035 - Tirthy-fifth Episode

"Trip"

2015. január 09. (péntek);(folytatás)

Sokáig autókáztunk, de egyáltalán nem voltunk szótlanok. Tény, hogy én beszéltem a legtöbbet, ő pedig kérdezgetett, de egyikünket sem zavarta. Miközben az én sztorijaimat hallgatta, természetesen az útra is koncentrált, nehogy felcsavarodjunk egy fára, ezért bolt, hogy később válaszolt, mint kellett volna, de mivel én is élni akartam még egy jó darabig, nem haragudtam rá emiatt.
- Kérdezhetek még valamit? Talán kicsit személyes lesz... - mondta.
- Mondd csak!
- Miről beszéltetek a barátoddal, mikor odaértem? - kérdezte félénken.
- Alex -szel? - Bólintott. - Régóta ismerem Alex -et, és mindig segített nekem, ha bajban voltam meg ilyesmi. És erre most nem engedem, hogy reagálj - nevettem el magam-, de még sose volt komoly kapcsolatom, ezért még most is (és valószínűleg már mindig) így véd engem. Elmondja, hogy vigyázzak magamra, meg ilyesmi.
- Szóval, félt tőlem? - nézett rám egy pillanatra.
- Nem, igazából ő mindentől félt, ami szerinte rossz lehet nekem - mosolyodtam el.
- Kitalálom! Olyan, mintha a bátyád lenne.
- Nem! - ráztam meg a fejem. - Utálom, ha így mondják. Egyszerűen Alex csak egy nagyon jó barát - magyaráztam.
- Értem - felelte.
Még pár perc kocsikázás után megálltunk egy teljesen üres helyen. De komolyan, az út szélén semmi nem volt, csak fű. Még fák se, meg semmi. Sőt, ha jól emlékszem már egy ideje nem is mentek el mellettünk autók.
- Most jön a rész, amikor előrántod a pisztolyt, és megölsz egy olyan helyen, ahol senki se lát? - kérdeztem nevetve.
- Nem szereted te véletlenül a krimiket? - kérdezte, miközben kiszállt az autóból.
- Csak egészen véletlenül! - válaszoltam, mikor már én is a kocsin kívül voltam.
- Egyébként azért jöttünk ide, mert van itt egy tök jó hely, amit meg akarok neked mutatni - vonta meg a vállát.
- Tehát, semmi  gyilkos hajlam - nyugtáztam mosolyogva.
- Nem, nincs! - nyugtatott meg.
Ross a tisztásra sétált, én pedig követtem. Igazából, az egész olyan volt, mint egy aranyos rajzfilm helyszíne. Óriási füves terület, aminek olyan messze van a "széle", hogy a kocsitól nem is lehetett látni. A távolság nem tűnt fel, miközben sétáltunk, de mikor már ott álltunk az erdő szélén, már ijesztően nagynak tűnt a távolság.
- Kivel szoktál idejönni? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Senkivel. Egyedül szoktam erre felé járni. Bár egyszer már Riker is volt itt, de rajta kívül te vagy az első.
- És te be mersz menni oda egyedül? - mutattam az erdő felé.
- Persze - felelte. - Nincs bent semmi ijesztő! Nyugi, nem lesz baj! - ígérte meg.
- Jó, nem bánom, menjünk - sóhajtottam.
Sokáig szótlanul sétáltunk, egyrészt azért, mert arra koncentráltunk, nehogy elessünk valami kiálló faágban, vagy ilyesmiben, másrészt pedig nem mertem megnyikkanni. Tény, hogy Ross itt sétál mellettem, szóval még sose volt baja abból, hogy itt volt, én mégis nagyon féltem.
- Megjöttünk - jelentette ki hirtelen. Felkaptam a fejem, és azonnal rájöttem, hogy nem volt hiába ennyit sétálni.
- Ez a hely gyönyörű! - ámuldoztam. Tényleg elképesztően nézett ki. A fák nem voltak sűrűn, az egymásba nyúló ágak mégis azt tükrözték, mintha közvetlenül egymás mellett lenne az összes.
- Remélem, tudsz fára mászni! - mondta, majd elindult az egyik fa törzse felé, és felkapaszkodott az első ágra.

Helló, szia, túrós tészta! >.<
Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm, a 12. feliratkozót, és azt, hogy nemsokára elérjük a 10.000 megtekintést. Imádlak titeket! <33
Remélem, hogy tetszett ez a rész, igyekeztem úgy megírni, hogy kicsit kedvezzek nektek, mivel a Happy End -ünk még kicsit messzebb van, de már nem kell sokat várni!
Felkerült néhány információ a 2. évaddal kapcsolatban. ITT elolvashatod!
Várom a véleményeteket! ;))
xo;<3

034 - Tirthy-fourth Episode

Tour...

2015. január 09. (péntek)

Éjjel egy óra van. Mit gondoltok, hány idióta van még rajtam kívül, aki suli időben ilyenkor még nem alszik? Már most érzem, hogy milyen fáradt leszek holnap, az órákon. Esküszöm, fogadni fogok Alex -szel, hogy melyik órán sikerül majd elaludnom....

Egyszerűen, nem tudok elaludni. Miután Ross elárulta, hogy három hét múlva turnéra mennek, és hogy nem lesz egy kis pár napos kiruccanás, hanem egyenesen négy hónapos lesz, teljesen magamba zuhantam.
Bár, próbált felvidítani sőt, még azt is felajánlotta, hogy holnap suli után találkozhatnánk, amire egyszerűen csak annyit tudtam válaszolni, hogy 'Majd meglátjuk!'
Egész éjszaka csak forgolódtam, az alvás pedig csak a gondolataimban valósult meg.
...
Nagyjából hajnali négy körül arra jutottam, hogy már így se, úgy se fogok tudni elaludni, ezért inkább felkeltem. Természetesen rajtam kívül az ég világon senki sem volt fent, ezért halkan próbáltam leosonni a konyhába. Telefonomat még a szobámban magamhoz vettem, a konyhába érve pedig leraktam a pultra.
A szekrényünkhöz sétáltam, és kivettem belőle a kedvenc bögrémet. Nagy adag vizet öntöttem a vízforralóba, és megvártam míg felmelegszik. Előszedtem egy teafiltert, majd hagytam, hogy kiázzon a forró vízben.
Csak pár percet vártam vele, majd megízesítettem, és leültem a telefonom társaságában az asztalhoz. Lassan szürcsölni kezdtem a forró barackos teámat, mikor jött egy SMS -em.

,, Jól gondolom, hogy te se tudsz aludni?

- Ross "

Mosolyogva olvastam el az üzenetet, majd rögtön keresni kezdtem a fejemben, a megfelelő választ.

* Délután, suli után*

- Szóval, akkor most Ross -szal leszel? - érdeklődtek Alex -ék.

- Igen. Először nem tudtam, hogy elmenjek e ma, de végül is egész éjszaka azért virrasztottam, mert a turnéjukra gondoltam. Arra jutottam, hogy ki kell használnunk a maradék időt addig.
- Jól teszitek! - mosolyodott el Meg. - Hétvégén ettől függetlenül megnézünk mi is egy filmet? - nézett végig rajtunk.
- Én benne vagyok - szólalt meg Alex.
- Nekem is tetszik az ötlet - bólogattam.
Hallottam, hogy megállt valahol az út szélén egy autó, de mielőtt megfordulhattam volna, hogy megnézzem, Ross jött e meg, Alex már megelőzött.
- Megjött a szőke herceged! - közölte.
- Rendben - Akaratlanul is elmosolyodtam, amit a többiek egy mindent tudó pillantással díjaztak. - Alex, gyere egy kicsit, légyszi! - kértem. Elköszöntem a többiektől, és kicsit arrébb álltam. - Mi bajod van? - kérdeztem kíváncsian.
- Vigyázz vele, jó?
- Alex, tudod jól, hogy nem fog elrabolni. Ezen kívül meg nem tudok mást elképzelni, amivel bánthatna - magyaráztam.
- Azért azt ne felejtsd el, hogy két napig szinte a depressziós kategóriába kellett hogy soroljunk miatta! Nem akarom, hogy még egyszer átmenj azon, amin akkor.
- Aranyos vagy, de nem hiszem, hogy meg fog történni.
- Három hét múlva turnéra mennek. Gondolom nem csak pár napos nyaralás lesz - nézett a szemembe.
- Hát nem is, mert tél van - vágtam rá. - Ne aggódj miattam - mosolyodtam el. - Majd beszélünk!
- Rendben - sóhajtott. - Szia!
- Szia!
Lesétáltam a lépcsőn, és elsétáltam Ross kocsijáig, majd megkerülve azt, beszálltam a kocsiba.
- Hali!
- Aludtál délelőtt? - érdeklődtem.
- Nem, de ez miért fontos? - érdeklődött felém fordulva.
- Mert, nem biztos, hogy el akarok úgy indulni, hogy egy fáradt srác a sofőr - nevettem fel. - Egyébként is, hova akarsz menni?
- A helyszín titok, de nem kell aggódnod. Vigyázok rád - mondta, egy féloldalas mosoly kíséretében. Ebben a pillanatban, pedig eljött az a jelenet, amit egyszer mindenkinek át kell élni. Ahogy ezt kimondta, lehajtottam a fejem, mert ha tetszik, ha nem, elpirultam. Csak akkor emeltem fel a fejem, mikor meglegyezgette az arcom előtt a kezét. Szemébe néztem, és elkövettem azt a nagy hibát, ami minden nyálas tinifilmben benne van. Elvesztem a szemében...

Halihóóó!
Szóval, a helyzet az, hogy ma annyira írós kedvemben vagyok, hogy megírtam nektek ezt a részt. Plusz, egy barátnőm (nem akarok ujjal mutogatni, na jó,Viki volt+Anna) cseszegettek engem, hogy mikor lesz már új rész. :DD 
Na, akkor várom a véleményeket komiba, és nyugi van, már nincs messze a Happy End. (Most ez spoiler volt, mert ennyit se akartam elárulni, de mindegy, örüljetek! ;)
xo;<3

033 - Tirthy-third Episode

News

2015. január 08. (csütörtök);(folytatás)

- Köszi, imádlak! - hálálkodott.

- Tudom - dőltem neki a karjának. - De, lehetnél egy kicsit, hogy is mondjam... fiúsabb. Nem mersz visszaszólni a volt barátnődnek, aki ráadásul egy... - magyaráztam, de mire odaértem, hogy elkezdem kicsit szidni a csajt, Alex leállított.

- El ne kezd! - szólt rám. - Tudod jól, hogy ő volt az első "normálisabb" barátnőm.

- Már amennyire ez így lehet normális...

* Másfél óra múlva, otthon *

- Tanulsz? - kérdezte anya. Már vagy tizedszerre jön be a szobámba, hogy biztosan azt csinálom e amit kell, és bevallom, ez már eléggé idegesít...

- Igen! - válaszoltam unottan.

- Helyes - szögezte le, majd kisétált a szobámból.

A maradék életkedvem is elmegy az ilyen napoktól, amikor anyának nem elég az a mennyiség, amit én általában tanulok, és bekattan neki valami, hogy én márpedig tanulni fogok. Tizenöt percenként bejön a szobámba, és megnézi, hogy előttem vannak e még a könyvek.

Ez nagyjából minden negyedik napon megy így, szóval elég sűrűn van ilyen napom.

Ahogy már kitalálhattátok, ez a nap is ilyen, most viszont valami bezavart. Hirtelen a telefonom csengőhangja hasított a levegőbe. A kijelzőre pillantva megláttam azt a nevet, ami most óriási mosolyt csalt az arcomra.

- Eszedbe jutottam? - szóltam bele a telefonba.

- Gondoltam felhívlak, mielőtt megint szenvedni kezdenél... - válaszolta. Ross viccelődős kedvében volt, aminek végül is örülök, mert én is szeretem az ilyen poénokat.

- Nem kell értem aggódnod! - nevettem el magam. Hátradőltem az ágyamban, majd kioldottam lábaimat a törökülésből.

- Ezt hagyd rám jó!? - vágott vissza ő is, hangján pedig hallottam, hogy ő is elmosolyodott.

- Sajna pár perc múlva úgy is le kell tennem, mert anya ellenőrizni fogja, hogy tanulok e vagy nem - magyaráztam.

- Akkor utána visszahívlak - Bár nem láttam, tudtam, hogy megvonta a vállát.

- Hű, de kitartó valaki... - sóhajtottam.

- Azt ne mondd, hogy zavar! - nevette el magát.

- Pontosan! Sosem mondtam, hogy zavar - jelentettem ki.

- Valahogy gondoltam... - felelte. Egyszerűen csak mosolyogni tudtam. A plafonomat bámultam, és közben fülig ért a szám. 

- Egyébként, nem kell próbálnotok, vagy ilyesmi? - kérdeztem rá.

- Ami azt illeti, megfogtad a lényeget... - kezdte. - Azért is hívtalak, mert ma volt megbeszélésünk. A turnéval kapcsolatban.

- Tényleg? - kérdeztem lelkesen. Nem értettem, hogy miért ilyen szomorú a hangja, de gondoltam, hogy nem sokára úgy is megtudom. - De hiszen, ez jó nem?
- Steph, a turné három hét múlva kezdődik. Ez már végleges... - vallotta be. Bár ezt ő nem láthatta, leesett az állam. Megdöbbentem azon amit mondott, és szerintem nem volt hiába az a megdöbbenés.
- Mo-most csak viccelsz, ugye?
- Sajnos nem. De, van még valami... Ez, még kevésbé fog tetszeni - kezdett bele.

Aloha! *.*
A Facebook -os csoportban tegnap elmondtam, hogy nagyon sajnálom amiért késtem, és úgy, hogy már amúgy is áttettem a hétköznapi részt szerdára... Talán, úgy látszik, hogy hanyagolom a blogot, de valójában nem erről van szó! Sokszor mondom, hogy sok a tanulni valóm, és nemrég kikaptuk a félévit, aminek következtében vége lesz a nagy hajtásnak, de tévedtem. Hetedikes vagyok, és aki már túl van ezen az éven, az tudja, hogy nagyon-nagyon nehéz! De, minden erőmmel azon leszek, hogy ne kelljen annyit késnem!
Mindezektől eltekintve, ma is várom a véleményeket, a visszajelzéseket! ;)
xo;<3

032 - Tirthy-second Episode

Secrets

2015. január 08. (csütörtök);(folytatás)
Alex egész nap került engem, ami általában azt jelenti, hogy nem akar beszélni valami fontosról, ilyenkor pedig általában hagyni szoktuk, mert volt már ebből veszekedés. Legtöbb esetben nem igazán tudtuk, hogy miről van szó, maximum sejthettük, ma azonban pontosan tudtam, hogy miről van szó. Alex reggel nem állt a megszokott helyén, hogy együtt menjünk suliba, helyette viszont Ross -szal találkoztam. Biztos vagyok benne, hogy Alex beszélt vele, ha nem is túl sok mindenről, de megtárgyalták a dolgokat. Ebben pedig még biztosított is, mikor suli után rákérdezett a dologra.
- Ez a Ross gyerek... beszélt veled reggel? - érdeklődött.
- Igen... és te, beszéltél vele? - kérdeztem rá.
- Hát, egy kicsit - vallotta be.
- Reméltem is! - mosolyodtam el. Normális esetben most megöleltem volna, de nálunk alap szabály, hogy csak akkor ölelhetem meg, ha Meg -en vagy America -n kívül senki sem látja, ugyanis ha valamelyik csaj meglát engem Alex -szel, már meg akarnak ölni. Ez van, és kész. Alex -nek csak csettintenie kéne, és már minden lány a lábai előtt heverne, ezért én csak rontanék az imidzsén.
- A múltkor elmaradt az a találkozó... - emlékeztetett. - Bepótoljuk?
- Egy feltétellel!
- Igen?
- Mrs. Collins pékségébe kell mennünk! Csokis muffin -t akarok enni! - nevettem el magam.
- Végre megint nevetsz! - mosolyodott el ő is.
Nem vacakoltunk sokáig az elköszönéssel, egyszerűen csak elmondtuk, hogy lelépünk, mert megbeszéltük, aztán még váltottam pár szót Meg -gel, és indultunk is.
* Kb. 20 perc séta után *
- Ez tényleg nagyon finom! - állapította meg Alex, miután megkóstolta az isteni muffin -t.
- Tudom - nevettem.
- És finom a tea is... - folytatta.
- Azt már ittál egyszer nem? Én vittem neked egyszer a suliba - gondolkodtam el.
- Ez volt az? - kerekedett el a szeme.
- Azt hiszem igen - bólintottam. - Teljesen úgy emlékszem, hogy itt vettem neked azt a teát, bár van még egy pékség a suli felé, de oda  nem nagyon járok... - hadartam. Egy idő után észre vettem, hogy Alex a poharát szorongatja, és valamit nagyon néz az ablakon keresztül.
Én is elfordítottam a fejem, és rögtön megértettem mit bámul annyira.
Alex -nek nem rég volt egy barátnője, de szétmentek. Semmi megcsalás vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem működött. A lány kezdeményezte a szakítást, Alex pedig végül elfogadta a döntését, de azóta is bánja, hogy könnyen elengedte. Alex tipikusan az erős srácot mutatja a világ felé, azonban mi, mint legjobb barátai tudjuk, hogy iszonyatosan rossz látnia a lányt, valaki mással. Merthogy, a csaj a szakítás után két héttel már fel is szedett magának valakit.
Nos ez a lány, most ott állt, újdonsült barátjával,az utca másik oldalán....
- Alex... - szóltam neki óvatosan.
- Nem akarsz menni? - kérdezte gyorsan. Bár igyekezett elrejteni a hangjában bujkáló szomorúságot, én mégis meghallottam.
- De, mehetünk - egyeztem bele.
Összeszedegettük a cuccainkat, majd még gyorsan elköszöntem Mrs. Collins -tól, és indultunk is.
Azonban nem számítottunk rá, hogy a párocska az út másik feléről is ide készül jönni, így szépen összetalálkoztunk velük az ajtóban.
- Ó, sziasztok! - köszönt a lány. Magas hangja mindig is idegesített, most viszont végképp. - Hogy vagy, Alex? És te... ö... Stephany ugye? - nyávogta.
- Jól. Remélem te is, mi viszont sietünk - mondtam hamis mosollyal az arcomon.
- Kár - sóhajtotta.
- Színészkedésből még mindig jó vagy - ráztam a fejem, majd megfogtam Alex csuklóját, és elrántottam onnan.

Haliii!
Remélem, hogy tetszett a rész, várom a véleményeket! ;))
Ui.: Szavazzatok a 2. évad témájára! :))
xo;<3

031 - Tirthy-first Episode

The truth

2015. január 08. (csütörtök)

- Jó reggelt! - köszönt hirtelen valaki. Gyorsan fordultam meg, szinte már olyan volt, mintha megijedtem volna.

- Ó, szia Victoria - mosolyodtam el. - Anyáék megint nincsenek itthon?

- De, még itt vannak. 

- Akkor neked miért kellett ilyen korán bejönnöd? - értetlenkedtem.

- Mert pár perc múlva így is, úgy is elmennek, ezért minden nap ilyen időben jövök be, hogy nekik is tudjak segíteni - vonta meg a vállát.

- Kedves tőled... - bólintottam. - Anyáékat "kiszolgálni" fényévekkel jobb mint Jen -t. Úgy sajnállak, hogy egész nap vele kell lenned - mondtam őszintén.

- Hát, nem egy álom az biztos, de gyakorlatnak megteszi - vont vállat.

- Ezt tanulod? Szakmának? - érdeklődtem.

- Igen, és szívesen beszélgetnék még, de el fogsz késni.

- Ja, tényleg. Kösz, hogy szóltál! - nevettem el magam.

- Nincs mit - mosolyodott el. - Holnap találkozunk! - köszönt el.

- Rendben! Szia! - válaszoltam, majd berohantam a szobámba, beledobtam a tolltartómat a táskámba, és lementem a földszintre.

Pár perc múlva, már megvolt a reggeli anyáékkal, és épp a cipőmmel szórakoztam. Nem tartana ilyen sokáig a cipőkötés, mert gyakorlott vagyok már (tizenhét évesen már illik tudni, hogy kell bekötni egy nyomi cipőt...).
Miután kiléptem az ajtón, meglepődve vettem észre, hogy Alex nem álldogál a villanypóznának dőlve, és nem vár rám. Ez volt az első dolog, amit kiszúrtam. Aztán, mikor becsuktam az ajtót, és teljesen megfordultam, megláttam egy fiút aki a kapunak dőlve ácsorgott.
Először nem ismertem fel, pedig szőke haja, és magassága elég árulkodó volt, nekem azonban még túl reggel volt ahhoz, hogy elsőre felfogjam a dolgokat. De, mikor a fiú egy kicsit elfordult, és megláttam az arcát oldalról, olyan boldogság öntött el, amilyet még sohasem éreztem.
- Ross... - suttogtam magam elé. Futásnak eredtem, aminek eredménye képen majdnem feldöntöttem szegény srácot, de amint ő is észbe kapott, egy kicsit elnevette magát, és átölelt.
- Szia, Steph! - köszönt. - Baj van? - érdeklődött.
Valóban igaz, hogy nem kicsit volt furcsa, hogy konkrétan nem akartam elengedni szegény srácot, de ez van, legközelebb fogalmazzon érthetőbben, és jöjjön hamarabb.
- Nem, én csak... örülök, hogy itt vagy - sóhajtottam. Őszintén válaszoltam, de a várt reakció helyett, csak lehajtotta a fejét. Így se kellett mondjuk túlzottan erőlködnöm, hogy lássam az arcát, mivel körülbelül másfél fejjel magasabb nálam. Szomorú volt.
- Szóval, nem csak nekem tűnt búcsúzásnak a szombat, igaz? - kérdezte.
- Én tényleg azt hittem, hogy egyszerűen elköszöntél, mert vége a szünetnek, és kész - vallottam be.
- Ennyire idiótának nézel? - mosolyodott el kínjában.
- Legközelebb mondjuk ne várj két teljes napot, hogy egészen addig szenvedjek, amíg ide nem jössz! - hadartam.
- Szenvedtél? - nézett rám csodálkozva. Ekkor esett le, mit is mondtam pontosan mit is mondtam.
- Izé... ezt nem hallottad! - mondtam zavartam. Mivel nem akartam elkésni, és nem is akartam, hogy faggatózzon, elindultam a suli felé. Kicsit se volt feltűnő...
- Steph! - kiáltott utánam. - Miért nem hívtál fel?
- Mert... - Nem tudtam, hogy pontosan mit mondjak neki, de végül is nem akartam hazudni. - A múltkor én mentem utánad. Úgy gondoltam, most neked kéne. Nem volt egyértelmű az, ahogy elköszöntél, ezért elbizonytalanodtam. És igen, jól hallottad, tényleg szenvedtem. Azt hittem, hogy elbúcsúztál, és egyszerűen kisétáltál az életemből - vallottam be.
- Szeretnéd? - kérdezte. Megint összezavart, ezért muszáj volt megkérdeznem.
- Mit? - néztem a szemébe.
- Azt, hogy 'kisétáljak az életedből' - idézte. Azonnal megráztam a fejem, és rávágtam, hogy nem, ami megmosolyogtatta. - Gyere, elkísérlek a sulidig! - mondta, majd átkarolta a vállamat, és elindult.

Sziasztok!
Nem akarok sokat beszélni erről a részről, csak azt remélem, hogy tetszett, és hogy kapok majd visszajelzéseket! ;)
Csatlakozzatok a Facebook -os csoport(om)hoz, hogy mindenről értesüljetek, és hogy elolvashassátok, milyen blogot tervezek a Crazy Stupid Love második évada után! :))
xo;<3

030 - Thirtieth Episode

Chocolate can makes you happy

2015. január 07. (szerda);(folytatás)

- Szia kicsim! - köszönt anya.
Egy örökké valóságnak tűnt, mire hazaértem. Alex -nek máshova kellett mennie, Meg -nek pedig plusz órája volt. America az osztálytársaival ment, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.

- Hali... - mondtam kedvetlenül

- Mi a baj? - kérdezte rögtön.

- Semmi - adtam az egyszerű választ.

- Kicsim, látszik rajtad... Ki vele! Ross csinált valamit? - faggatott.

- Tegnap reggel... elbúcsúzott érted? - fakadtam ki. - Már nincs bennem a 'mivan ha csak félreértettem' dolog. Elköszönt és ennyi.

- Jaj... nyugodj meg! - jött oda hozzám anya. Átölelt engem, én pedig a vállára hajtottam a fejem.

- De... - kezdtem volna.

- Nincs, de! Ismerlek... - mondogatta anya.

- Nem akarom kimondani - vallottam be.

- Mit? - kérdezte anya. Jól játssza ezt. Azt hiszi, hogy amiatt majd gyorsan elmondom, hogy megszabaduljak a kérdésektől. De én nem szoktam ezt tenni.

- Nem fogom elmondani! - jelentettem ki.

- Hiányzik, igaz? - Rátapintott a lényegre. 

Magamnak se akartam bevallani, azt meg főleg nem akartam, hogy Meg -ék tudjanak róla. Megmondta... Megan megígérte, hogy ha valaha érezni fogok valami ilyesmit Ross iránt, akkor egy ideig biztos piszkálni fog az 'én megmondtam' szövegével.

Az pedig eléggé idegesítő lenne, főleg ha Meg csinálja...
- Igen - vallottam be.
- Jaj, kicsim - sóhajtott anya. Elengedett engem, én meg arrébb léptem egy kicsit. Anya elsétált az egyik konyhai szekrényhez, és kivett belőle egy tábla csokit. - Edd meg, a felét! Utána majd beszélgetünk!
- Komolyan? Magam alatt vagyok, te meg csokival etetsz? - nevettem fel kínomban.
- Menj! - utasított.
* Pár órával később; este hét körül *
- Te, egy végtelenül szerencsétlen ember vagy, Steph! - vágta a fejemhez Meg.
- Megszólaltál - vágtam vissza.
- Nem tudom, hogy ki az, aki nem mer megkérdezni valamit, hogy 'Te, basszus... most akkor mi van?' Ennyit kéne mondanod, és már meg is van minden oldva - magyarázta.
- Az a te stílusod Meg! - emlékeztettem.
- Néha tanulhatnál tőlem - jegyezte meg.
- Na, hagyjál! - nevettem fel.
- Végül is, a te döntésed, hogy meddig akarsz még zombi lenni Ross miatt. Nekem viszont mennem kell, bocsi.
- Semmi baj, legalább nem fárasztasz tovább - feleltem.
- Köszi, én is imádlak... - mondta.
- Tudom, de én nem ezért mondtam. Jó, csak viccelek! Na, menj! - nevettem el magam.
- Holnap találkozunk! Szia! - köszönt el.
- Szia! - mondtam, majd letettem a telefont.
Ha úgy vesszük, Meg -nek teljesen igaza volt... Beszélnem kéne Ross -szal, de ha mégsem az történt amire én gondolok, akkor meg beégek.
Meg ott van az is, hogy amikor a múltkor bedőlt Jen hülyeségének, akkor is én mentem utána. Majd ha esetleg félreértettem, és rájön, hogy valami gáz van, akkor szépen megkérdezi. Ezúttal nem én fogok utána futni.

Hola Chica! (SzJG -t olvastam...)
Szóval... AZT A HUPILILA MINDENIT! (Hupikék törpikéket is néztem. :DD)
11 feliratkozó összesen. *.* Annyira köszönööööm. <33
+ Nagyon sok kommentet és szavazatokat is kaptam a 2. évadot illetően, amit köszönök szépen! :))
Nem sokára jön az új rész, addig is várom a véleményeket! ;)
Ui.: Nem vagyok biztos abban, hogy a cím nyelvtanilag helyes e, majd kijavítom, ha nem! :))
xo;<3

029 - Twenty-ninth Episode

A whole day without Ross

2015. január 07. (szerda)

Mikor reggel felkeltem, és tükörbe néztem, szó szerint megijedtem magamtól... Elképesztő, hogy mennyire rosszul néztem ki... Ha választanom kellett volna, hogy békavagy én vagyok rondább biztos, hogy, magamat választanám.

Nem mondhatni, hogy korán el tudtam aludni, bár attól függ, hogy kinek mi a korán. De azért hajnali fél kettőkor csak alszanak már a viszonylag normális emberek... Én nem tudtam. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mikor aludtam el pontosan, csak az tudom, hogy olyan lila karikák vannak a szemeim alatt, mintha megvertek volna. A hajamról, meg már ne is beszéljünk... Csoda lesz, ha valaha ki tudom majd fésülni.

De végül is sikerrel jártam, mert Alex nem kezdett reggel gúnyolódni, szóval valamennyire sikerült emberi kinézetet varázsolni magamnak.

Igen "jó" hangulatomra még az is rá tett egy lapáttal, hogy anyának és apának korán be kellett mennie, ezért reggel csak Victoria -t találtam a konyhában. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobta fel egy kicsit a kedvemet, ugyanis Jen már egy nap alatt az agyára ment szegénynek, és én voltam, akinek kipanaszkodta magát. Nem csak kedvességből vállaltam el a lelki szemetesláda szerepét, hanem azért is, mert pontosan (ha nem jobban) tudom, hogy min megy keresztül.
... Most pedig itt ülök, egy újabb töri órán, és unom a fejem. Nem igazán segít a folyamatos körmölés és az unalom a hangulatomon, de muszáj suliba járni, szóval le is tehetek arról e tervemről, hogy fogom magam, és haza sétálok.
- Miss Anderson, kérem jöjjön ki a táblához - mondta hirtelen a tanár.
Klassz... már csak egy felelés hiányzott, mikor nem tanultam semmit. Tudnám miért feleltet az óra közepén...
- Nos, akkor szeretném hallani, hogy mit tud az első világháborúról! Kezdheted.
És megkezdődött egy hossz felelés... Még én is meglepődtem, hogy ahhoz képest milyen sokat tudtam, annak meg végképp, hogy hármast kaptam a felelésre.
* A utolsó tanóra után, az ebédlőben *
- Sziasztok! - köszönt jókedvűen America. - Leülhetek?
- Ez most kérdés volt? - nézett rá Alex. Elmosolyodtam kérdésén, majd figyeltem, ahogy America leül az utolsó helyre az asztalnál.
A sulinknak óriási ebédlője van, ahol általában mindig hangzavar van, még akkor is, amikor nincs ebéd idő, mert a folyosókon tanárok is mászkálnak, az ebédlőbe viszont kilencedikesek felügyelnek, ők meg senkire se mernek rászólni. Most is nagy volt a hangzavar, de az átlagnál kicsit halkabb volt a társaság, aki az ebédlőben volt, mivel mindenki kajált.
- Steph, mi volt veled tegnap? - kérdezte aggódó tekintettel America.
- Ö... igazából nem tudom. Mármint nem tudom pontosan, hogy biztos jogosan voltam e olyan - vallottam be.
- Ross -szal volt valami? - érdeklődött.
- Szóval felismerted? - mosolyodtam el.
- Nem, igazából addig nyaggattam Meg -et, amíg el nem mondta, hogy ki volt az - nevetett fel.
- Ja értem már.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, jelzett a telefonom, hogy üzenetet kaptam. Rögtön felkaptam a fejem, és a táskámhoz kaptam, hogy megnézzem, ki üzent.
Éreztem magamon a többiek pillantását, de ebben a pillanatban ezzel nem foglalkoztam. Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, abban a pár másodpercben, amíg a táskámban kerestem a telefonomat. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire reménykedni fogok, hogy Ross írt nekem.
De sajnos csalódnom kellett. Nem tőle kaptam SMS -t...

Sziasztok!
Ehhez a részhez nem igazán szeretnék bármit is hozzáfűzni... szerintem önmagáért beszél.
Viszont! Lezárult a szavazás, és óriási örömet okozott, hogy a szavazataitok alapján LESZ második évad. :D
Most egy új szavazást indítottam, ami a második évad témájáról szól. ITT elolvashatjátok a választató témákat, aztán kérlek titeket, hogy utána döntsétek el, melyik tetszik jobban, és szavazzatok! :))
xo;<3

028 - Twenty-eighth Episode

I don't know, what's gonna happen...

2015. január 06. (kedd);(folytatás)

- Anderson! - kiabált a tesi tanár.

- Igen, tanár úr? - kérdeztem, mikor odaértem hozzá.

Bármennyire is szeretem Mr.Matthews -t, ma valahogy nem volt kedvem hozzá.

- Mi bajod van? - kérdezte. Talán elsőnek kicsit bunkónak tűnhet, de valójában csak ilyen a stílusa...

- Kicsit... rossz napom van - magyaráztam.

- White (Szerk.megj.: Alex vezetékneve White) jelezte, hogy nem leszel túl jókedvű, de nem gondoltam, hogy ennyire nagy a baj - mondta.

- Sajnálom tanár úr, igyekezni fogok.

- Szeretnél leülni? Most az egyszer megengedem!

- Tényleg? - kérdeztem.

- Menjél, mielőtt meggondolom magam! - intett a fejével a padok felé.
- Köszönöm tanár úr! - mondtam gyorsan, majd a "kispad" felé kezdtem sétálni.

- Leültetett? - kérdezte Alex, mikor egy kis pihenő időt kapott néhány osztálytársunkkal együtt.

- Igen. Köszönöm, hogy szóltál neki óra előtt - feleltem.

- Ugyan már. Anélkül is látszik rajtad, hogy a maradék életkedvedet is elhagytad valahol... - magyarázta. - Vagy valakinél - tette hozzá.

- Ne neheztelj Ross -ra! - figyelmeztettem. - Nem csinált semmit.

- Akkor mégis mi bajod van? - kérdezte kiakadva.

- Alex, mondtam már. Egyszerűen csak nem értem a dolgokat... - néztem rá fáradtan.

- A fenébe is, ennyi nekem nem elég Steph - csattant fel. A szemem sarkából láttam, hogy valaki elindul felénk, de nem foglalkoztam vele, mert Alex teljesen magára vette a dolgot. - Túl régóta ismerlek ahhoz, hogy elhiggyem neked, hogy ennyi az egész. Ha az a Ross gyerek megbántott, arról tudni akarok! Steph értsd meg, hogy segíteni akarok!

- Alex, állj le! - szólalt meg hirtelen Meg.

- Megan, te is tudod, hgy csak...  - kezdte mérgesen Alex, de a szavába vágtam.

- Elég! - mondtam hangosan, majd magyarázni kezdtem. Tudjátok, hogy ő hozott ma reggel suliba... és miután elköszöntünk, kiszálltam a kocsiból. Ross utánam szólt, és furcsán viselkedett. Pontosabban furcsán fejezte ki magát. Mikor beértem a suliba még mindig ott ült mozdulatlanul a kocsiban, és gondolkozott valamin. Nekem is csak azon járt az agyam, hogy miért tűnt olyan furcsának. Aztán rájöttem. Mintha elbúcsúzott volna... - mondtam halkan. Észre se vettük, hogy a tesi óra közben folytatódott. Örök hála Mr. Matthews -nak, hogy hagyta, hogy Alex és Meg itt maradjanak. Alex lassan leült mellém, én pedig a vállára dőltem. - Lehet, hogy igazatok volt, amikor azt mondtátok, hogy nekem tetszik Ross. Annyira kétségbeesetten próbálom keresni a kiutat a búcsúzkodásból, de egyszerűen nem találom meg...

- Steph, nem hiszem, hogy Ross el akarna tűnni az életedből. Ahhoz túlságosan sokat volt veled, hogy most csak úgy elsétáljon - rázta a fejét Meg. 

- Mi van, ha mégis? - kérdeztem aggódva.

- Olyan nincs! - nyugtatott.

- Srácok, tudjátok, hogy bírlak titeket, de most már menjetek a pályára jött oda Mr. Matthews. - Te maradhatsz, ha szeretnél - intett nekem.

- Bírd ki még egy kicsit jó? - nézett rám Meg. A fejem még mindig Alex vállán pihent, így eléggé érdekesen, de bólintottam.
Meg felállt, és elsétált. Alex sajnálkozóan nézett rám, mire én fenyegetően mutattam rá.
- Nehogy elkezd ezt! - nevettem el magam kínomban.
- Mit? - nézett rám ártatlan szemekkel.
- Ne sajnálj!
- Nem foglak... - mondta komoly arccal, majd elmosolyodott, megrázta a fejét, és felállt. - Ne gondolkodj rajta túl sokat!
- Én próbálok, de egyszerűen nem tudok másra gondolni - magyaráztam.
- Pedig kéne... így teljesen úgy nézel ki, mint egy zombi.
- Köszi, ez most sokat segített - néztem rá.
- Tudom, én már csak ilyen vagyok - mosolygott. - Délutánra nincs programom. Filmnézés, gondolatelterelés képen?
- Benne vagyok - mosolyodtam el.
* Kb. két órával később, öt óra körül *
Ha azt mondom, hogy nem terelte el a gondolataimat Alex, a hülye filmje, meg az, hogy popcorn -nal dobál,miközben inni próbálok, akkor hazudok.

Ha azt mondom, hogy iszonyatosan jól esik, hogy megint én vagyok az, akinek "segítség" kell, ő pedig itt van, és támogat, akkor viszont az igazat mondom.

Tesi óra után Alex rögtön átjött hozzánk, ami azért volt furcsa, mert általban Meg szokott úgy eljönni hozzánk suli után, hogy haza se megy előtte. 

Anya tegnap talált valakit, aki pátyolgatja Jen -t, amíg senki sincs otthon, de nem volt alkalma tegnap bemutatni nekem. Ezért történt, hogy Alex és én is furcsán néztünk, mikor Jen szobájából kilépett egy ismeretlen nő.
Végül is nem volt túl idős, 25 év körül lehetett, és nagyon kedves, jól elbeszélgettünk, csak aztán Jen rikácsolni kezdett, hogy kell neki valami, ezért el kellett rohannia. Egyébként a neve Victoria, és így első ránézésre úgy tűnik, hogy kicsit se hasonlít Jen -re, szóval meg leszünk egymás mellett.
Mind ezek után, pedig itt ülünk az ágyamon, és valami béna vígjátékot nézünk, aminek még a címét se tudom, de nézem, mert Alex ezt választotta.
- El se hiszem, hogy ilyen filmet néztem ki.
- Én se - röhögtem fel.
- Inkább nézek Micimackót, de az még annál is szörnyűbb - rázta meg a fejét.
- Miért pont Micimackó? - néztem rá.
- Sose voltam oda azért a meséért - magyarázta.
- Aha értem - nevettem.
Egy ideig hallgattunk, és a filmet bámultuk, de végül is Alex feldobta a témát, amit el akartunk kerülni...
- Jobban vagy már? - kérdezte.
- Azt hittem azért nézzük ezt a hülyeséget, hogy elfelejtsem - suttogtam.
- Tudom, de... aggódok érted. Még sose voltál ilyen. Mindig életvidám és boldog voltál, még akkor is, ha történt veled valami. Emlékszel, amikor kilencedikben eltörted a kezed? Több hónapon keresztül gipsszel kellett járkálnod, te viszont csak kiröhögted magad. Most mi változott.
- Alex, ez most más! Megkedveltem Ross -t, és azt hittem, hogy a barátom, ami még mindig nincs kizárva, de egyszerűen nem tudok mást látni a dolgok mögé, mint a búcsúzást. Valahányszor végigpörgetem a fejemben a beszélgetést, csak azt tudom kivenni belőle, hogy elköszönt és kész, ennyi volt. Egy hét volt... véget ért a szünet. Talán így tervezte, hogy majd a szünet végéig minden szép és jó, aztán éljük az életünket tovább.
- Szóval még nem vagy jól - hajtotta le a fejét.
- Nem igazán... vagyis, nem tudom - vallottam be. - Egyszerűen csak próbálom elfogadni, és bízni abban, hogy ezek után, már csak jó dolgok fognak történni, hogy minden olyan legyen, mint régen...

Hey! :D
Szóval akkor, hol is kezdjem, khm... igazából elfelejtettem, hogy mit akartam írni, és igen, tudom, hogy béna vagyok.
Nah, akkor komolyra fordítva a szót. Szerintem ez most egy eléggé ratyi rész lett, de mindegy, a következőt igyekszem jobbra megírni!
Már CSAK MA tudtok szavazni! Fontos a kérdés, bár nem hiszem, hogy ha bárki is szavazna még nemmel, akkor több 'nem' -es szavazat összejönne a kilenc 'igen' -esnél...
Függetlenül attól, hogy kicsit unalmas lett a rész, én azért még várom a kommenteket, a pipákat, és a feliratkozókat. ;))
Ui.: Nagyon-nagyon szépen köszönöm a 9 feliratkozó! :))
xo;<3

027 - Twenty-seventh Episode

Goodbye...?

2015. január 06. (kedd)

- Steph! - szólongatott valaki. 

- Mit akarsz? - nyögtem ki.

- Fel kéne kelned... tudod, neked ma suli van - mondta kedvesen egy hang. Egy kis gondolkodás után kinyitottam a szememet, és rájöttem, hogy a hang Ross -hoz tartozik.

- Még öt percet! - mondtam.

- Egyszer már felkeltettelek, akkor is ezt kérted! Na, gyerünk kelés! - utasított, majd megfogta a csuklómat, és ülő helyzetbe rántott.

- Így is tudok aludni... - közöltem vele az egyszerű tényt.

- Igen lehet, de én nem hagyom! - vágta rá.

- Mennyi az idő? - kérdeztem.

- Hat óra harminc körül lehet... - felelte. - Nézd Steph tudom, hogy legszívesebben még mindig aludnál, de ha elkésel a suliból, és anyukád megtudja, akkor nagy baj lesz, ezt te is tudod!

- Ah... tudom - válaszoltam, majd erőt véve magamon, feltápászkodtam.

* Kb. egy órával később *
- Mivel kezdtek? - kérdezte Ross, miközben a kocsi felé tartottunk. A ház előtt parkolt, a reggeli hidegben mégis túl nagynak tűnt a távolság.
- Matekkal - feleltem. - Mielőtt megkérdezed, a válaszom, hogy sík hülye vagyok belőle!
- Értem - nevetett fel.
Beültünk a kocsiba, majd rögtön el is indultunk. Ha tippelnem kéne, az út nem fog nagyon tíz percnél tovább tartani, de ki tudja...
- Mindig ilyen nehezen kelsz fel reggel? - kérdezte mosolyogva.
- Általában hét vége felé igen, vagy ha tudom, hogy nehéz napom lesz, akkor mindig 2 szer szól az ébresztőm - vontam meg a vállam. - Azt ne mondd, hogy te mindig elsőre felkelsz! - ráztam a fejemet.
- Ezt egy szóval se mondtam - vágta rá. Elnevettem magam kijelentésén, de hamar elhalt a nevetésem.
Csöndben voltunk. Egyikünk se szólalt meg, bár részemről ez csak azért volt, mert nem tudtam, hogy miért nem szólal meg. Tény, hogy én se tudtam volna, épp abban a pillanatban feldobni egy témát, de általában bármiről elbeszélgetünk...
Ahogy gondoltam, nem tartott sokáig az út a sulimig, ugyanis pár perc múlva nem messze a bejárattól megállt.
- Bocs, hogy nem megyek tovább, de nem akarom, hogy felismerjenek... - nézett rám.
- Nem baj, még tudok sétálni - mosolyodtam el.
- Akkor megnyugodtam - válaszolt.
Talán egy két perc telt el, mi pedig még mindig ott ültünk, csöndben és mozdulatlanul. Nem értettem, hogy miért nem akarok elköszönni, és bemenni a suliba, de ideje lett volna, mert vészesen közeledett a nyolc óra.
- Ö... azt hiszem, mennem kéne - szólaltam meg végül.
- Persze, persze... - mondta hirtelen Ross, mintha csak épp akkor tért volna észhez.
- Te itt vagy egyébként? - nevettem fel.
- Igen, csak elgondolkoztam - válaszolt.
- Hát, oké... Akkor szia Ross - mondtam egy kis szünet után.
- Szia! - köszönt el, majd mikor kiszálltam, és épp becsuktam volna a kocsi ajtaját, még utánam szólt. - Sok sikert! Mindenhez... - tette hozzá.
- Kö-köszi! Neked is! - mondtam értetlenül.
Szemöldök ráncolva kerültem meg a kocsit, hogy a járdára érjek, és bemenyjek a suliba.

Azon a kis szakaszon, amíg a suli bejratához értem, csak azon járt az agyam, hogy miért volt annyira furcsa ez a köszönés. Sajnos az okára akkor még nem jöttem rá, de valószínűleg Ross is valami ilyesmin gondolkodhatott, mert amikor visszafordultam a suli ajtaja előtt, hogy megnézzem, ott van e még, akkor is elbambulva nézett ki az ablakon. Nem ment el...

Mikor beléptem az ajtón, már csak pár percem maradt becsengetésig. A folyosón már nem volt senki, inkább csak a termekből szűrődtek ki a hangos beszélgetések.

Még alig értem be a terembe, máris szembe találtam magam Meg és Alex kíváncsi tekintetével.

- Mi a baj? - kérdezték. Gondolom a 'nem-értem-mi-volt-ez' arckifejezésem meg volt, mert Alex -ék sose szoktak ezzel nyaggatni, ha csak nem látják rajtam, hogy tényleg van valami...

- Semmi. Vagyis... én se tudom - feleltem. - De nem is ez a lényeg! Mi történt tegnap Meg? - érdeklődtem.
- Nem úgy tűnsz, mint akit pont a "randim" érdekelne. Majd következő szünetben szépen mindent elmesélsz, én meg majd azután jövök! - mondta ellentmondást nem tűrően.
-  Rendben - sóhajtottam. Abban a pillanatban, hogy Meg bólintott egyet, megszólalt a csengő. Megan rögtön a helyére sétált, amikor viszont én is el akartam indulni, Alex az utamba állt.
- Megbántott? - kérdezte. Nem mondott nevet, de mivel elmondtam neki tegnap este, hogy hol, kivel, miért voltam, így pontosan tudhattam, hogy Ross -ra gondol.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Egyszerűen csak... furcsa volt az az elköszönés. Mintha... - kerestem a választ. Pár másodpercig kutattam csak a megfelelő szót, mire a felismerés szinte arcon csapott. - Mintha elbúcsúzott volna - mondtam suttogva.

Szép estét, olvasók! :))
Nem kívánok nagyon hozzáfűzni bármit is, csak annyit óhajtok (lenyeltem egy szótárat...), hogy nagyon jól esik, hogy már 5 -en szavaztak, és még egy szavazatot sem kaptam a 'nem' -re. Ennek ellenére kihangsúlyoznám, hogy akkor is szavazzatok, ha a 'nem' lenne a válaszotok!!!
Várom a kommenteket, és a pipákat!!!!
Ui.: köszönöm, hogy megvan a nyolcadik feliratkozónk! :))
xo;<3

026 - Twenty-sixth Episode

The Concert

2015. január 05. (hétfő);(folytatás)

- Megcsináltuk! - ismételgette Ross, miközben a házuk felé sétáltunk. 

Sikeresen meggyőztük anyát, hogy hogy lenne a legjobb ez a koncert dolog, most pedig a holnapi napra való tanszereimmel megpakolt táskával, és egy kis alvós cuccal sétálgatunk Ross -ékhoz.
- Ez nem lehet igaz - mondtam én is mosolyogva.
- Viszont... akkor holnap beviszlek a suliba jó? - nézett rám.
- Oké, köszi! - mondtam hálásan.
* Fél nyolc körül, a koncert helyszínén *
- Steph, nem láttad, hogy hova tettem a pengetőmet? - rohant oda hozzám Riker.
- Nem tudom... - ráztam meg a fejem.
Körülbelül fél órával lehettünk egy kisebb koncertjük előtt, de mielőtt mindenki azt hinné, hogy ha egy kisebb kávézóban lépnek fel, akkor kisebb a feszültség is, akkor most eloszlatom a tévhiteket! Mindenki összevissza pattogott, hogy mi hol van, vagy épp elfelejtett valamit, sőt volt aki csak úgy rohangált, hogy ne izguljon annyira. Azt mondjuk nem tudom, hogy ez, hogy segít, de mindegy...
Gőzöm sincs, hogy én hogyan tudtam egy helyben ülni, mert attól függetlenül, hogy én nem léptem fel, vagy nem volt közöm a berendezésekhez, én is izgultam.
- Mizu? - huppant le mellém hirtelen Ross.
- Semmi. Te is úgy izgulsz, mint Ellington? - kérdeztem nevetve, épp, mikor Ellington visítva elrohant előttünk. Ross szintén nevetve megrázta a fejét, és elmondta, hogy Ell mindig ilyen. - Értem, szóval ez csak nála van így.
- Igen. Ő különösen izgulós... Mi annyira nem, de persze bennünk is van egy kis izgatottság - magyarázta.
- Persze... Ki az, aki nem izgul egy fellépés előtt, legyen szó bármilyen kicsi vagy nagy fellépésről - bólogattam.
- Srácok, pár perc, és kezdünk! - szólt Mark. És, ha már így előkerült, akkor csak úgy "mellékesen" megjegyzem, hogy Ross szülei hazaértek. Mikor délután odaértünk Ross -ékhoz, Stormie szinte letámadott, hogy 'Biztos én vagyok Ross kis barátnője.', meg előkerült a 'Sokat hallottunk ám rólad!' dolog is. Én élveztem a dolgot, egyrészt mert a srácok egy csomót meséltek rólam, Stormie pedig állította, hogy Rydel -nek én vagyok az új legjobb barátja, másrészt pedig mire Stormie befejezte a monológját Ross -nak már szó szerint égett a feje. Egyszóval, a megismerkedés jól sikerült, sőt mintha még Ross anyukája is élvezte volna, hogy egy kicsit leégetheti a fiát.
- Én megyek is! - szálalt meg Ross. - Merre leszel?
- Majd a színpad előtt megállok valahol oldat.
- Rendben.
- Sok sikert! - szóltam utána.
- Köszi! - intett.
Lassan felálltam a székről, és egy kis ajtó felé vettem az irányt, ahol két biztonsági őr állt a biztonság kedvéért. Már korábban bemutattak nekik, hogy ha esetleg vissza akarnék jönni ide, akkor ne higgyenek rajongónak, meg ilyesmik, de ha őszinte akarok lenni, én nagyobb biztonságban érezném magam idebent, hogyha nem két szekrény állna az ajtó előtt. De lehet, hogy ez csak azért ijeszt meg, mert sokkal kisebb vagyok náluk...
Kilépve az ajtón észrevettem, hogy jóval többen vagyunk a kávézóban, mint pár perccel ezelőtt voltunk. Főleg lányokat láttam, de akadt közöttük nem kevés fiú is.
Ahogy Ross -nak megígértem, félreálltam a fal mellé, ahol biztos, hogy látni fog, de nem is kell majd nyomorognom.
Pár perc múlva Mark jelent meg a színpadon, és megköszönte mindenkinek, aki eljött. Aztán elmondta, hogy mivel ez egy kisebb koncert, csak 5 számot fognak eljátszani.
- Heló, mindenkinek! - mondta Ross, mikor felértek a színpadra.
- Izgatottak vagytok? - kérdezte Riker a mikrofonhoz hajolva.
- Igen! - kiabálta egyszerre a közönség.
Közben Ross a tömeget pásztázta a tekintetével, végül pedig elmosolyodott, amint meglátott engem a falhoz dőlve állni. Elmosolyodtam, amit viszonzott, majd ő is a mikrofonhoz hajolt.
- Akkor, hogy ne húzzuk tovább az időt, bejelenteném, hogy az első szám a Smile lesz! - mondta, majd lefogta az első akkordot a gitárján, utána pedig a többiek is.
Eljátszották a Smile -t, ami ha tetszik, ha nem, az egyik kedvenc dalom tőlük, így természetesen nagyon tetszett. A második szám a Cali Girls volt, ami szintén az egyik nagy kedvencem. Harmadik dalnak a Pass me By -t játszották, amin végül is nem lepődtem meg, ez az egyik leghíresebb számuk, ki se hagyhatták volna.
Bár a számok között hagytak némi szünetet, és egy kicsit elbeszélgettek a rajongókkal, még is úgy éreztem, túl hamar elment az idő. Viszont, mikor a negyedik számot, a Crazy Stupid Love -ot énekelték, és elértek a második versszak végéhez, Ross rám nézett, és egy levegővételnyi szünet után a szemembe nézve folytatta.
,,People say that chicks will make
You do a crazy thing or two
But I don't care what people say
Cause you, ha, you!"

(,,Az emberek azt mondják, hogy a csajok miatt,

Teszünk egy-két őrült dolgot,

De nem érdekel mit mondanak az emberek,

Miattad, igen miattad!")

Be kell vallanom magamnak, hogy nem számítottam rá. Sem arra, hogy ő is ilyen közhelyes dolgokkal próbálkozik, sem arra, hogy életemben először tetszett, hogy valaki olyanná tette az életem egy pillanatát, mintha egy filmben lennék.

Elmosolyodtam, és hitetlenkedve megráztam a fejem, mire Ross egy kicsit elnevette magát, ami kissé furán hangozott a szám közepén, de senkit nem zavart.

Végig hallgattam az utolsó számot, ami a Heart Made Up On You volt, majd szinte futva indultam vissza az apró "backstage" szerű helységbe.

Ross -ék még kicsit húzták az időt a színpadon, de végül el kellett köszönniük. Türelmesen megvártam, amíg nyugodtan lesétálnak a színpadról, és Ross leteszi a gitárját, majd odasétál hozzám. Meg sem vártam, hogy teljesen elém sétáljon, máris a nyakába ugrottam.

- Annyira hülye vagy - suttogtam meghatódva.

- Tudom - nevette el magát, majd átölelte a derekamat.

FONTOS!

Szisztok!! :D

Szóval, először is annyira jól esik, hogy nagyon-nagyon sok pipát kaptam az előző részhez, ezt pedig nagyon köszönöm! :)) <3

Valamint, indítottam egy szavazást, aminek igen fontos a témája. Legyen második évad? Fontos kérdés, ugyanis tanácstalan vagyok ebben... Csupán két lehetőséget adtam meg, az igent és a nemet. Ha esetleg kérdések merülnének fel bennetek, hogy mégis miről fog szólni, és ezért nem szavaznátok az igenre, akkor elmondom, hogy két téma között választhattok majd, amit ez a közvéleménykutatás után fogok veletek megosztani, ha az igennel szavazók száma több lesz, mint a nemmel szavazóké!

És akkor most, térjünk rá a részre! Remélem tetszett, mert eléggé sokat gondolkoztam, azon, hogy hogyan is írjam meg a koncerten történteket. Ugye, észrevehettétek, hogy Ross a Crazy Stupid Love egyik részletét énekelte Steph -nek, ami azért fontos, mert ez a blog neve is. Mielőtt azt hinnétek, hogy 'már csak azért is ez a szám volt', elmondanám, hogy ez a rész már akkor tervben volt, mikor elkezdtem a blogot. Ezért is lett ez a neve a blognak, mert az e rész egy új "kezdet" lesz Steph és Ross "barátságában". :DD

Ehhez a részhez különösen várom a visszajelzéseket, bármilyen formában, ugyanis nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
xo;<3

025 - Twenty-fifth Episode

Friends

2015. január 05. (hétfő);(folytatás)

Sajnos a reggeli kis "veszekedésünk" majdnem az egész napra rányomta a bélyegét, ami abból a szempontból is rossz volt, hogy egyik órán se tudtam különösebb figyelmet fordítani a tanárra, inkább azon járt az agyam, hogy mi van ha a többieknek igazuk van, és tényleg én nem veszem észre ezeket a dolgokat... De, csak tudnék róla, ha tetszene Ross...

- Miss Anderson - köszörülte meg a torkát a töri tanárom.

- Igen, tanár úr? - kérdeztem kissé félve attól, hogy esetleg válaszolnom kell egy olyan kérdésre, amit nem hallottam.

- Tudom, hogy ez az első nap, de próbáljon meg, rám figyelni ha lehet - mondta szemrehányóan.

Sose a töri tanárunk volt a kedvencem, ez pedig fordítva is igaz, ugyanis nem én vagyok a kedvence, de valójában nem is akarok az lenni, mert az azt jelentené, hogy olyan kis spicli lesz belőlem is, mint az egyik srácból, aki anno kilencedikben egész normális volt, aztán valami bekattant nála, és imádni kezdte a törit, meg a tanárt is aki tanítja, azóta pedig le se rakja a tankönyvünket, és állandóan ott áll a tanár sarkában, hátha valami újat mondhat neki.

... Az óra további részében még jobban próbálkoztam figyelni, de a zavaró gondolatok megint utat törtek maguknak, és nem hagyták, hogy az órára figyeljek. Ebből a gondolatmenetből viszont már nem a tanár rángatott ki, de nem is a kicsengetés, ami mondjuk már egész közel volt.

Valaki megbökte a hátamat, majd átdobott egy összehajtogatott füzetlapot a vállam fölött. Utána kaptam, és csak remélni tudtam, hogy a tanár inkább a vázlataiba mélyedt, mikor hirtelen mozdulattal fogtam meg a kis papírt. 

,,Steph -nek"

Felismertem az írást, amivel a nevem állt a papíron. Tudtam, hogy Alex küldte előre, mivel most nem tudta volna "személyesen" odaadni, mivel tanárunk ültetése szerint én a második sorban kaptam helyet, ő pedig kettővel mögöttem ül, az utolsó sorban.

Óvatosan széthajtogattam a papírt, és gyorsan olvasni kezdtem.

,,Ugye tudod, hogy nem szekálni akartunk ezzel az egésszel? Sajnálom, ha nagyon durvának tűntünk, de muszáj ráébreszteni téged erre, mielőtt elszalasztod a lehetőséget! ;)
Egyébként meg, figyelj oda az órán! Így is utál téged a tanár, nem hiányzik senkinek sem, ha most felelned kéne, vagy ilyesmik... :D"

Megmosolyogtatott ez a pár sor, és bármennyire is volt bennem egy olyan érzés, hogy most haragudnom kéne rájuk, nem tudtam...
Amikor a tanár nem figyelt, gyorsan hátrafordultam Alex irányába. Valószínűleg erre a mozdulatomra várt, mert már akkor engem figyelt, mikor még csak félig fordultam el. Mosolyogva megráztam a fejem, bár magam sem tudtam, hogy mit akarok ezzel mondani, ő megértette, ezért visszafordulhattam.
* Pár órával később, mikor véget ért a suli *
- Steph! - hallottam meg egy boldog hangot.
Megfordultam, de amint ezt megtettem, azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Valaki szó szerint a nyakamba ugrott, én pedig annyira nem voltam felkészülve erre, hogy elestem.
- America! Örülök neked, de azért igazán kinőhetnéd már ezt a szokásodat...
- Bocsi! - nevetett fel, miközben feltápászkodott. Egyszerre két kéz nyúlt felém, hogy felsegítsen, így mindkettőt megfogtam, és én is felálltam. Pár másodperccel később pedig megtudtam, hogy kié is volt a másik kéz, merthogy az egyik kezét America nyújtotta, a másik viszont Jeremy -hez tartozott, egy másik osztálytársunkhoz.
- Köszi! - mondtam gyorsan, és elengedtem a kezét. Elvettem Alex -től a táskámat, aki időközben volt olyan kedves, és felvette, majd gyorsan az ajtó irányába kezdtem sétálni.
Ha emlékeztek még Derek -re, arra a nyálas srácra Ross -ék szilveszteri bulijáról, akkor el tudjátok képzelni, hogy Jeremy milyen. Szóval, olyan mint Derek, de még egy fokkal rosszabb mind e mellett. Nem igazán szeretem az ilyen nyomulós embereket, ezért Jeremy -t is kerülöm, az egyetlen baj ezzel, hogy ő kitartó...
- Steph! - kiáltott utánam America. Az ajtó előtt voltam, de úgy döntöttem inkább megvárom őket, hogy ne nézzenek bunkónak. Ezért hát megálltam, és megfordultam. America -t Megan és Alex is követte, amin nem lepődtem meg, sőt örültem is ennek. Ebédnél rendesen megbeszéltük a dolgokat Meg -ékkel és megígérték, hogy nem fogják felhozni többet a témát, de ebben erősen kételkedtem. - Miért mentél el olyan gyorsan? Még mindig nem bírod Jeremy -t? - kérdezte, mikor odaértek hozzám.
- Eltaláltad... - feleltem.
- Na mindegy. Milyen szüneted volt? El se fogod hinni, hogy velem mi történt! - hadarta.
- Na, mi volt? - kérdeztük egyszerre Meg -gel.
- Elmentem apához New York -ba. Annyira jó volt, és el se hiszed, milyen szép hely. Komolyan, egy utcában háromszor el lehet tévedni... - áradozott.
- Ez szuper! Nem is emlékszem, hogy mikor voltál utoljára apukádnál - lelkesedtem, miközben kiléptünk a suli ajtaján.
- Hát, elég régen - nevetett fel America. - És nektek milyen volt a szünet? - érdeklődött.
- Unalmas volt. Hiányzott a sok hülyeségetek - vallotta be Alex.
- Akkor most legyünk őszinték? - kérdeztük egyszerre mind a hárman.
- Kérlek! - mondta Alex, mintha csak szívességet tenne azzal, hogy elmondhatjuk, amit akarunk.
- Nekünk nem igazán hiányzott a te hülyeséged! - vágtuk rá.
- Köszi! - nevetett fel. - Egyénként! - fordult Ameica -hoz. Meg megbökte az oldalamat, mire ránéztem, ő pedig rámutatott egy srácra, aki nem messze a lépcsőtől minket figyelt. Kissé hunyorogva néztem tovább, mikor rájöttem, hogy Ross az. Nem lepődtem meg azon, hogy itt van mert ez is a tervünk része volt, hogy elmehessek este a koncertjükre. - Szerintem Steph -nek több mesélni valója van - folytatta Alex. Szúrós szemmel néztem rá, majd én is America -hoz fordultam, és röviden elmagyaráztam neki.
- Tulajdon képen a szünetemben nagy részben szereztem pár barátot. Többek között ott áll az egyik, szóval mennem kell, majd holnap beszélünk! - köszöntem el, majd a fejemre húztam a sapkámat, és elindultam lefelé a lépcsőn.
Még hallottam, ahogy elköszönnek tőlem, aztán Ameica megkérdezi, hogy az kicsoda, amin elmosolyodtam, de már nem fordultam vissza. Elhaladtam pár alsóbb és felsőbb éves csoport mellett, akik mind rám köszöntek, én meg természetesen visszaköszöntem.
- Szia! - mondtam jókedvűen Ross -nak, mikor odaértem hozzá.
- Hali! - felelte. - Mehetünk? - kérdezte.
- Természetesen! - vágtam rá.
- Azok ott a barátaid a lépcső tetején? - érdeklődött.
- Igen. Meg -et már ismered, a másik barna hajú lány America, a srác pedig Alex. Nagyon jó fejek... - válaszoltam.
- Elhiszem - mosolyodott el. - Akkor emlékszel még, hogy mit beszéltünk meg ugye?
- Persze! -válaszoltam.
- Akkor csináljuk! - mondta, majd gyorsabban kezdett sétálni, én pedig követtem.

Kedves olvasók!
Szóval... *meghatódott fej*... annyira nagyon boldog vagyok az 5500+ megtekintés miatt! Szuperek vagytok! Nem is beszélve arról, hogy mennyi pipát kapok, és a legtöbbet (összesen három kivételével) mind a 'nagyon tetszett' lehetőséghez kaptam. Bár kommentet az utóbbi időben nem kaptam túl sokat, Facebook -on még mindig sok a 'Mikor lesz új rész?' kérdés, és a 'Siess a kövivel!' "kérés".
Nem is tudok nagyon mást hozzáfűzni, csak annyit akarok, hogy megint csak várom a kommenteket, pipákat, és a feliratkozásokat! ;)
xo;<3

024 - Twenty-fourth Episode

"Fighting"

2015. január 05. (hétfő)

Békésen, és nyugodtan lustálkodtam az ágyamban...

Egészen addig, amíg az ébresztőm fülsüketítően 

hangosan közbe nem szólt a nyugodtságomnak. Lassan tapogatni kezdtem a telefonom után, amit pár másodperc múlva sikeresen meg is találtam, és kinyomtam az ébresztőmet.

Rossz szokásom, hogy már az ébresztőm megszólalása előtt felébredek... a felkelésről már nem mondható el ugyanez, mert szokás szerint addig fetrengek az ágyamban, ameddig csak tudok, emiatt van az, hogy általában kapkodok.

Szorgalmas... na jó, inkább hülye ésszel megáldott gimnazista ként tegnap nem sokat tanultam, bár így az első napokra nincs is nagyon mit...

Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és a fürdő felé vettem az irányt. Út közben mondjuk majdnem orra estem a táskámban, amit tegnap érthetetlen okokból kifolyólag a szoba közepén hagytam, de végül épségben kiértem a sötét szobámból.

Elcsoszogtam a folyosó végére, a fürdőszobába, ahol most egyedül voltam, mivel Jen még egy jó darabig nem járhat suliba, meg még menni se tud a gipsz miatt. Megfésültem kócos hajamat, hogy ne nagyon zavarjon miközben reggelizek, meg pakolászok, és már mentem is vissza a szobámba. 

Felkapcsoltam a lámpát, majd miután a szemem megszokta a hirtelen jött fényt, a szekrényemhez sétáltam.

Nem szeretek túlzottan kiöltözni, ezért egy egyszerű sötétkék farmert és egy bordó felsőt vettem fel. Öltözködés után lementem a földszintre, ahol viszont nem voltam egyedül. Pont, ahogy nekem is, anyáéknak is elkezdődik a munka (az énesetemben pedig az iskola).

- Jó reggelt! - köszöntem, mikor beértem a konyhába háromnegyed hét lévén már anya és apa.is fent voltak, bár nekik nem muszáj olyan korán indulni, mint nekem.

- Neked is jó reggelt! - mondták egyszerre.

- Ki fogja őrizni Jen -t? - kérdeztem.

- Ma még itthon maradok vele, holnapra viszont keresek valakit, aki tud neki segíteni, amíg nem vagyunk itthon - magyarázta.

- Aha...

* Kb. negyed órával később, 7 óra körül *

Egy rövid reggeli, és egy kis "hajazás" után, végre kiléptem a friss levegőre, egy nagy kötött sállal, és egy meleg kabáttal.

Szokás szerint Alex várt rám pár méterrel arrébb, hogy elindulhassunk.

- Szia! - köszöntem vidáman.

- Hé, mi ez a jókedv? - kérdezett rá rögtön.

- Semmi különös, csak jó lesz az esti programom - vontam vállast. - Megnyugodhatsz, nem az irodalmat várom első órában...

- Valahogy sejtettem - rázta meg a fejét mosolyogva. - De, mesélj csak, milyen programod van? És mi történt veled a szünetben?

- Hát... tudod, hogy ki az a Ross Lynch?

- Az egyik szöszi srác, aki a tesóival zenél?

- Igen ő lenne az, bár nem tudom pontosan, hogy melyikükre gondolsz, mert ketten vannak fiúk, akik szőkék... Na mindegy, szóval tudod, hogy egy hete voltunk Jen -nel és Meg -gel korizni.

- Igen, ezt mondtad...

- Szóval... történt egy kis baleset, ezért most Jen egy gipsszel a lábán fekszik otthon, én pedig egy hete majdnem minden nap találkoztam Ross -szal...

- Ó, felnőtt az én kicsi Stephany -m - kezdett gügyögni, miközben nevetve átölelte a vállamat.

- Utálom, ha ezt csinálod - ráztam le magamról a kezét. - De, mit értessz azon, hogy felnőttem? - értetlenkedtem.

- Gondolom, bírod a srácot, ha ilyen sokat vagytok együtt. Csak nem belezúgtál? - cukkolt.

- Ha ezt így folytatod, mehetsz anyámhoz, hogy kitárgyaljátok, a nem létező szerelmi ügyemet.

- Ugyan már... minimum 10 éve ismerlek. Tudom, hogy tetszik, csak nem akarod bevallani.

- És ezt mégis, honnan szűrted le, amikor még nem mondtam szinte semmit róla, vagy arról, hogy mit csináltunk ebben az egy hétben?

- Túlságosan is tagadsz. Ez árulkodó jel ám!

- Na hagyjál! - vágtam rá pont, mikor Meg csatlakozott hozzánk.

- 'Reggelt! Alex, mit csináltál Steph -fel? 

- Csak az igazat... - rázta meg a fejét Alex.

- Mivel kapcsolatban? - érdeklődött Meg.

- A szőke hercegével kapcsolatban - adta a választ Alex.

- Ó, szóval Ross -ról volt szó! - mosolygott Meg, miközben újra sétálni mentünk, ezúttal már Megan -nel.

Már általános óta jó barátok vagyunk, de eleinte nem mondhatni, hogy egy társaságba tartoztunk, inkább csak külön barátkoztam velük, aztán egyszer kaptunk egy közös feladatot harmadik osztályban, és azóta eléggé összekovácsolódott társaság lettünk. Hetefldik osztály környékén pedig csatlakozott hozzánk America, aki szintén ebbe a gimibe jár, de sajnos a másik osztályba került, mint mi, ezért kicsit eltávolodott tőlünk, de még így is nagyon sokszor találkozunk suli után, meg szünetekben is.

- Egyáltalán nema hercegem! - mondtam kissé mérgesen.

- Persze, persze... - bólogattak cinikusan.

- Még te is ellenem vagy? - fordultam Meg felé.

- Nem vagyok ellened, egyszerűen csak kivülről látom a dolgokat és ennyi - magyarázta Meg.

- De... most komolyan. Vakok vagytok. Nem is, bocsi! Inkább túlságosan sokat láttok bele a dolgokba...

- Hiába tagadod, akkor is nekünk van igazunk.

- Csak jobban tudom! - mondtam.
- Nem. Nem tudod jobban, csak azt hiszed - ellenkezett Alex.
- Na jó hagyjatok ezzel! - mondtam durcásan, és gyorsabban kezdtem sétálni, amivel elértem azt, amit akartam, ugyanis hamarabb elértem a sulihoz, és nem tudtak tovább bosszantani a hülyeségeikkel.

Egy baj van csak, hogy mindig is olyan ember voltam és ez mostanra sem változott, hog mindig felmerül bennem az a bizonyos 'Mivan ha mégis?' Kérdés, ami most sem hagyott nyugodni.

Sziasztok Olvasók! :))

Sajnálom, hogy négy napot kellett várnotok az új részre, de nekem tegnap (hétfőn ugyebár...) elkezdődött a suli, amiből két hét van a félévi előtt, ami azt jelenti, hogy dolgozat dolgozat hátán, stb....

Ugyanakkor, remélem örültök, hogy a történet újabb szereplőkkel bővült, és hogy már csak 1-2 rész választ el minket a "nagy" koncertesrésztől.

Nem akarok mást hozzáfűzni ehhet, az egyetlen dolog még, hogy nagyon köszönöm az 5000+ (!!!) megtekintést, és további véleményeket/visszajelzéseket is szívesen fogadok! ;)

xo;<3

023 - Twenty-third Episode

Ideas

2015. január 04. (vasárnap);(folytatás)

- Kicsim... az utóbbi időben nagyon sokan voltak már nálunk - mondta anya.
- Akkor is Meg tartja a rekordot - vontam meg a vállam.
Elmosolyodott a válaszom hallatán, majd visszafordult a tűzhelyhez, és folytatta a vacsora elkészítését.
Meg pár perce elment, azzal a magyarázattal, hogy ma nincs kedve Ross -hoz, de végül is utána elnevette magát, szóval nem gondolta komolyan. Öt óra már elmúlt (pár perce), ezért ülök most a konyhában, arra várva, hogy megszólaljon a csengő.
- Miért nem mész fel a szobádba? Sose szoktad nézni, ahogy főzök, csak ha nagyon unatkozol - mondta anya.
- Nem megyek fel, mert elvileg nem sokára jöhetnék is le... - feleltem.
- Miért? A vacsora még nem most lesz kész.
- Tudom, de Ross úgy döntött, hogy át akar jönni, hogy megbeszéljük a holnapot. Esélyem se volt azt mondani, hogy ellenkezni...
- Értem... - Valami baja van. Amikor anya ilyen furcsán kimondja, hogy 'értem', akkor ott valami baj van.
- Ne kímélj! - sóhajtottam jelezve, hogy tudni akarom, hogy mit gondol.
- Tudod, hogy apád, és én is "megbékéltünk" ezzel a Ross gyerekkel. De... nem gondolod, hogy túl sokat vagy vele? Amióta találkoztatok, minden nap, ha nem is olyan sokáig, de együtt vagytok. Nekem semmi bajom nincs ezzel, de tegnap is egész nap itt volt. Nem gondolod, hogy van valami a "háttérben"?
- De. A háttérben a levegő van, a fal, vagy bármi... attól függ, hogy hol vagyunk éppen - vágtam rá. - Szerinted mégis mi van a "háttérben"?
- Nem tudom... látom, hogy hogyan néz rád...
- Már tudom kitől örökölte Jen ezt a sok hülyeséget... - morogtam halkan. - Normálisan néz rám. Anya, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük... két évvel idősebb nálam.
- Na és aztán? A nagyszüleid között négy év van - magyarázta.
- Várj! Te most ezt az egészet nem is azért mondod, mert annyira ellene lennél?
- Nem. Épp ellenkezőleg. Szerintem Ross kedves, és összeillenétek, de a ti dolgotok. Csak tudni akartam, hogy... - mondta, de a csengő félbeszakította a mondatát. - Menj csak! - mondta végül.
Felpattantam helyemről, és az ajtóhoz mentem. Épp, hogy odaértem, megint megnyomták a csengőt, ezért gyorsan kinyitottam.
- Nyugi van, már itt vagyok - nevettem el magam, mikor észrevettem, hogy Ross még mindig a csengőt nézegeti, hogy megnyomja e, vagy ne.
- Ja, jó... - nézett rám.
- Gyere csak! - mondtam, majd elálltam az útjából, hogy be tudjon jönni.
- Köszi - mondta, miközben beljebb jött, és rám mosolygott.
Végignéztem rajta, és meg kell,hogy mondjam tud öltözködni, általában össze illenek a dolgok, amiket felvesz, most viszont egyetlen egy dolog kilógott a sorból... Fekete farmer -t viselt, szürke pólóval, egy egyszerű pulcsival, rá pedig egy vastagabb farmerdzsekit vett fel. Fekete fehér tornacipője is illett az öltözékéhez, azonban mind ezek mellett ott virított a fején a sárga sapkája... Alapvetően semmi bajom nem lenne azzal a sapkával, de annyira virított a a fején, hogy muszáj volt megkérdeznem, hogy ez honnan jött neki.
- Mi ez a sapka? - kérdeztem szemöldök ráncolva, majd lekaptam a fejéről az említett darabot. Rögtön a haját kezdte igazgatni, amin megint csak jót mosolyogtam.
- Ez akadt a kezembe reggel. Kicsit későn keltünk, és késésben voltunk...
- Ez hányszor van így?
- Nem tudom, elég sokszor - vonta meg a vállát.
- Gondolom.
Még szerencsétlenkedett egy kis ideig a cipőfűzőjével, aztán sikerült levennie, és mondta, hogy mehetünk, mire én elindultam a szobám felé. Idő közben Ross benézett a konyhába (ezek szerint már ő is automatikusan ott keresi anyát), aztán meg is jelent mellettem.
- Apukád? - kérdezte.
- Nem tudom, lehet, hogy el kellett mennie valahova - vontam meg a vállam.
- Értem - mondta. Felmentünk a lépcsőn, én pedig rögtön a szobám felé akartam menni, de Ross megállított. - Melyik a húgod szobája?
- Miért akarod tudni? - értetlenkedtem.
- Nem akarok bunkónak tűnni azzal, hogy nem köszönök neki, ha már egyszer itt vagyok.
- Jó rendben, gyere! - sóhajtottam, majd elindultam az ellenkező irányba, de nem kellett túl sokat mennem.
Amíg az én szobám a lépcsőn felérve jobbra a második volt, addig Jen -é balra a második, a kettőnk szobája között pedig csak egy kisebb gardrób, és egy dolgozószoba van.
Jen ajtaja elé érve mély levegőt vettem, és benyitottam.
- Jen, Ross köszönni akar neked - mondtam unottan.
- Szia Jen! - köszönt Ross.
- Szia! - mondta sipítozva Jen. - Rég láttalak.
- Két napja - helyesbítettem.
- Az igenis sok - vágta rá. Hogy vagy? - fordult újra Ross -hoz.
- Nem bájcsevegni jöttünk, szia Jen! - mondtam, majd kiráncigáltam Ross -t a szobából.
- Ennyire ne félts a húgodtól - nevetett fel, mikor már a szobám csukott ajtaja mögött álltunk.
- Már hogy is ne tenném? A múltkor is csak úgy viccből fáztam meg amiatt, hogy utánad kellett mennem, mert bebeszélt neked valami idiótaságot...
- Jó, igaz. Szóval, a koncertet illetően, van egy ötletem.
- Nekem is tetszeni fog? - kérdeztem kicsit félve.
- Szerintem igen. Na szóval...

Helló!
Szóval, köszöntelek titeket 2015 -ben! :D
Ez az első rész az új évben, szóval úgy döntöttem ez "különleges" lesz... megint "jó" helyen fejeztem be. :DD
Remélem tetszett a rész, úgyhogy várom a visszajelzéseket!!
xo;<3