000 - Prologe

Winter in LA

2014. december 29. (hétfő)

- Jen, ne nyavalyogj annyit! - kértem unott fejjel. Los Angeles -ben metrózni egy olyan emberrel, aki még attól is fél, ha meg kell fognia egy hideg üdítőt, nem könnyű, mivel köztudott, hogy a metrók nem a legtisztább helyek.

- De el fogok esni! - magyarázta felháborodva.

- Akkor fogd meg a korlátot, vagy ülj le, a lényeg, hogy kuss! - parancsoltam rá. Tudom, hogy kissé bunkó vagyok vele, de amit ad, azt kapja. Mindketten megszoktuk már, hogy lekezelően beszélünk egymással, ez hozzá tartozik a mindennapjainkhoz, függetlenül attól, hogy testvérek vagyunk.

- Fúj! Akkor inkább kitöröm a nyakamat!

- Segítek benne! - vágtam rá egyből, mire felvont szemöldökkel sétált a metrófülke másik felébe.

Pár perc utazás után megérkeztünk a kívánt helyre, én pedig egyre izgatottabb lettem. Los Angeles -ben sosincs igazán tél, még hó sincs, a jégkori pályákat azonban itt sem tudják elhanyagolni. A téli szünet keretében végre eljutunk korizni is, így, karácsony után egy kicsivel.

Meg (ez Megan beceneve) és én mindig is imádtunk korizni, Jen viszont kevésbé, apa mégis mindig azt mondja, hogy el kell jönnie velünk. 

Körülbelül 10 perccel azután, hogy leszálltunk a metróról, meg is érkeztünk a koripályához. Az előcsarnokban nem voltak sokan, csak a büfénél ácsorgott egy magas, barna hajú srác. Jen a kölcsönzőhöz ment, hogy szerezzen magának egy korcsolyát, míg én és Meg leültünk, hogy felvegyük a sajátunkat. Kint egész jól sütött a nap, itt viszont kissé hideg volt, ami érthető, ezért felvettünk egy pulcsit, mert ettől eltekintve kint még sütött a nap, és a koripálya nem fedett.

Kilépkedtünk az épületből, majd megpillantva a hatalmas jéggel borított területet, mosoly terült el az arcomon. Kicsit mondjuk meglepődve láttam, hogy rajtunk kívül tízen vannak csak, ami ritka, általában sokkal többen szoktak lenni.

Vállat vonva mentünk fel a pályára, de még időnk se volt arra, hogy stabilan megálljunk, két (ha jól láttam szőke hajú) srác suhant el előttünk, mi pedig a lendülettől a korlátnak "estünk".

- Ezek aztán... - kerestem a szavakat.

- Gyorsak, Steph! - mondta Meg morogva. - Nagyon gyorsak...

- Ja. Azok - nevettem el magam. - Na gyerünk! - mondtam, majd ellöktem magam a korláttól, és indultam volna, ha nem hallok egy kiáltást a hátam mögül, ami határozottan ismerős volt, így inkább tettem egy apró kört, és megfordultam. - Istenem Jenette, nem igaz, hogy neked mindig bénának kell lenned. Még csak fél lábbal vagy a jégen, miért sikítozol? 

- Megcsúszott a másik lábam érted? - vinnyogott sértetten.

- Felőlem aztán be is törhetnéd a fejedet! - mondtam unottan, majd újra megfordultam, és céltalanul kezdtem csúszkálni a jégen, természetesen a korim segítségével.

- Várj, Steph! - mondta Meg, mire lassítottam, és bevártam. Mikor mellém ért, rögtön elindultam, ő pedig mellettem haladt. 

Mosolyogva beszélgettünk, néha pedig ellenőriztük, hogy mi van Jen -nel, aki lassan ugyan, de haladt mögöttünk, amikor pedig egy kör után mellé értünk, mindig ott maradtunk egy kicsit. Ami engem a legjobban zavart, hogy valahányszor így hárman elmentünk egy kisebb társaság előtt, utána mindig azt éreztem, hogy valaki folyamatosan figyel. 

Háromnegyed órás ide-oda csúszkálás után lementünk a jégről, és vettünk a büfében egy kis forrócsokit a hangulat fokozása miatt, meg azért is mert mind a hárman szeretjük. További negyed órába telt, mire meg is ittuk, aztán vissza mentünk a koripályára.
Kicsit lehagytuk Jen -t, mivel sosem maradhat el egy kis versenyzés, ám a kör felénél megálltunk, mikor egy hangos sikítást hallottunk, ami túl hirtelen maradt abba. Rémülten fordultunk meg, és vettük észre, hogy Jenette fekszik eszméletlenül pár méterre tőlünk. Hihetetlen gyorsasággal igyekeztem felé, és kezdtem ébresztgetni mikor mellé értem, de semmi. Nem reagált...
Kétségbeesetten néztem fel, és láttam Meg döbbent arcát, mikor valaki hirtelen letérdelt mellénk, és engem kérdezgetett. Az egészből csak azt tudtam felfogni, hogy az illető aki engem kérdezett egy szőke hajú fiú, aki kis idő után felemelte Jen -t, és a kijárat felé csúszott vele, engem pedig Meg felrángat a földről.
* Újabb negyed órával később *
Az előtérben ülök, teljesen egyedül. Meg apámmal beszél, Jen -t a mentők vizsgálják, a szőke hajú srác meg a mentőknek magyaráz, a többi embert pedig kiküldték.
Még mindig kétségbe vagyok esve, jobban mint valaha, és sehogy se tudom eldönteni, hogy azért ami Jen -nel történt, vagy azért, amit apától kapok majd.
Végül Meg leült mellém, és közölte, hogy ha Jen -t beviszik a kórházba, küldjük el SMS -ben a kórház nevét, és menjünk haza, ő pedig bemegy a kórházba. Így is lett, a mentősök közölték, hogy valószínűleg eltört a lába, majd elmondták hova viszik, és elmentek. Meg tanácsára átvettük a korikat, majd elment a mosdóba, én pedig megint egyedül maradtam, de nem sokáig.
A fiú, aki eddig a mentősökkel beszélt, most odajött hozzám, és leült mellém.
- Ross Lynch - mutatkozott be. - Az... - kezdte volna, de bágyadtan a szavába vágtam.
- Az R5 -ból. Én Stephany Anderson vagyok.
- Jenette a húgod?
- Igen. Nem hiszem el, hogy hogy lehetett ilyen béna. El se tudom képzelni, mit fogok otthon kapni ezért - ráztam hitetlenkedve a fejemet.
- Nem a te hibád volt. Tulajdon képen senkié, Jenette csak megbotlott. Láttam az egészet.
- Aha. Értem.
- Steph, elküldtem apukádnak a címet, azt mondja menjünk haza, most.
- Jó - bólogattam. - Köszönöm a segítséget Ross! - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Igazán nincs mit! Ne vigyelek el titeket? Szólok a tesóimnak, és mehetnénk is - ajánlotta fel.
- Megköszönnénk! - válaszolt mosolyogva Meg. Én is bólintottam, mire Ross elfutott, pár perc múlva pedig a kocsikulccsal a kezében igyekezett felénk...