Future...
2015. június 19. (péntek);(folytatás)
- Steph, veled meg mi történt? - kérdezte nevetve, miközben próbáltam szinte már agyonszorongatni szegény gyereket.
- Semmi, semmi - mondogattam mosolyogva, majd hirtelen elengedtem, és megfordulva kirohantam a szobából, egyenesen az előszobába, ahol épp a szülők beszélgettek. Már el is indultam volna visszafele, de anya megállított.
- Ross mondta, hogy elaludtál. Éhes vagy? Sajnos nem vártunk meg, nem tudtuk mikor ébredsz fel - mondta.
- Köszi, majd... majd később eszek - mosolyogtam rá, majd Meg szobája felé vettem az irányt. Soha nem csináltunk nagy ügyet a kopogásból, meg a hasonlókból, szóval simán benyitottam hozzá. Felnézett az ajtó halk nyikorgására, és mosolyogva nézett vissza rám.
- Szia.
- Meeeeg - kezdtem nevetve.
- Mit szeretnél? - húzta meg nagyobb mosolyra a száját.
- Hogy tetszene neked az az ötlet, ha ma felhívnánk Alex -et, és este elmennénk sétálni, ahogy otthon csináltuk?
- Két éve sétáltunk esténként utoljára - nevetett fel. - De benne vagyok.
- Még "elintézek" egy-két dolgot, és utána jövök.
- Rendben - felelte, majd az ő szobáját is elhagytam.
Minden ötletem hirtelen jött, Alex -et mondjuk amúgy is fel kéne már hívnunk, de a sétálás tényleg nem tudom honnan jött, eddig sose jutott eszembe. Végül is, nem lesz rossz, tengerparti séta, meg mindenféle.
- Woa, Steph lassabban! - mondta hirtelen valaki, majd két kezet éreztem meg a vállamon, ami kicsit visszarántott. Felnézve szembe találtam magam a folyosó végén lévő fallal, mire megfordultam kissé rémült fejjel, és szembe találtam magam Riker -rel.
- Épp hozzád siettem - nevettem fel. - Tudom, hogy azt mondtad beszélnünk kell, de nem lehetne kicsit elnapolni? Mármint lehetne, hogy inkább holnap ejtsük meg a beszélgetést, eléggé sok dolgom - mondtam kínosan.
- Sok dolgod, mi?! Csak nem Ross -szal mentek egy kis romantikus sétára? - húzogatta a szemöldökét.
- Álmaidban - vágtam rá. - De ha tudni akarod Ross -tól elvették ezt a posztot, Megan -nel leszek este. Mármint felhívjuk Alex -et, aztán elmegyünk egy kicsit, de mielőtt féltékenykedni kezdesz, Meg -gel csak barátok vagyunk - kacsintottam, majd szabályosan felröhögtem, és ott hagytam.
- Ne felejtsd el, hogy az öcsémmel is így kezdődött - szólt utánam.
- Sakk-matt Riker, de lesz még visszavágó - fordultam vissza utoljára.
Mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy ez sem változott. Mindenki ugyanúgy beszólogat egymásnak, ahogy régebben. Furcsa, hogy ez tetszik nekem, de ez van. Utálom a nagy változásokat, hát most itt van. Ez nem olyan embertelenül nagy, egyszerűen csak... nekem ott van Ross, aki többé már nem úgy jön át hozzánk, hogy utána anya vagy bárki megszóljon, hogy 'húha milyen sok időt töltünk együtt mostanában'.
Visszamentem a nappaliba, ahol mindenki ugyanúgy a TV -t bámulta, ahogy eddig, ezért nem is foglalkoztam ezzel sokat, a konyhába mentem, ahol összeszedtem magunknak egy kis nasit, hogy ne unjam magam el, miközben Alex minden létező hülyeségről beszámol majd, ami természetesen érdekel, csak sokat tud magyarázni.
*Kb. fél óra múlva*
- Tényleg találtál melót? - néztem Alex -re büszkén, és ugyan kamerán keresztül, de így is megtette a hatását.
Meg kiment valami innivalóért, így tudtam vele egy kicsit négyszemközt beszélni.
- Igen, és nagyon imádom. Erre a nyárra teljesen jó - mosolygott. Szemében felcsillant az öröm, az őszinte öröm, amit eddig a vizsgák, a sulis stressz és minden egyéb miatt ritkán láttam benne. Halványan elmosolyodtam, majd tovább kérdezgettem, bár legtöbbször jelentéktelen dolgok jutottam eszembe.
- Megjöttem - jelentette ki Megan, miközben beügyeskedte magát a szobába, anélkül hogy egy csepp víz is a padlóra hulljon, miközben lépked. Az egyik poharat a kezembe adta, majd leült mellém, és búcsúzni kezdett Alex -től, miközben én elpusztítottam a pohár tartalmát.
- Holnap is felhívunk jó? - nevetett Meg, Alex világfájdalmas fejét látva, mikor közöltük vele, hogy tervünk van a továbbiakra.
- El ne felejtsetek! - nézett ránk fenyegetően, mire felnevettem, majd szerényen a kamerába integetett, ezzel egy időben pedig nyílt az ajtó, és valaki belépett a szobába, mi azonban nem figyeltünk rá éppen.
- Szia Alex! - Szinte egyszerre kiáltottunk fel, majd kinyomtuk a videóhívást, a vendégünk pedig viccesen megszólalt.
- Ha jól tudom még Ellington -nak hívnak - nevetett fel, mire mosollyal az arcomon megráztam a fejem, és hagytuk, hogy elmondja amit akar. - Holnap anyáék külön akarnak elmenni valamerre. Lejöttök velünk a partra, ugye?
- Persze - bólintottam.
- Természetesen! - lelkesedett Meg is. - De! Te most szépen kimész, mi pedig elindulunk, mert egyszerre két dolgot nem tudok csinálni, mégis akarom, úgyhogy gyerünk, induljunk - mondta szigorúan, mire én kipattantam az ágyból, és még Ellington előtt viharoztam ki a szobából, miközben majdnem fellöktem Rydel -t, aki ártatlan szemekkel pislogott rám, én azonban tudtam mi lesz ha nem állok haptákban mire Meg odaér a bejárathoz.
Gyorsan magamra kaptam a cipőmet, telefonomat pedig a zsebembe süllyesztettem, és pont felnéztem, mikor Meg felém igyekezett, nagy mosollyal az arcán. Szó nélkül húzta fel ő is a cipőjét, miközben én a nappaliba mentem.
- Elmentünk sétálni - jelentettem ki anyáéknak, akik már csak ketten ültek apával a kanapén.
- Kivel? Hova? - jöttek a kérdések.
- Meg -gel. A partra - válaszoltam a megszokott módon, majd bólintottak egyet, én meg szinte már ott se voltam.
...
Késő nyári órákhoz híven nem volt még olyan hihetetlen hideg, sőt ilyenkor volt a legelviselhetőbb az idő. A meleg szél bele-belekapott hajunkba, miközben mi egymásba karolva sétáltunk, mintha csak az öregek otthonából léptünk volna ki.
Halkan nevetgéltünk, miközben a kihalt parton sétálgattunk, néha-néha kissé belesüllyedve a homokba. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy későre jár, hogy a tornacipőnk tele van homokkal, hogy milyen ijesztő is ennyire éjszaka a tenger susogása, de nem volt szívünk véget vetni ennek.
Több éve annak, hogy utoljára együtt jártuk esténként Los Angeles utcáit, minden jelentéktelen dolgot kibeszélve. Valóban sok minden változott azóta. A gimi első éve gyerekjáték volt sokkal több időnk volt, mint mostanság. Az első és a második évünk közötti nyári szünetben minden este megtettük ezt a sétát, de aztán tizediktől igazán bekeményítettek a tanárok, és el kellett hanyagolnunk ezt a szokást a hétköznapokban, utána pedig elfelejtődött.
Akkor is, és most is Los Angeles jelent nekünk mindent, a szívem szakadna meg, ha el kéne onnan költöznöm, hiszen mindenem ahhoz a városhoz köt. Szinte lehetetlen volt most elkerülnünk ezt a témát, amiatt, hogy tudtuk, ha ez a két és fél hónap letelik már nincs sok időnk. Ki tudja hány felé fogunk szétszéledni, és ki tudja merre sodor majd az élet. Szomorú mosollyal vettük tudomásul, hogy legjobb éveinknek hamarosan tényleg vége lesz.
Bár életünk nyaralásán valószínűleg nem erről kellett volna beszélnünk, a téma igenis aktuális volt, ezt pedig nagyon jól tudtuk. Hiába akartuk milliószor megígérni egymásnak hogy örökre barátok maradunk, nem láttunk a jövőbe, és nem is akartunk. Semmit sem tudtunk ez ellen tenni, ahogy az ellen se, hogy ez a gondolat pont ezen a napon kúszott be a fejünkbe.
Sajnálom... nem tudom elmondani mennyire sajnálom az elhanyagolást, de ezt már sokszor elmondtam. Tudom hogy nem ezt vártátok tőlem, csak remélni tudom, hogy legalább akkor örültök nekem egy kicsit, mikor néha elhozom az új részt...:(
xo;<3
