosszabb lesz, mert bármi is történik vele, mindent én szívok meg.
- Hallom visszatért a sárkány a szomszéd szobába - hallottam meg  Megan hangját.
- Szia! - mondtam. - Bocsi, hogy tegnap nem találkoztunk, de itt voltak Meggie -ék, meg volt egy kis incidens Rydel -lel és Ellington -nal.
- Anyukád mesélte - bólintott. - Ratliff totál hülye... - állapította meg.
- Azért bármennyire is kedvelem Rydel -t, neki is köze van ehhez. Megkérdezhette volna, vagy ilyesmi.
- Igaz... - mondta Meg, miközben leült mellém az ágyra. - Mi bajod van? - kérdezte.
- Semmi - válaszoltam, bár sosem tudtam jól hazudni, Meg pedig mindig észrevette, még akkor is, ha tényleg csak egy aprósággal kapcsolatban hazudtam-
- Aha, persze! Én meg az angol királynő vagyok! Hadd halljam!
- Anyám bejelentette, hogy nekem kell majd kiszolgálnom a "haldokló" idiótát, amikor ők nem lesznek itthon. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha megtudja, hogy... - mondtam, mikor egy hangos sikítást hallottunk.
Egy percig se kellett gondolkoznunk, hogy ki volt, mindketten tudtuk, hogy Jen volt az.
Nem törődtünk vele, mivel azt gondoltuk Jen biztos meglátott egy pókot a sarokban, vagy ilyesmi, és már épp tovább akartam mondani, amit félbehagytam, mikor anya benyitott a szobámba.
- Steph, kérlek menj át egy kicsit a húgodhoz! Beszélni akar veled.
- Miről? - kérdeztem unottan.
- Csak menj át! - utasított anya, de mivel vele nem szeretek ellenkezni, inkább felálltam, és átmentem Jenette szobájába.
Kicsit rosszabb látványra gondoltam egy gipsz mellett, de nem igazán látszott rajta, hogy esetleg megviselte volna a  baleset.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Ross Lynch? Ross Lynch -csel barátkozol, amíg én a kórházban fekszek, pedig én voltam az, akit megmentett? - sipákolt.
- Megmentett mi? Nem mintha élet-halál között lettél volna, egyszerűen csak le kellett cipelni a kori pályáról, hogy ne essen rád több ember. Egyébként meg... ő keresett engem. Nem én őt!
- Persze, és ezt higgyem is el? Egy híres ember pont veled barátkozna?
- Innen látszik, hogy sok gagyi filmet nézel. Nem mindegy, hogy ki híres és ki nem? Egyébként is... Ross normális! Úgy, ahogy... A testvérei is, ezért van az, jóban vagyok velük. Egyikük se olyan mint te! - mondtam mérgesen, majd otthagytam őt a szobájában, és az enyémbe érve, hangosan becsaptam az ajtómat, és a falnak dőlve lecsúsztam, és sírni kezdtem.

Keveset sírok, de ha elkezdem, akkor nehezen tudom abbahagyni. Sírásaim oka általában Jen szokott lenni, mert valamivel mindig keresztbe tesz nekem. És úgy érzem, megvan a következő dolog, amivel még jobban meg fog bántani a közeljövőben. Ez a "dolog" pedig Ross.
Végre van egy ember, Meg -en kívül, aki tényleg jó fej, és tudom, hogy az is marad, erre jön Jenette, és amint felépül, tönkreteszi majd ezt az egészet.
- Steph... - suttogta Meg. - Mit mondott? - kérdezte. Könnyes szemekkel néztem rá, de semmit se akartam mondani.
- Szóval előkerült Ross... - állapította meg. Ezért szeretem őt. Egyetlen egy pillantásból megérti, hogy mi bajom van, és nem kérdez rá, ha tudja, hogy kényes terület. Most se kérdezett semmit, csak leült mellém, és hagyta, hogy a vállára döntsem a fejem, ő pedig az enyémre dőlt.
Nem szólaltunk meg, csak én szipogtam még egy darabig, amiről az jutott eszembe, hogy 2 nap alatt több könnyet láttam, mint fél év alatt.
- Megnyugodtál egy kicsit? - kérdezte egy kis idő múlva.
- Fogalmam sincs... - válaszoltam őszintén. - De tudod mit? Nem érdekel Jen! - mondtam, és a hirtelen jött önbizalomtól felpattantam, de mint mindig, hogy is Meg -nek lett igaza.
- Tényleg Steph? - kérdezte elbambulva. - Szerintem ez még nagyon is érdekel téged. Elgondolkodtam azon amit mondott, majd újra a falnak dőltem.
Egy darabig még álltam ott, majd lenéztem a még mindig bambuló barátnőmre, és megismételve pár perccel ezelőtti mozdulatomat, lecsúsztam a fal mentén.
- Utálom ezt az érzést... - mondtam.
- Azt, amikor igazam van, és tudod, hogy nem tehetsz semmit az ellen amiben igazam van?
- Igen.


Sziasztok!!!
Akkor kezdjük...! 'Közérdekű' nevű "oldalunk" újra csak bővült, mert elértük a 2000+ -os megtekintést. Megköszöntem ott is, és hát itt is leírom, hogy még mindig nagyon köszönöm a kitartó kommenteléseket, és ezt a sok megtekintést!
Az első kép/gif ami ebben a részben volt: tudom, hogy nagyon sablonos, szinte minden blogban megtalálható legalább egyszer, de ehhez a részhez mindenképp akartam egy ilyen gifet, szóval bocsánat!
Remélem tetszett a rész, ha igen, továbbra is várom a kommenteket, a pipákat, és esetleg még a feliratkozókat is! (Az előző részhez kaptam egy +1 -et, ez volt az első, köszönöm!)
Ne felejtsetek el szavazni kedvenc szereplőtökre, az oldal alján megtalálható a szavazás!
xo;<3