When I first saw you...
2014. december 30. (kedd);(folytatás)
- Meg is jöttünk - jelentette ki Ross, majd leparkolt egy szép családi háznál.
- Éljen... -mondtam elhaló hangon.
- Most komolyan félsz? - nézett rám.
- Nem - válaszoltam elnyújtva az 'e' betűt.
- Annyira buta vagy - nevette el magát. - Jó fej tesóim vannak.
- Az egy dolog! - csattantam fel.
- Steph... Velem tök jól kijössz. Velük is ki fogsz! - mosolyodott el.
- Ross, te más helyzet vagy - ráztam meg a fejemet.
- Mitől? - kérdezte nevetve.
- Hát...ő... - dadogtam.
- Tökre aranyos vagy... - nevetett fel, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyomott az arcomra, és kiszállt az autóból, és megkerülve azt, nekem is kinyitotta az ajtót.
- Ezt miért kaptam? - kérdeztem nevetve.
- Mondtam, nem? Aranyos vagy. Na, gyere! - mondta, majd elindult a ház felé, nekem viszont nagyon nem akaródzott menni. - Nem jössz? - fordult hátra.
- Még gondolkozom rajta - nevettem fel.
- Hát, jó - mondta lazán, majd kinyitotta a bejárati ajtót, és beordított a házba. - Riker! Szedj össze mindenkit, és gyertek a ház elé.
- Te nem vagy normális... sőt, egyenesen hülye vagy! - röhögtem, de azonnal az arcomra fagyott a mosoly, mikor mindenki megjelent az ajtóban.
- Ő...hali! - integettem bénán, mire Ross lehajtotta a fejét, és mosolyogni kezdett.
- Szia! - köszöntek kórusban, Rocky pedig felém kezdett sétálni. Mellém állva, amolyan "haveri" stílusban átkarolta a vállamat.
- Te lennél a lány, aki elvette az öcsém maradék kis eszét? - kérdezte. Ross -ból és belőlem egyszerre jött a reakció Rocky kérdésére, amin végül mindenki nevetett.
- Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
- Rocky! - szólt Ross idegesen, nem mellesleg velem egy időben.
Ahogy mondtam, mindenki nevetni kezdett, még én is elmosolyodtam, de nem a reakciónkon, hanem azon, amit Rocky mondott.
Ross feszülten figyelte a reakciómat, valószínűleg szintén Rocky mondatán rágódott. Mikor senki sem figyelt (mert épp a földön fetrengtek a nevetéstől), egy apró mosollyal jeleztem Ross -nak, hogy szerintem nem gáz.
- Szóval... - kezdte Rydel (az egyetlen lány a társaságban rajtam kívül), mikor abba tudták hagyni a nevetést - hogy is hívnak?
- Stephany Anderson - válaszoltam.
- Te vagy annak a lánynak a tesója, aki a koripályán elesett?
- Igen, sajnos... - mondtam kissé nevetve.
- Mi van most vele? - kérdezte Riker.
- Eltört a lába. Január 2 -án jöhet haza - rántottam meg a vállamat.
- Sajnálod, hogy ez történt vele? - kérdezte ezúttal Ellington. Már mindenkitől kaptam egy kérdést? Várom a többi jelentkezőt...
- Nem. Béna volt, vessen magára. Az egyetlen amit sajnálok, az az, hogy nekem kell majd ápolnom, ha nem lesz otthon senki rajtunk kívül - mondtam őszintén.
Miután sikerült felfogniuk az érvemet, be hívtak a házba.
* Pár órával később;délután egy óra körül*
- Hazavigyelek kocsival, vagy sétálunk? - kérdezte Ross, mikor kiléptünk a házból. Jól elbeszélgettük az időt, anya hívott is párszor, hogy mikor megyek már haza, de mindig elintéztem annyival, hogy nemsokára.
- Nem muszáj hazakísérned - mondtam mosolyogva.
- És ha azt mondtam, hogy el akarlak kísérni? - vigyorgott.
- Akkor, nem tarthatlak vissza... - vontam meg a vállamat.
- Akkor menjünk! - nevetett fel.
Sétálás közben is beszélgettünk, aminek iszonyatosan örültem. Ross azon kevés emberek közé tartozik, akiket nagyon kedvelek. Nem sok embert engedek magam mellé, mert sosem tudom, hogy kiben bízhatok meg igazán. Ross -szal jól elbeszélgetünk, olyan témákról, amit általában csak Meg -nek mondok el, vagy anyának. Kiröhög ha valami olyat mesélek el neki, ami nagyon röhejes, és nem játssza meg a komoly embert, csak, hogy ne bántson meg. Én pont ezt kedvelem az emberekben. Az őszinteséget, és ez Ross -ban megvan.
- Tudod... szerintem tök aranyos amit Rocky mondott. Még... az elején - szólaltam meg hirtelen.
- T-tényleg? Azt hittem ki fogsz röhögni - pirult el. - Mert hát... szerintem ez elég röhejes.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Egy dolog, hogy megkedveltelek. Az emberek általában azért barátkoznak, mert megkedvelnek valakit. De amikor tegnap délelőtt először megláttalak titeket, olyan furcsa érzésem volt. Mostanáig nem tudom mi volt az, de még jobban erősödött, amikor beszéltem veled. Nem volt egy örömteli pillanat, mert mégis csak a húgodat vitték el a mentők, én mégis boldog voltam, mert egy új személy voltál a számomra. Olyan voltál mint mindenki körülöttünk, mégis volt benned valami másság. Ez volt az, ami a legjobban tetszett. Elvittelek titeket, és megadtad a számodat, amitől nagyon boldog lettem. Aztán mikor már mindketten a házban egyedül maradtam a gondolataimmal. Egy bajom volt csak. Hogy abban is ti voltatok. Mikor hazamentem, próbáltam elterelni a gondolataimat, de egyszerűen nem ment, amit persze Rydel észrevett. Jól meglátja az ilyen dolgokat... Szóval észrevette, és el kellett neki mondanom. Azt tanácsolta, hogy írjak neked, ha már te megengedted. Megtettem. És ez talán életem egyik legjobb döntései közé sorolható, mert akkor most nem lennénk itt. El se hiszed, milyen sokat mosolyogtam azóta az SMS óta - hadarta, én pedig erősen koncentráltam, hogy megértsem amit mond. Sikerült, megértettem. Az állam a földet súrolhatta volna, de visszafogtam magam.
- É-értem - mondtam akadozva. Sokkolt mindaz, amit mondott és ezt ő is látta rajtam. Ross rémült fejjel nézett rám, én pedig folytattam. - Ez aranyos - mosolyogtam. Ugyan nem tudtam, hogy mi lenne a legmegfelelőbb mondat, de azt hiszem rátapintottam a lényegre, mert megenyhült az arca, és ismét a mosolygós Ross -t láttam. Valami ilyesmit akart hallani.
- Ugye nem haragszol, amiért ezeket így a nyakadba zúdítottam?
- Nem haragszom - ráztam meg a fejemet. - Inkább hálás vagyok azért, mert hallhattam ezt a dolgot a te szemszögedből is.
- Akkor örülök! - mondta vigyorogva. Tudtam mire gondol, ezért folytattam.
- Örülök annak, hogy örülsz! - mondtam.
- Folytassam még? - kérdezte nevetve.
- Nem hiszem el, hogy így megjegyezted - nevettem fel, majd kicsit meglöktem a vállát. Vagyis akartam a vállát, de nem vagyok elég magas ahhoz, hogy így elérjem.
- Pedig így van! - válaszolt, és szintén egy aprót lökött rajtam.
- Tényleg úgy történt minden? - utaltam a hosszú monológjára.
- Igen... Veled hogy volt? - kérdezte kíváncsian.
Elmeséltem neki mindent. Mindent, az elejéről, ő pedig figyelmesen hallgatott. Elmondtam neki, hogy milyen idegőrlő perceket éltem át, amikor fél percnél tovább tartott, hogy megírja nekem az SMS -t, meg úgy mindent amit éreztem akkor. Pont úgy, ahogy ő. Mosolyogva hallgatott, néha még ki is nevetett, de nem zavart...
- Meg is jöttünk - jelentette ki Ross, majd leparkolt egy szép családi háznál.
- Éljen... -mondtam elhaló hangon.
- Most komolyan félsz? - nézett rám.
- Nem - válaszoltam elnyújtva az 'e' betűt.
- Annyira buta vagy - nevette el magát. - Jó fej tesóim vannak.
- Az egy dolog! - csattantam fel.
- Steph... Velem tök jól kijössz. Velük is ki fogsz! - mosolyodott el.
- Ross, te más helyzet vagy - ráztam meg a fejemet.
- Mitől? - kérdezte nevetve.
- Hát...ő... - dadogtam.
- Tökre aranyos vagy... - nevetett fel, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyomott az arcomra, és kiszállt az autóból, és megkerülve azt, nekem is kinyitotta az ajtót.
- Ezt miért kaptam? - kérdeztem nevetve.
- Mondtam, nem? Aranyos vagy. Na, gyere! - mondta, majd elindult a ház felé, nekem viszont nagyon nem akaródzott menni. - Nem jössz? - fordult hátra.
- Még gondolkozom rajta - nevettem fel.
- Hát, jó - mondta lazán, majd kinyitotta a bejárati ajtót, és beordított a házba. - Riker! Szedj össze mindenkit, és gyertek a ház elé.
- Te nem vagy normális... sőt, egyenesen hülye vagy! - röhögtem, de azonnal az arcomra fagyott a mosoly, mikor mindenki megjelent az ajtóban.
- Ő...hali! - integettem bénán, mire Ross lehajtotta a fejét, és mosolyogni kezdett.
- Szia! - köszöntek kórusban, Rocky pedig felém kezdett sétálni. Mellém állva, amolyan "haveri" stílusban átkarolta a vállamat.
- Te lennél a lány, aki elvette az öcsém maradék kis eszét? - kérdezte. Ross -ból és belőlem egyszerre jött a reakció Rocky kérdésére, amin végül mindenki nevetett.
- Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
- Rocky! - szólt Ross idegesen, nem mellesleg velem egy időben.
Ahogy mondtam, mindenki nevetni kezdett, még én is elmosolyodtam, de nem a reakciónkon, hanem azon, amit Rocky mondott.
Ross feszülten figyelte a reakciómat, valószínűleg szintén Rocky mondatán rágódott. Mikor senki sem figyelt (mert épp a földön fetrengtek a nevetéstől), egy apró mosollyal jeleztem Ross -nak, hogy szerintem nem gáz.
- Szóval... - kezdte Rydel (az egyetlen lány a társaságban rajtam kívül), mikor abba tudták hagyni a nevetést - hogy is hívnak?
- Stephany Anderson - válaszoltam.
- Te vagy annak a lánynak a tesója, aki a koripályán elesett?
- Igen, sajnos... - mondtam kissé nevetve.
- Mi van most vele? - kérdezte Riker.
- Eltört a lába. Január 2 -án jöhet haza - rántottam meg a vállamat.
- Sajnálod, hogy ez történt vele? - kérdezte ezúttal Ellington. Már mindenkitől kaptam egy kérdést? Várom a többi jelentkezőt...
- Nem. Béna volt, vessen magára. Az egyetlen amit sajnálok, az az, hogy nekem kell majd ápolnom, ha nem lesz otthon senki rajtunk kívül - mondtam őszintén.
Miután sikerült felfogniuk az érvemet, be hívtak a házba.
* Pár órával később;délután egy óra körül*
- Hazavigyelek kocsival, vagy sétálunk? - kérdezte Ross, mikor kiléptünk a házból. Jól elbeszélgettük az időt, anya hívott is párszor, hogy mikor megyek már haza, de mindig elintéztem annyival, hogy nemsokára.
- Nem muszáj hazakísérned - mondtam mosolyogva.
- És ha azt mondtam, hogy el akarlak kísérni? - vigyorgott.
- Akkor, nem tarthatlak vissza... - vontam meg a vállamat.
- Akkor menjünk! - nevetett fel.
Sétálás közben is beszélgettünk, aminek iszonyatosan örültem. Ross azon kevés emberek közé tartozik, akiket nagyon kedvelek. Nem sok embert engedek magam mellé, mert sosem tudom, hogy kiben bízhatok meg igazán. Ross -szal jól elbeszélgetünk, olyan témákról, amit általában csak Meg -nek mondok el, vagy anyának. Kiröhög ha valami olyat mesélek el neki, ami nagyon röhejes, és nem játssza meg a komoly embert, csak, hogy ne bántson meg. Én pont ezt kedvelem az emberekben. Az őszinteséget, és ez Ross -ban megvan.
- Tudod... szerintem tök aranyos amit Rocky mondott. Még... az elején - szólaltam meg hirtelen.
- T-tényleg? Azt hittem ki fogsz röhögni - pirult el. - Mert hát... szerintem ez elég röhejes.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Egy dolog, hogy megkedveltelek. Az emberek általában azért barátkoznak, mert megkedvelnek valakit. De amikor tegnap délelőtt először megláttalak titeket, olyan furcsa érzésem volt. Mostanáig nem tudom mi volt az, de még jobban erősödött, amikor beszéltem veled. Nem volt egy örömteli pillanat, mert mégis csak a húgodat vitték el a mentők, én mégis boldog voltam, mert egy új személy voltál a számomra. Olyan voltál mint mindenki körülöttünk, mégis volt benned valami másság. Ez volt az, ami a legjobban tetszett. Elvittelek titeket, és megadtad a számodat, amitől nagyon boldog lettem. Aztán mikor már mindketten a házban egyedül maradtam a gondolataimmal. Egy bajom volt csak. Hogy abban is ti voltatok. Mikor hazamentem, próbáltam elterelni a gondolataimat, de egyszerűen nem ment, amit persze Rydel észrevett. Jól meglátja az ilyen dolgokat... Szóval észrevette, és el kellett neki mondanom. Azt tanácsolta, hogy írjak neked, ha már te megengedted. Megtettem. És ez talán életem egyik legjobb döntései közé sorolható, mert akkor most nem lennénk itt. El se hiszed, milyen sokat mosolyogtam azóta az SMS óta - hadarta, én pedig erősen koncentráltam, hogy megértsem amit mond. Sikerült, megértettem. Az állam a földet súrolhatta volna, de visszafogtam magam.
- É-értem - mondtam akadozva. Sokkolt mindaz, amit mondott és ezt ő is látta rajtam. Ross rémült fejjel nézett rám, én pedig folytattam. - Ez aranyos - mosolyogtam. Ugyan nem tudtam, hogy mi lenne a legmegfelelőbb mondat, de azt hiszem rátapintottam a lényegre, mert megenyhült az arca, és ismét a mosolygós Ross -t láttam. Valami ilyesmit akart hallani.
- Ugye nem haragszol, amiért ezeket így a nyakadba zúdítottam?
- Nem haragszom - ráztam meg a fejemet. - Inkább hálás vagyok azért, mert hallhattam ezt a dolgot a te szemszögedből is.
- Akkor örülök! - mondta vigyorogva. Tudtam mire gondol, ezért folytattam.
- Örülök annak, hogy örülsz! - mondtam.
- Folytassam még? - kérdezte nevetve.
- Nem hiszem el, hogy így megjegyezted - nevettem fel, majd kicsit meglöktem a vállát. Vagyis akartam a vállát, de nem vagyok elég magas ahhoz, hogy így elérjem.
- Pedig így van! - válaszolt, és szintén egy aprót lökött rajtam.
- Tényleg úgy történt minden? - utaltam a hosszú monológjára.
- Igen... Veled hogy volt? - kérdezte kíváncsian.
Elmeséltem neki mindent. Mindent, az elejéről, ő pedig figyelmesen hallgatott. Elmondtam neki, hogy milyen idegőrlő perceket éltem át, amikor fél percnél tovább tartott, hogy megírja nekem az SMS -t, meg úgy mindent amit éreztem akkor. Pont úgy, ahogy ő. Mosolyogva hallgatott, néha még ki is nevetett, de nem zavart...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése