005 - Fifth Episode

Now You See Me - Movie day

2014. december 30. (kedd);(folytatás)

- Hol vagy? - kérdezi anya, bár a hangja már nem olyan mérges, inkább mintha mosolyogna.

- Épp hazafelé sétálunk - mondtam.

- Rendben. Figyelj, bemegyünk Jenette -hez, kaja a hűtőben, majd jövünk. Ja, és utána még beugrunk a nagyihoz is.

- Oké, majd találkozunk.

- Igen, akkor megyünk is! Szia kicsim!

- Szia! - köszöntem el.

A telefonomat a zsebembe süllyesztve fordultam Ross felé.

- Mi volt? - kérdezte. 

- Anyáék bemennek Jen -hez, meg a nagyimhoz.

- Ja, értem. Egyébként 5 perc, és nálatok vagyunk.

- Igen, tudom. Erre szoktam hazajönni.

- Honnan?

- A suliból - vontam meg a vállam.

- Ja, igen... a suli - mosolyodott el.

Mindkettőnknek igaza volt, tényleg 5 perc alatt a ház elé értünk. Elgondolkoztam azon, hogy behívjam-e, vagy ne, de végül is nem jutottam döntésre...
- Akkor szia! - mondtam.

- Igen, szia! - mondta ő is. Kínos csend telepedett ránk, és egyikőnk se mozdult, annak ellenére, hogy már elköszöntünk egymástól.
- Mit fogsz csinálni ha bemész? - kérdezte hirtelen.
- Nem tudom - nevettem el magam. - És te, mit fogsz csinálni ha hazaérsz?
- Én se tudom - mondta, miközben megrázta a fejét.
- Akkor, ezt megbeszéltük - mondtam nevetve.
- Igen, meg - mosolyodott el.
- Csak én érzem úgy, hogy mindketten húzni akarjuk még ezt a beszélgetést?
- Pontosan azt csináljuk... - válaszolt.
- Tudom - sóhajtottam.
Megint kínos csend telepedett ránk, amit mindig is borzasztóan kezeltem. Mindig is olyan voltam, akit csak azután gondolkozott, miután már megtette azt, amin gondolkoznia kellett volna. Most pedig ledermedve állok Ross előtt, és próbálom kitalálni, hogy mi legyen. Kisebb gondolkozás után, azonban mosolyra húzódott a szám.
- Láttad már a Szemfényvesztők című filmet? - kérdeztem, reménykedve arra, hogy még csak nem is hallott róla.
- Nem még nem. Miért?
- És... esetleg... - kezdtem - szeretnéd megnézni? Mármint most?
- Tényleg? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, nagyon jó az a film, látnod kell! - mondtam halál komolyan, de belülről éreztem, hogy nagyon nehezen tudom megállni nevetés nélkül.
- Hát, jó - egyezett bele.
Fél  perc múlva már bent is voltunk a házban, ahol ledobtam a kulcsomat, majd a cipőmet is, Ross pedig ugyancsak levette a cipőjét.
- Popcorn és kóla? - kérdeztem
- Tökéletes!
A popcorn készítését természetesen a mikróra bíztam, majd a hűtőhöz sétáltam, és imádott dobozos kóláim közül elvettem kettőt. Egyet odadobtam Ross -nak, a másikat pedig leraktam a popcorn -os tál mellé.
Miután elkészültünk, az emelet felé vettük az irányt. Ross kissé feszengve lépett be a szobámba, de amint beljebb ment, megenyhült az arca.
- Nem semmi! - szólalt meg, miközben a DVD -t kerestem.
- Köszi! De ez még nem minden! - közöltem, majd miután beraktam a DVD -t a lejátszóba, az égősorok kapcsolójához lépve fényt varázsoltam a parányi égőkbe, és behúztam a függönyt.
- Azta... ezeket te raktad fel a falra?
- Aha. Szeretem díszíteni a szobámat. Általában évszakoknak és ünnepeknek megfelelően díszítem, de az égősorokat mindig fent hagyom, mert nagyon szeretek csak úgy üldögélni az égők fényében. Olyan... hangulatos - vontam meg a vállam.
- Mint amikor a karácsonyfa díszítés alá benyomják az All I Want For Christmas Is You -t? - nevetett fel, mire bólogatni kezdtem.
- Igen, teljesen olyan! - nevettem el magam.

* Két órával később *

- Nem igaz,  hogy eddig nem láttam ezt a filmet! Ez nagyon jó! - lelkendezett Ross.
- Tudom, mit gondolsz miért mutattam meg? - kérdeztem nevetve.
- Hihetetlen... de még mindig nem értek néhány trükköt... - gondolkozott el.
- Pedig mind nagyon egyszerű. Vagy meg utólag van megszerkesztve, mint a buborékos cuccnál, vagy csak tudás kell hozzá - magyaráztam miközben lefelé tartottunk a lépcsőn.
- Meg akarok tanulni egyet! Mondjuk a kártyásat!
- Sok sikert hozzá! - nevettem.
- Köszi! Viszont azt hiszem, most mennem kéne. Anya írt, hogy készülődnünk kéne holnapra - mondta.
- Mi lesz holnap? - kérdeztem jókedvűen, miközben elsüllyesztettem a popcorn -os tálat a mosogatógépben.
- Holnap szilveszter. Minden évben rendezünk egy kisebb-nagyobb bulit - mondta, miközben figyelte, hogy mit is csinálok pontosan. - Már akartam is kérdezni... Van valami terved holnap estére? - kérdezte félénken.
- Tessék? - néztem fel, habár tökéletesen hallottam, hogy mit kérdezett.
- Nem akarsz eljönni holnap? - ismételte meg egy kicsit máshogy, de ez a lényegen nem változtatott.
- Te most... - kerestem a szavakat - randira hívsz?
- Mit szeretnél minek hívjuk? Randi, vagy baráti meghívás? - kérdezte mosolyogva, közben pedig tekintetét az enyémbe fúrta.
- Maradjunk a baráti meghívásnál... - mondtam halkan.
- Rendben, ahogy akarod - mondta még mindig mosolyogva, én pedig megnyugtattam magam, hogy nem haragudott meg. - Egyébként, ha szeretnéd, Megan is jöhet!
- Tényleg? - kérdeztem.
- Persze! Gondolom együtt szoktátok tölteni a szilvesztert.
- Nem, az az egyetlen ünnep, amin nem vagyunk együtt. Még karácsonykor is be van osztva, hogy ki megy kihez, és mikor - nevettem. - De, azért megkérdezem!
- Rendben! Na, megyek oké?
- Jó - sóhajtottam, majd el akartam sétálni mellette, hogy megkeressem a lakáskulcsomat, mert hát ezért ki kéne engedni szegényt, de mikor mellé értem, a csuklóm köré fonta ujjait, és óvatosan visszarántott, mint amikor hazahozott minket.
- Mi volt, ez a sóhaj? - vigyorgott.
- Ne csináld már! - nevettem el magam, mire ő  (szintén nevetve) elengedte a kezemet. Követett az előszobáig, ahol felvette a cipőjét és a kabátját, amíg én kinyitottam az ajtót.
- Várom a válaszodat, a meghívásra! - emlékeztetett. Kint hideg volt, már ha úgy nézzük, hogy csak egy póló volt rajtam, de mégse fáztam annyira, mikor az apró teraszunkra léptem ki, hogy elköszönjek Ross -tól.
- Mindenképpen válaszolni fogok! - ígértem meg.
- Szia! - köszönt mosolyogva.
- Szia! - mondtam. Ross még mosolyogva intett egyet, majd elindult. Bementem a házba, mert nem akarok megfázni, se most, se máskor. Felrohantam a szobámba, kettesével szedve a lépcsőfokokat. A telefonom után kutattam, amit az éjjeliszekrényemen találtam meg.
Tárcsáztam Meg számát, aki két csörgés után fel is vette.
- Szia! Nincs kedved holnap Ross -ékkal szilveszterezni? Van ugye? Tudtam én! - kezdtem bele, habár inkább magammal beszélgettem.
- Mi van? - kérdezte értetlenül.
- Holnap Ross -ék szilveszteri bulit rendeznek, és meg vagyunk hívva. Ugye eljössz?
- Komolyan? - kérdezte döbbenten.
- Igen, Szinte egész nap Ross -szal voltam, meg tegnap is beszélgettünk, pár perce ment el. Meghívott minket holnapra.
- Jó, nem bánom, ha te mész, én is megyek - mondta.
- Nagyszerű! Most átjössz? Már nagyon szeretném elmondani, hogy mi történt! - nyafogtam.
- Indulok! - mondta, azzal már bontotta is a vonalat.

Hali!
Szóval... ez a rész se sikeredett valami hű-de-izgalmasra, de a következő napunk december 31 -e és január 1 -e lesz. Alig várom, hogy megírhassam a részt, és hogy mi fog történni a bulin. Igyekszem eseménydús bulit összehozni, és remélem tetszeni is fog!
Ebben a részben ugyebár a film címe, amit Steph és Ross megnéztek, a Szemfényvesztők volt, angol címén: Now You See Me. (Eggyel több film, amit borzasztóan fordítottak...) Személyes kedvencem a film, mindenkinek ajánlom! :))
Ha tetszett a rész, a blog, vagy az előző részek, várom a kommenteket, és a feliratkozásokat. :)
xo;<3

004 - Fourth Episode

When I first saw you...

2014. december 30. (kedd);(folytatás)
- Meg is jöttünk - jelentette ki Ross, majd leparkolt egy szép családi háznál.
- Éljen... -mondtam elhaló hangon.
- Most komolyan félsz? - nézett rám.
- Nem - válaszoltam elnyújtva az 'e' betűt.
- Annyira buta vagy - nevette el magát. - Jó fej tesóim vannak.
- Az egy dolog! - csattantam fel.
- Steph... Velem tök jól kijössz. Velük is ki fogsz! - mosolyodott el.
- Ross, te más helyzet vagy - ráztam meg a fejemet.
- Mitől? - kérdezte nevetve.
- Hát...ő... - dadogtam.
- Tökre aranyos vagy... - nevetett fel, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyomott az arcomra, és kiszállt az autóból, és megkerülve azt, nekem is kinyitotta az ajtót.
- Ezt miért kaptam? - kérdeztem nevetve.
- Mondtam, nem? Aranyos vagy. Na, gyere! - mondta, majd elindult a ház felé, nekem viszont nagyon nem akaródzott menni. - Nem jössz? - fordult hátra.
- Még gondolkozom rajta - nevettem fel.
- Hát, jó - mondta lazán, majd kinyitotta a bejárati ajtót, és beordított a házba. - Riker! Szedj össze mindenkit, és gyertek a ház elé.
- Te nem vagy normális... sőt, egyenesen hülye vagy! - röhögtem, de azonnal az arcomra fagyott a mosoly, mikor mindenki megjelent az ajtóban.
- Ő...hali! - integettem bénán, mire Ross lehajtotta a fejét, és mosolyogni kezdett.
- Szia! - köszöntek kórusban, Rocky pedig felém kezdett sétálni. Mellém állva, amolyan "haveri" stílusban átkarolta a vállamat.
- Te lennél a lány, aki elvette az öcsém maradék kis eszét? - kérdezte. Ross -ból és belőlem egyszerre jött a reakció Rocky kérdésére, amin végül mindenki nevetett.
- Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
- Rocky! - szólt Ross idegesen, nem mellesleg velem egy időben.
Ahogy mondtam, mindenki nevetni kezdett, még én is elmosolyodtam, de nem a reakciónkon, hanem azon, amit Rocky mondott.
Ross feszülten figyelte a reakciómat, valószínűleg szintén Rocky mondatán rágódott. Mikor senki sem figyelt (mert épp a földön fetrengtek a nevetéstől), egy apró mosollyal jeleztem Ross -nak, hogy szerintem nem gáz.
- Szóval... - kezdte Rydel (az egyetlen lány a társaságban rajtam kívül), mikor abba tudták hagyni a nevetést - hogy is hívnak?
- Stephany Anderson - válaszoltam.
- Te vagy annak a lánynak a tesója, aki a koripályán elesett?
- Igen, sajnos... - mondtam kissé nevetve.
- Mi van most vele? - kérdezte Riker.
- Eltört a lába. Január 2 -án jöhet haza - rántottam meg a vállamat.
- Sajnálod, hogy ez történt vele? - kérdezte ezúttal Ellington. Már mindenkitől kaptam egy kérdést? Várom a többi jelentkezőt...
- Nem. Béna volt, vessen magára. Az egyetlen amit sajnálok, az az, hogy nekem kell majd ápolnom, ha nem lesz otthon senki rajtunk kívül - mondtam őszintén.
Miután sikerült felfogniuk az érvemet, be hívtak a házba.

* Pár órával később;délután egy óra körül*

- Hazavigyelek kocsival, vagy sétálunk? - kérdezte Ross, mikor kiléptünk a házból. Jól elbeszélgettük az időt, anya hívott is párszor, hogy mikor megyek már haza, de mindig elintéztem annyival, hogy nemsokára.
- Nem muszáj hazakísérned - mondtam mosolyogva.
- És ha azt mondtam, hogy el akarlak kísérni? - vigyorgott.
- Akkor, nem tarthatlak vissza... - vontam meg a vállamat.
- Akkor menjünk! - nevetett fel.
Sétálás közben is beszélgettünk, aminek iszonyatosan örültem. Ross azon kevés emberek közé tartozik, akiket nagyon kedvelek. Nem sok embert engedek magam mellé, mert sosem tudom, hogy kiben bízhatok meg igazán. Ross -szal jól elbeszélgetünk, olyan témákról, amit általában csak Meg -nek mondok el, vagy anyának. Kiröhög ha valami olyat mesélek el neki, ami nagyon röhejes, és nem játssza meg a komoly embert, csak, hogy ne bántson meg. Én pont ezt kedvelem az emberekben. Az őszinteséget, és ez Ross -ban megvan.
- Tudod... szerintem tök aranyos amit Rocky mondott. Még... az elején - szólaltam meg hirtelen.
- T-tényleg? Azt hittem ki fogsz röhögni - pirult el. - Mert hát... szerintem ez elég röhejes.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Egy dolog, hogy megkedveltelek. Az emberek általában azért barátkoznak, mert megkedvelnek valakit. De amikor tegnap délelőtt először megláttalak titeket, olyan furcsa érzésem volt. Mostanáig nem tudom mi volt az, de még jobban erősödött, amikor beszéltem veled. Nem volt egy örömteli pillanat, mert mégis csak a húgodat vitték el  a mentők, én mégis boldog voltam, mert egy új személy voltál a számomra. Olyan voltál mint mindenki körülöttünk, mégis volt benned valami másság. Ez volt az, ami a legjobban tetszett. Elvittelek titeket, és megadtad a számodat, amitől nagyon boldog lettem. Aztán mikor már mindketten a házban egyedül maradtam a gondolataimmal. Egy bajom volt csak. Hogy abban is ti voltatok. Mikor hazamentem, próbáltam elterelni a gondolataimat, de egyszerűen nem ment, amit persze Rydel észrevett. Jól meglátja az ilyen dolgokat... Szóval észrevette, és el kellett neki mondanom. Azt tanácsolta, hogy írjak neked, ha már te megengedted. Megtettem. És ez talán életem egyik legjobb döntései közé sorolható, mert akkor most nem lennénk itt. El se hiszed, milyen sokat mosolyogtam azóta az SMS óta - hadarta, én pedig erősen koncentráltam, hogy megértsem amit mond. Sikerült, megértettem. Az állam a földet súrolhatta volna, de visszafogtam magam.
- É-értem - mondtam akadozva. Sokkolt mindaz, amit mondott és ezt ő is látta rajtam. Ross rémült fejjel nézett rám, én pedig folytattam. - Ez aranyos - mosolyogtam. Ugyan nem tudtam, hogy mi lenne a legmegfelelőbb mondat, de azt hiszem rátapintottam a lényegre, mert megenyhült az arca, és ismét a mosolygós Ross -t láttam. Valami ilyesmit akart hallani.
- Ugye nem haragszol, amiért ezeket így a nyakadba zúdítottam?
- Nem haragszom - ráztam meg a fejemet. - Inkább hálás vagyok azért, mert hallhattam ezt a dolgot a te szemszögedből is.
- Akkor örülök! - mondta vigyorogva. Tudtam mire gondol, ezért folytattam.
- Örülök annak, hogy örülsz! - mondtam.
- Folytassam még? - kérdezte nevetve.
- Nem hiszem el, hogy így megjegyezted - nevettem fel, majd kicsit meglöktem a vállát. Vagyis akartam a vállát, de nem vagyok elég magas ahhoz, hogy így elérjem.
- Pedig így van! - válaszolt, és szintén egy aprót lökött rajtam.
- Tényleg úgy történt minden? - utaltam a hosszú monológjára.
- Igen... Veled hogy volt? - kérdezte kíváncsian.
Elmeséltem neki mindent. Mindent, az elejéről, ő pedig figyelmesen hallgatott. Elmondtam neki, hogy milyen idegőrlő perceket éltem át, amikor fél percnél tovább tartott, hogy megírja nekem az SMS -t, meg úgy mindent amit éreztem akkor. Pont úgy, ahogy ő. Mosolyogva hallgatott, néha még ki is nevetett, de nem zavart...

003 - Third Episode

Forgotten Birthday

2014. december 30. (kedd)

Reggel van. Napsütésre keltem, amit már természetesen megszoktam. Az ablakom enyhén deres volt, vagyis kint valószínűleg egész hideg van Los Angeles -hez képest.

A takaróm össze volt gyűrve, a párnám pedig kicsit arrébb volt, mint ahol keltem. Nem csodálom...

Az után, hogy Ross tegnap este felhívott, nem mondhatni, hogy hamar elaludtam. Hajnali fél kettőig beszélgettünk, mindenről, ami csak az eszünkbe jutott. Elmeséltem, hogy hogy kiakadtak anyáék, amin aztán jót nevettünk. Nagy vonalakban elmondta nekem, hogy milyenek a testvérei, meg egy csomó dolgot elmesélt magáról, ahogy én is. Nagyon sokat nevettünk, és jobbnál jobb sztorikat meséltünk egymásnak. Jól éreztem magam, még akkor is, ha csak telefonon beszéltünk.

Nagyot nyújtózva kerestem meg a telefonomat, amit az éjjeli szekrényem túlsó végében meg is találtam. Nem meglepő, hogy 10 óra van, elég sokáig fent voltam, szóval szükségem volt az alvásra. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, és elindultam az ajtó felé, miközben a telefonomat a pizsamának használt szabadidőgatyám zsebébe csúsztattam.

- Reggelt! - köszöntem mikor leértem. Anya kedd lévén nem volt annyira bezsongva a főzés miatt, viszont amint meglátott, nekiállt egy kis reggeli készítésnek. 

- Szia Kicsim! Hogy aludtál?

- Ki tudja? - nevettem el magam.

- Sokáig fent voltál...

- I-igen - mondtam bizonytalanul.

- Megnyugodhatsz! Támogatom apádat, és némiképp megbékéltem ezzel a Ross-gyerekkel. 

- Ezért hálás vagyok - mosolyodtam el.

- Szóval barátok vagytok?

- Hát, nem tudom... Nagyon sokat beszélgettünk, ez talán azt jelenti, hogy barátok vagyunk, de nem kérdeztük meg egymástól úgy, mint az oviban szokás - nevettem el magam.
- Értem - nevetett anya is, majd elém tolt két melegszendvicset. - Extra sajttal.
- Oh... köszi!
A két szendvicset se perc alatt elpusztítottam, majd egy dobozos kóla, és a telefonom kíséretében a nappaliba mentem, ahol apa már a kanapén terpeszkedett.
Nem beszélgettünk túl sokat, csak érdeklődött, hogy hogy aludtam, meg hasonlók.

A sablon kérdések után mind a ketten a Tv -t kezdtük bámulni, ezen kívül pedig csak az én szürcsölésemet lehetett hallani. A film, amit apa nézett, számomra dög unalmas volt, egy idő után viszont feldobódtam.
Egy kisebb SMS -ezés után megtudtam, hogy Ross se volt máshogy az alvás terén, ami nagyon megmosolyogtatott, az utolsó két üzenetnél pedig biztos vagyok abban, hogy a fejem olyan lehetett mint apa piros pizsamájának színe.
- Nyugodtan felmehetsz ám - mosolygott rám apa, aki gondolom látta rajtam, hogy jobban érezném magam most egyedül a telefonommal, csak nem akarom itt hagyni.
- Köszönöm! - pattantam fel, majd az ajtó felé indultam, de félúton még is visszafordultam. - Mi van a két ballábassal?
- Ha Jenette -re gondolsz, kitűnően van a körülményekhez képest. Jaunár 2 -án hozzuk haza.
- Bent tölti a szilvesztert?
- Igen, de bemegyünk hozzá. Neked nem muszáj jönnöd...
- Majd meglátom! - mondtam, majd sarkon fordultam, és felmentem a szobámba.
A pizsamámat lecserélve normális ruhát aggattam magamra, amit a fésülködés követett, majd előkerestem a kötött sálamat az egyik fiókomból. A telefonommal, és a sálammal szaladtam le a földszintre.
- Anya, apa, elmentem! - kiabáltam, aztán felvettem a cipőmet, sálamat a nyakamba akasztottam, és a kabátom felvétele után kiléptem az utcára. Nem volt konkrét tervem, hogy hova akarok menni, csak sétáltam.
* Negyed óra séta után *
Jól esik a friss levegő, most még az se zavart, hogy indulnom kéne haza, különben lekésem az ebédet. Csak mentem. A telefonomat többször is ellenőriztem, ami őszintén megijeszt, mert mániákusan vágytam arra, hogy Ross neve ott villogjon a képernyőn, és újra egy kis SMS beszélgetésbe bonyolódjunk.
De, nem írt. Nem hívott. Semmi életjel, de komolyan, még a Twitter -t is ellenőriztem, de semmi.
Ez így ment egészen addig, amíg meg nem állt mellettem egy fekete autó. Normál esetben megijedtem volna, egy fekete autótól, ami közvetlen mellettem áll meg, de most felismertem.
És az emlékezetem nem csalt, mert másodpercek töredéke alatt láttam meg a szőke hajtincseket, és a barna szemeket.
- Hát te? - kérdeztem nevetve.
- A stúdióból jövök - vont vállat.
- Még ilyenkor is bent kell lennetek?
- Ez most amolyan "vészhelyzet" volt. Csak én voltam - mosolygott. - És te mit csinálsz egyedül?
- Szeretek csak úgy sétálgatni.
- Értem - mondta, miközben mosolyogva lehajtotta a fejét.
- Reméltem, hogy megérted! - nevettem fel. - Egyébként  bocs, hogy bunkó voltam, és elfelejtettem a szülinapodat.
- Ugyan, kérlek. Nem nagy dolog - nézett a szemembe.
- De az! - mondtam, eközben pedig Ross közelebb lépett hozzám, így pedig már csak egy lépés távolság volt köztünk. - Én szomorú lennék, ha elfelejtenék a szülinapomat az olyan emberek, akikkel jóban vagyok.
- A tiéd mikor van?
- November 26 -án.
- Aha... Mit szólnál ahhoz, ha azt mondom, hogy kárpótolhatsz amiért elfelejtetted.
- Azt mondtad nem nagy dolog - incselkedtem.
- Tudom, hogy kíváncsi vagy - jött még közelebb.
- Ha egy csók lenne a kárpótlás, akkor jövőre rögtön felköszöntelek - nevettem el magam.
- Na! - kiáltotta el magát. - Most mondd, hogy nem lenne jó.
- Ilyet sose mondtam, és nem is fogok, de azért na! Két napja se ismerjük egymást.
- Én amúgy se arra gondoltam, de mindegy - nevetett fel. - Arra gondoltam, hogy eljöhetnél hozzánk.
- Mi? - kerekedett el a szemem. - Hogy én, hozzátok?
- Aha. Na gyere! - ragadta meg a kezem, majd kinyitotta előttem a kocsija ajtaját, és látva a hezitálásomat, nemes egyszerűséggel belökött a kocsiba, majd megkerülte azt, és beült a volán mögé.
- De, Ross!
- Nincs de! Riker -ék már tökre kíváncsiak, hogy miért ülök állandóan a telefonomon (persze nem szó szerint), és hogy kinek az SMS -ét várom mindig - mondta egy szuszra, de az egyetlen amire két másodperc után emlékeztem belőle az az utolsó mondatrész volt.
- Mindig az én SMS -emet vártad? - kérdeztem mosolyogva.
- Igen - mondta elpirulva.

Helló mindenkinek! ;)
Most először írok nektek a történeten kívül, és meg kell hogy mondjam, szerintem ritka unalmas lett ez a rész, de lesz ez még jobb is, ugyanis a következő részben Stephany találkozik az R5 összes tagjával, és a szüleikkel is. Egy meghívást is kap majd, de nem árulom el, hogy mire! :P
Remélem tetszettek az eddigi részek, és ezután is fognak, a kommenteket pedig szívesen fogadom.
xo;<3

002 - Second Episode

Messages

2014. december 29. (hétfő);(folytatás)

,, Mizu, Steph? :D

xo - Ross "

Hangosan felnevettem a két szavas mondaton, mire Meg rögtön mellém pattant, és elolvasta a rövid SMS -t. Sosem zavart ha elolvassa, én is el szoktam az övéit. Úgy is elmondanánk egymásnak, szóval mindegy. 

- Írj már vissza neki! - mondta Meg nevetve.

- Jó, de megharagszol, ha azt mondom, hogy ezt még nem olvashatod el? - kérdeztem félénken. 

- Természetesen nem! Lemegyek iszok valamit addig.

- Jó, de anyáéknak egy szót se! - mondtam gyorsan.

- Vettem! - kiáltott vissza a folyosóról.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy nincs senki a szobám környékén, becsuktam az ajtót, és írni kezdtem.

,, Biztos sokat gondolkodtál azon a mondaton.

- Steph "

Remegett a kezem, alig tudtam rávenni magamat, hogy elküldjem az SMS -t miután lementettem a számát. Végül nagy levegőt véve elküldtem. Nem kellett túl sokat várnom ahhoz, hogy újabb SMS -t kapjak tőle.

,, Valójában 6x átírtam, mire elküldtem.

- Ross "

,, Még számoltad is?

- Steph "

,, Persze, egész jól elszórakoztam a hülyeségemen.

 - Ross "

Csak nevetni tudtam. És mosolyogni... de úgy, mint még soha. Megmosolyogtatott a mondat, miszerint többször átírta az első üzenetet. 

Már pont írni akartam neki egy új üzenetet, amikor valaki kopogott.

- Igen? - kérdeztem.

- Kicsim, bejöhetek? - hallottam meg apa hangját.

- Igen - mondtam, majd lezártam a telefonomat, és letettem az ágyra.

- Mit csinálsz? Megan lent ücsörög, de nem mondott semmit, hogy miért van lent egyedül.

- Ja, ő... azt mondta, lemegy inni, azt nem tudom, hogy miért nem jött még fel - vontam meg a vállamat. Nem ferdítettem túl nagyot ugye? 

- Akkor... - kezdte volna, de rezegni kezdett a telefonom. Tudtam, hogy SMS -em jött, és azt is tudtam, hogy kitől, csak azért imádkoztam, hogy apa ne nézzen rá a kijelzőre, ami most villogva jelezte, hogy új üzenetem van, és pechemre a nevet is kiírja ilyenkor... De nem volt szerencsém. Apa a kijelzőre kapta a fejét, és felháborodva kapta rám a tekintetét  miután elolvasta a nevet. - Nincs valami mondanivalód?

- Nincs - mondtam nyugodtan, belül viszont tomboltam.

- Kérem a telefonodat! - mondta. Átnyújtottam neki, de nem tudott vele sok mindent kezdeni, ugyanis jelszóval volt védve. - Jelszót kérek!

- Csak a telefonomat kérted, mást nem - közöltem.

- Most! - emelte fel a hangját. Vonakodva bár, de elvettem tőle a telefonomat, és beírtam a jelszót, de mielőtt újra átnyújtottam volna apának a telefont, gyorsan elolvastam az üzenetet.

,, Eltűntél Steph...

- Ross "

- Tessék - mondtam.

Apa szó nélkül elolvasta az összes üzenetet, majd sóhajtva nézett rám.

- Kedveled ezt a srácot?

- Milyen válasszal elégednél meg?

- Csak azt szeretném, hogy boldog legyél - mondta, majd egy halvány mosoly kíséretében vissza is adta a mobilomat. - Ha egyszer (vagy többször) szeretnél találkozni vele, akkor... áldásom rátok - mondta ki végül.

Elnevettem magamat, ugyanakkor nyugtáztam magamban, hogy apa elfogadná, ha Ross és én barátok lennénk.

* Több órával később; este *

Megan hazament, én pedig immár lezuhanyozva, pizsamában ültem az ágyamban. 

Azóta, nem válaszoltam Ross -nak. Reméltem, hogy nem haragudott meg rám ezért, így rögtön a kezembe vettem a telefonomat, és megnyitva az üzeneteket, rögtön írni kezdtem.

,, Szia! Sajnálom, hogy nem válaszoltam előbb, de történt valami,

 és nem volt esélyem írni. Sajnálom, remélem nem haragszol!

- Steph " 

Idegtépő perceket éltem át addig, míg a telefonom nem kezdett el rezegni a kezemben.

,, Nem gáz! Mi történt?

- Ross "

,, Inkább hagyjuk...

- Steph "

,, Jó, nem fogom erőltetni, de ha valami gáz van, nekem nyugodtan

beszélhetsz róla! :)

- Ross "

 ,, Köszi! :) Valójában, én se értem, hogy mi történt pontosan...

Tök nagy hülyeség az egész. :))

- Steph "

Újra csak mosolyogni tudtam... Nem haragudott meg, és azt mondta szívesen meghallgat, ha valami bajom van. Kedves nem? El se hiszem, hogy ezt én mondtam!

Fél perce küldtem el az utolsó SMS -t, mikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőt látva, még nagyobb lett a mosolyom, már ha ez lehetséges. Felvettem.

- Steph! - köszöntött.

- Neked is szia, Ross! - nevettem el magam.

001 - First Episode

Yes, I know him...

2014. december 29. (hétfő);(folytatás)

- Köszi, még egyszer! - mondtam Ross -nak, mikor a házunkhoz értünk. Mind a hárman kiszálltunk az autóból, Meg pedig rögtön bement a házba, mert kissé átfagyott a koripályán, amit őszintén nem értek, hogy hogyan, de mindegy...

- Nincs mit! - mosolygott. 

- Hát... akkor szia! - erőltettem én is mosolyt az arcomra, majd el is indultam, de a csuklóm után nyúlt, és megfogva azt, visszarántott, még is ügyelt a távolságra.

- Látlak még? - kérdezte félénken, mire őszinte mosoly kúszott az arcomra.

- Add a telefonodat! - mondtam, még mindig mosolyogva. Kihalászta a zsebéből a készüléket, majd átnyújtotta nekem, én pedig beleírtam a telefonszámomat. - Tessék!

- Ohh... köszi - mondta kicsit bátrabban.

- Igazán semmiség azok után, hogy segítettél, meg egyébként is - vontam meg a vállam.

- Akkor majd látjuk egymást! - mondta.

- Aha. Majd látjuk egymást. Szia Ross! - köszöntem el, majd megfordulva elindultam a házunk felé.

- Szia! - kiáltott még utánam. Még intettem egyet, ezzel tudomására adva, hogy hallottam amit mondott, majd beléptem a házba. 

Még mindig mosolyogtam, egészen addig, amíg anya elém nem állt.

- Te meg hol voltál? Megan már rég bejött - vont kérdőre.

- Én csak beszélgettem valakivel - válaszoltam.

- Kivel? 

- Egy szőke srác segített nekünk mikor Jen elesett, aztán felajánlotta, hogy hazahoz minket, mi pedig elfogadtuk. Vele beszéltem.

- Megtudhatom a nevét? - kérdezte anya felvont szemöldökkel.

- Ross. Ross Lynch. 

- Értem. Most pedig menj fel a szobádba, a történteket majd megbeszéljük, ha apád hazaért - utasított.

Azonnal elindultam a szobámba, amit anya egy nagy sóhajtással díjazott. Valószínűleg azt várta, hogy ott maradok, és beszélek neki Ross -ról, de nem tettem, mert még én se tudok róla sok mindent, függetlenül attól, hogy szeretem a zenéjüket.

- Jól láttam, hogy megadtad neki a számodat? - kérdezte izgatottan Meg, mikor felértem a lépcsőn, és a folyosón végigsétálva bementem a szobámba.

- Igen, jól láttad.

- Önszántadból adtad meg neki, vagy ő kért meg rá?

- Megkérdezte, hogy látjuk-e még egymást. Ezért adtam meg neki a számomat.
- Jaj, de cuki! - nevetett fel.
Miután megtárgyaltuk a témát, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk, és eszünk valamit, mert a reggeli nem volt igazán tartalmas, és már egyébként is elmúlt dél, szóval enni kéne. Nem csalódtam anyában, istenien főz, és mint mindig most is kitett magáért.
Körülbelül fél órája volt, hogy anya elénk rakott egy csomó kaját, majd ki is ment a konyhából, mi pedig neki is álltunk. Ahogy mondtam, mind ez fél  órája volt, most pedig egy laptoppal a kezében tért vissza hozzánk, majd leült velem szembe, és felém fordította a laptopot, amin egy képet láttam Ross -ról. Ez nem igaz, utánanézet...
- Ő lenne Ross Lynch? És tényleg ismered? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen, ő az. És igen, ismerem őt. - sóhajtottam.
- Kicsim... két évvel idősebb nálad, és ha ez még nem lenne elég még híres is - közölte, bár semmi sem volt újdonság a számomra.
- Tudom anya. Csak egy kérdésem lenne. Miért mondod el nekem ezeket?
- Mert hazahozott titeket. Fogadjunk, hogy elkérte a számodat - mondta anya diadalittas mosollyal az arcán, én azonban megcáfoltam.
- Nem, nem kérte el. Én adtam meg neki. Egyébként meg, nem hiszem, hogy valaha is felhívna.
- Kíváncsi leszek... - mormogta anya. - Csak, hogy tudd Kicsim! Én jót akarok neked.
- Anya! Ma ismertem meg. Ha akarnám se lenne köztünk semmi! - mondtam kissé ingerülten. Elegem van, hogy nem tudja felfogni.
- Hát, jó - mondta, majd egy sóhajtás közben kisétált a konyhából.
- Anyukád nem semmi - jegyezte meg Megan.
- Én inkább a túl kíváncsit használnám jelzőnek.
- Ne már, csak aggódik érted! - védte meg.
- Néha kicsit túlságosan is - szögeztem le, ezzel pedig lezárult a beszélgetésünk.
Még pár percig csendben ültünk, és ettük a maradék ennivalót ami a tányérunkon volt, amikor rezegni kezdett a telefonom. Apa írt, én vissza és ezt így 5 SMS erejéig.
- Ejha, ezt aztán összehozta - mondta Meg.
- Ja. Még mindig nem értem, hogy hogyan lehetett ekkora béna - gondolkoztam el.
Gondolataimból csak pár perc múlva, apa ébresztett fel.
- Steph! Figyelj rám! - mondta. Feleszméltem a bambulásból, és rögtön védeni kezdtem magam.
- Apa, nem az én hibám volt! Jen béna volt, nem tehetek róla, hogy elesett!
- Tudom, kicsim! A mentősök elmondták, hogy beszéltek egy szőke hajú fiúval, valami Ross Lynch -csel, aki látta az egészet. Jen tényleg véletlenül esett el.
- Ross Lynch? Komolyan ez a fiú most már mindenhol ott van? - háborodott fel anya.
- Miért, mi történt? - nézett értetlenül apa.
- Stephany teljesen belezúgott abba a fiúba, a számát is megadta neki.
- Dehogy zúgtam bele! Ma találkoztam vele először, és talán utoljára, de ezt már elmondtam neked, anya!
- Kicsim, ez igaz? A mentősök azt mondták valami ismert fiúról van szó. Nem szeretnélek címlapon látni! - kezdett fenyegetni.
- Istenem... nem fogsz. Nem is ismerem igazán! Szálljatok le a témáról! - kiabáltam, majd a telefonomat megfogva felrohantam a szobámba. Nem sokkal később Meg is csatlakozott hozzám.
Próbált megnyugtatni, mert iszonyatosan ideges voltam, de nem járt túl sok sikerrel. Pár perccel később, azonban mégis felvidultam.
Egyetlen SMS. Egyetlen egy mondat, ami miatt érthetetlen módon felvidultam. Talán anyának igaza volt...

000 - Prologe

Winter in LA

2014. december 29. (hétfő)

- Jen, ne nyavalyogj annyit! - kértem unott fejjel. Los Angeles -ben metrózni egy olyan emberrel, aki még attól is fél, ha meg kell fognia egy hideg üdítőt, nem könnyű, mivel köztudott, hogy a metrók nem a legtisztább helyek.

- De el fogok esni! - magyarázta felháborodva.

- Akkor fogd meg a korlátot, vagy ülj le, a lényeg, hogy kuss! - parancsoltam rá. Tudom, hogy kissé bunkó vagyok vele, de amit ad, azt kapja. Mindketten megszoktuk már, hogy lekezelően beszélünk egymással, ez hozzá tartozik a mindennapjainkhoz, függetlenül attól, hogy testvérek vagyunk.

- Fúj! Akkor inkább kitöröm a nyakamat!

- Segítek benne! - vágtam rá egyből, mire felvont szemöldökkel sétált a metrófülke másik felébe.

Pár perc utazás után megérkeztünk a kívánt helyre, én pedig egyre izgatottabb lettem. Los Angeles -ben sosincs igazán tél, még hó sincs, a jégkori pályákat azonban itt sem tudják elhanyagolni. A téli szünet keretében végre eljutunk korizni is, így, karácsony után egy kicsivel.

Meg (ez Megan beceneve) és én mindig is imádtunk korizni, Jen viszont kevésbé, apa mégis mindig azt mondja, hogy el kell jönnie velünk. 

Körülbelül 10 perccel azután, hogy leszálltunk a metróról, meg is érkeztünk a koripályához. Az előcsarnokban nem voltak sokan, csak a büfénél ácsorgott egy magas, barna hajú srác. Jen a kölcsönzőhöz ment, hogy szerezzen magának egy korcsolyát, míg én és Meg leültünk, hogy felvegyük a sajátunkat. Kint egész jól sütött a nap, itt viszont kissé hideg volt, ami érthető, ezért felvettünk egy pulcsit, mert ettől eltekintve kint még sütött a nap, és a koripálya nem fedett.

Kilépkedtünk az épületből, majd megpillantva a hatalmas jéggel borított területet, mosoly terült el az arcomon. Kicsit mondjuk meglepődve láttam, hogy rajtunk kívül tízen vannak csak, ami ritka, általában sokkal többen szoktak lenni.

Vállat vonva mentünk fel a pályára, de még időnk se volt arra, hogy stabilan megálljunk, két (ha jól láttam szőke hajú) srác suhant el előttünk, mi pedig a lendülettől a korlátnak "estünk".

- Ezek aztán... - kerestem a szavakat.

- Gyorsak, Steph! - mondta Meg morogva. - Nagyon gyorsak...

- Ja. Azok - nevettem el magam. - Na gyerünk! - mondtam, majd ellöktem magam a korláttól, és indultam volna, ha nem hallok egy kiáltást a hátam mögül, ami határozottan ismerős volt, így inkább tettem egy apró kört, és megfordultam. - Istenem Jenette, nem igaz, hogy neked mindig bénának kell lenned. Még csak fél lábbal vagy a jégen, miért sikítozol? 

- Megcsúszott a másik lábam érted? - vinnyogott sértetten.

- Felőlem aztán be is törhetnéd a fejedet! - mondtam unottan, majd újra megfordultam, és céltalanul kezdtem csúszkálni a jégen, természetesen a korim segítségével.

- Várj, Steph! - mondta Meg, mire lassítottam, és bevártam. Mikor mellém ért, rögtön elindultam, ő pedig mellettem haladt. 

Mosolyogva beszélgettünk, néha pedig ellenőriztük, hogy mi van Jen -nel, aki lassan ugyan, de haladt mögöttünk, amikor pedig egy kör után mellé értünk, mindig ott maradtunk egy kicsit. Ami engem a legjobban zavart, hogy valahányszor így hárman elmentünk egy kisebb társaság előtt, utána mindig azt éreztem, hogy valaki folyamatosan figyel. 

Háromnegyed órás ide-oda csúszkálás után lementünk a jégről, és vettünk a büfében egy kis forrócsokit a hangulat fokozása miatt, meg azért is mert mind a hárman szeretjük. További negyed órába telt, mire meg is ittuk, aztán vissza mentünk a koripályára.
Kicsit lehagytuk Jen -t, mivel sosem maradhat el egy kis versenyzés, ám a kör felénél megálltunk, mikor egy hangos sikítást hallottunk, ami túl hirtelen maradt abba. Rémülten fordultunk meg, és vettük észre, hogy Jenette fekszik eszméletlenül pár méterre tőlünk. Hihetetlen gyorsasággal igyekeztem felé, és kezdtem ébresztgetni mikor mellé értem, de semmi. Nem reagált...
Kétségbeesetten néztem fel, és láttam Meg döbbent arcát, mikor valaki hirtelen letérdelt mellénk, és engem kérdezgetett. Az egészből csak azt tudtam felfogni, hogy az illető aki engem kérdezett egy szőke hajú fiú, aki kis idő után felemelte Jen -t, és a kijárat felé csúszott vele, engem pedig Meg felrángat a földről.
* Újabb negyed órával később *
Az előtérben ülök, teljesen egyedül. Meg apámmal beszél, Jen -t a mentők vizsgálják, a szőke hajú srác meg a mentőknek magyaráz, a többi embert pedig kiküldték.
Még mindig kétségbe vagyok esve, jobban mint valaha, és sehogy se tudom eldönteni, hogy azért ami Jen -nel történt, vagy azért, amit apától kapok majd.
Végül Meg leült mellém, és közölte, hogy ha Jen -t beviszik a kórházba, küldjük el SMS -ben a kórház nevét, és menjünk haza, ő pedig bemegy a kórházba. Így is lett, a mentősök közölték, hogy valószínűleg eltört a lába, majd elmondták hova viszik, és elmentek. Meg tanácsára átvettük a korikat, majd elment a mosdóba, én pedig megint egyedül maradtam, de nem sokáig.
A fiú, aki eddig a mentősökkel beszélt, most odajött hozzám, és leült mellém.
- Ross Lynch - mutatkozott be. - Az... - kezdte volna, de bágyadtan a szavába vágtam.
- Az R5 -ból. Én Stephany Anderson vagyok.
- Jenette a húgod?
- Igen. Nem hiszem el, hogy hogy lehetett ilyen béna. El se tudom képzelni, mit fogok otthon kapni ezért - ráztam hitetlenkedve a fejemet.
- Nem a te hibád volt. Tulajdon képen senkié, Jenette csak megbotlott. Láttam az egészet.
- Aha. Értem.
- Steph, elküldtem apukádnak a címet, azt mondja menjünk haza, most.
- Jó - bólogattam. - Köszönöm a segítséget Ross! - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Igazán nincs mit! Ne vigyelek el titeket? Szólok a tesóimnak, és mehetnénk is - ajánlotta fel.
- Megköszönnénk! - válaszolt mosolyogva Meg. Én is bólintottam, mire Ross elfutott, pár perc múlva pedig a kocsikulccsal a kezében igyekezett felénk...