022 - Twenty-second Episode

Details

2015. január 04. (vasárnap);(folytatás)

Kopogtak.

- Gyere! - kiáltottam, mire kinyílt az ajtó, és Meg lépett be rajta.

- Hogy vagy? - kérdezte.

- Egész jól... - válaszoltam.

- Nem úgy volt, hogy ma Alex -szel találkozol?

- De, csak nem akartam így elmenni. Mégis csak beteg vagyok - vontam meg a vállam.
- Aha... Akkor mesélhetek? - csillant fel a szeme.
- Hadd halljam azokat a részleteket! - sóhajtottam.
* Fél óra mesélés után *
- Szóval csak, hogy biztosan megértettem e - kezdtem. - Összefutottál valahol Jeremy -vel az évfolyamtársunkkal, és meghívott téged mozizni. Te rávágtad, hogy miért is ne, aztán mikor hazaértél (már nem tudom, hogy honnan), rád írt Facebook -on.
- Igen - mondta lelkesen.
- Meg, tudod, hogy mindig elmondom a véleményemet... most is kíváncsi vagy rá?
- Igen - mondta komoly arccal, de amint kimondtam amit gondolok, összeráncolta a szemöldökét.
- Ez annyira közhelyes, hogy az már fáj...
- Mi?
- Elhív moziba. Minden második ezt lehet látni. Aztán meg írogattok Facebook -on. Milyen világban élünk? Nem tudott volna inkább megbeszélni egy találkozót hamarabb? Egyáltalán mikorra hívott el?
- Holnap délutánra. Egyébként egyáltalán nem közhelyes, csak te gondolod ezt.
- Persze, tudom. Mindenkinek más a véleménye, és ha neked ez tetszik, akkor nekem nincs beleszólásom.
- Kösz, hogy meghallgattál!
- Bármikor! - mondtam őszintén.
* Pár óra múlva, délután egy óra körül *
- Anyukád annyira jól főz... - mondta Meg, miközben a szobám felé sétáltunk.
- Tudom... - sóhajtottam. - Kár, hogy nem örököltem tőle a főzés tudományából - nevettem fel.
- Hát te, tényleg nem - helyeselt.
Épp, hogy beértünk a szobámba, megcsörrent a telefonom, ezért az éjjeliszekrényemhez sétáltam, és megnéztem, hogy ki hív. Nem lepődtem meg túlzottan azon, hogy Ross nevét olvastam a kijelzőn, mert megígérte, hogy ma hívni fog, és már amúgy is számítottam rá.
- Szia! - vettem fel rögtön, Meg -et pedig megkértem, hogy várjon egy kicsit. Nem kellett sokáig "győzködnöm", egyszerűen csak bólintott, és leült az ágyamra.
- Szia Steph! - köszönt vissza Ross. - Hogy vagy?
- Jól. Egész jól. Viszont... van egy fontos kérdésem...
- Igen?
- Mikor lesz pontosan a koncert holnap?
- Ö... várj egy kicsit! - mondta, majd hallottam, ahogy kiabálni kezd valakinek. Kicsit eltartottam a fülemtől a telefont, de még így is hallottam, hogy mit válaszoltak Ross kérdésére. - Nyolc óra körül... Miért?
- Hát... teljesen elfelejtettem, hogy nekem holnap elkezdődik a suli - vallottam be.
- Ne már! - válaszolt. - Akkor nem is tudsz eljönni?
- Attól függ... majd megkérdezem.
- Figyelj... öt óra körül végzünk. Átjössz?
- Te lehet, hogy nem kaptad el a betegségemet, de lehet, hogy valaki el fogja, szóval inkább nem...
- Jó, akkor én megyek! - jelentette ki. - Valamikor öt óra után ott leszek! - mondta, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, lerakta.

Helló-szia-pisztácia!
Mindenkinek, előre is Boldog Új Évet!
Köszönöm az olvasóknak, azaz nektek, hogy velem voltatok ebben a kb. másfél hónapban! Nagyon sokat jelentettek nekem a biztató kommentek, a pipák, és az, hogy már 7 (!!) feliratkozóm van.
Remélem azért így szilveszter, meg új év ellenére tetszett a rész, szóval várom a kommenteket, pipákat, feliratkozókat!
Találkozunk, jövőre (2015 -ben)!
xo;<3

021 - Twenty-first Episode

Problem...

2015. január 03. (szombat);(folytatás)
- Majd hívj fel holnap, hogy mi van veled jó!? - mondta Ross, mikor este felé menni készült.
- Jó - bólintottam mosolyogva.
- Vagyis... inkább én felhívlak, mert holnap próbálunk, és nem tudom, hogy mikor tudom majd felvenni. Szóval... majd én. Oké?
- Persze, nekem úgy is jó lesz!
- Rendben - bólintott, majd ő is elmosolyodott. - Szia Steph! - köszönt el.
- Szia! - feleltem.
- Gyógyulj meg, oké? - kérdezte nevetve, és hirtelen megölelt.
Megszeppenve álltam ott, majd 'minden-mindegy' alapon visszaöleltem, és fülig érő szájjal válaszoltam.
- Megfogok! - ígértem.
Ross kis idő múlva elengedett, és újra elköszönt, aztán elindult. Nem álltam sokáig az ajtóban, mert nem akartam még jobban megfázni, szóval inkább bementem.
- Meg -nek mi baja volt? - kérdezte anya.
Megan -nek fél órával azután, hogy lementünk Ross -hoz, haza kellett mennie. Sajnáltam, hogy ma már nem tudja elmondani amit akart, de majd holnap felhívom, hogy jöjjön át.
- Ne akard megtudni - nevettem fel.
- Csak nem fiú van a dologban? - nevetett fel anya.
- De igen - sóhajtottam. - Kíváncsi leszek erre az egészre.
- Veszek zsebkendőt - jelentette ki.
- Szükség lesz rá... - helyeseltem.

2015. január 04. (vasárnap)
,, Well I, thought I knew you, thinkin' that you were true,
Yes , I couldn't trust..." (Szerk. megjegyzés: A szám címe 'Fighter' (Glee verzió). Ez volt az első szám, amit a blog írása közben hallgattam, ezért gondoltam arra, hogy legyen Steph ébresztője...xd)
És... kinyomtam. Mérgesen néztem meg a telefonomat, hogy miért volt vasárnapra ébresztő beállítva. Aztán megláttam a leírást az ébresztő alatt.

,, KELÉS VAN, MERT MEGBESZÉLTÉL EGY TALÁLKOZÓT ALEX  -SZEL!"

- Te jó ég - nyögtem ki. 

Miután nagy nehezen felültem az ágyamban, a kezembe vettem a telefonomat, és tárcsáztam Alex számát. Szerencsémre hamar felvette.

- Haló? - kérdezte vidáman.

- Szia! Steph vagyok... - válaszoltam.

- Szia! Egy óra múlva igaz?

- Ami azt illeti... nem hiszem, hogy ma el tudnék menni - mondtam.

- Történt valami? - kérdezte rögtön, hangján pedig  hallottam, hogy megkomolyodott.

- Csak megfáztam. Ennyi az egész. Nem lenne baj, ha ma nem találkoznánk? Majd hétfőn délelőtt.

- De akkor már suliban leszünk - nevette el magát.

- Mi? - rémültem meg. Teljesen kiment a fejemből, hogy holnap suli. Lehet, hogy tényleg nem tudok elmenni Ross- ék koncertjére?

- Igen... holnap január 5. -e lesz. A suli első napja.

- Te jó ég... Na mindegy, szóval akkor nem lenne baj, ha ma nem mennénk?

- Természetesen nem! Akkor majd hétfő reggel találkozunk, ha jössz.

- Nem tudom... attól függ, hogy mennyire leszek még beteg.

- Oké. Akkor... szia! Gyógyulj meg!

- Meglesz! - nevettem fel. - Szia! - mondtam, majd leraktam a telefont.

Fáradtan dőltem vissza a párnák közé, és megpróbáltam visszaaludni, de sehogy se ment, ezért egy idő után arra jutottam, hogy inkább lemegyek a konyhába, és eszek valamit.

- Reggelt! - köszöntem anyának mikor leértem a konyhába. Reggelente mindig itt találom meg, nem is kell máshova mennem, egyszerűen csak besétálok a konyhába, és ő ott van.

- Szia! Reggelit? - kérdezte.

- Mi lenne az?

- Csak egy kis rántottát csináltam, remélem megfelel.

- Persze, jó lesz! - mondtam, és leültem az asztalhoz.

Nagyjából 5 percbe telhetett, mire elfogyasztottam a nagy adag tojásrántottát, és anya már elém is rakta az óriási bögrét, tele forró teával.

A szobámba akartam felmenni, mikor utánam szólt.

- Elfelejtettünk valamit... - mondta, mire visszanéztem rá. - Holnap iskola. Mikor lesz pontosan Ross -ék koncertje?

- Nem tudom. Nekem is ma jutott eszembe. Majd megkérdezem - válaszoltam, majd végleg elindultam a szobámba.

Helló...
Szóval két nap kihagyás után ez volt a következő rész. Sajnálom, hogy nem volt új rész az utóbbi két napban, de két barátnőmnél is voltam, így nem volt időm megírni ezt a részt. (Remélem, nem haragszotok!)
Ahogy olvashattátok a részben, nemsokára elkezdődik a suli Steph -nek (és sajna nekünk is... -.-'), ami azt jelenti, hogy eseménydús nap elé nézünk a történetben.
A szám (Fighter) amiről a részben olvashattatok. Valóban ez az első a listán, ugyanis még a blog kezdésénél, novemberben csináltam magamnak egy YouTube -os lejátszási listát, amiben ez a szám áll az első helyen. Nem tudom miért, egyszerűen csak ezt a számot hallhattam, mikor megcsináltam a blogot, ezért ez volt az első, ami felkerült a listára.
Remélem tetszett a rész, és várom a kommenteket, pipákat, és a feliratkozásokat, valamint a szavazás ma este valamikor (nem tudom pontosan hány órakor) lezárul, szóval aki még nem szavazott a kedvenc szereplőjére, az még megteheti! :))
xo;<3

020 - Twentieth Episode

The big news

2015. január 03. (szombat);(folytatás)

- Köszönöm szépen az ebédet! - mondta Ross.

Miután anya bejött a szobámba, Ross sokáig gondolkozott azon, hogy itt maradjon e ebédre, de végül is belement, aminek szinte már érthetetlen okokból örültem.
- Igazán nincs mit! - válaszolta anya. - Anyukád is vár otthon valamivel? - kérdezte. Én mondjuk személy szerint nem értettem, hogy mi értelme van ennek a kérdésnek, de nem nekem kellett rá válaszolni, így inkább nem szólaltam meg.
- Ami azt illeti, még semmivel - felelte Ross.
- Hogyhogy? - nézett értetlenül anya.
- Elutaztak. Karácsony után pár nappal. Csak vasárnap jönnek haza, hogy a hétfői koncertünkön már itthon lehessenek..
- Koncertetek lesz? - kérdezte anya, szinte már lelkesen.
- Igen. Steph is meg lett már hívva, de ezek szerint még nem kérdezte.
- Természetesen elmehet, mert ti is ott lesztek - mondta rögtön anya.
- Tényleg? - kérdeztük egyszerre.
- Persze! Steph, lassan felnősz, és milyen szülő lennék, ha nem hagynám, hogy elmenj egy koncertre - magyarázta anya.
- Ross, többször kéne jönnöd, amikor le akarok menni valahova - néztem rá. Elnevette magát, mire anya is elmosolyodott. - Egyébként felmehettek, ha akartok, nem szándékom feltartani titeket.
- Rendben - álltam fel. - Van itthon kóla?
- Ilyenkor akarsz kólát inni? Beteg vagy - rázta a fejét Ross.
- Ne aggódj már! Nem lesz bajom - löktem meg a vállát nevetve.
- Szerintem se kéne most hideg innivalókat innod... - szólt közbe anya.
- De... két napja nem ittam kólát, pedig tudod, hogy mennyire szeretem - mondtam anyának.
- Mit szólnál, ha csinálnék forrócsokit.
- Tegnap megittam körülbelül 4 pohárnyit - mondtam unottan.
- Még egy bögre tea?
- Nem, köszi, elég volt egy. Tudjátok mit? Inkább hagyjuk...
* Egy óra múlva, kb. fél kettő körül *
- Steph! - sikított valaki. Felkaptam a fejemet, és Ross -ra néztem, aki szintén értetlenül nézett, de már nem sokáig, mert pár másodperc múlva meg is tudtuk, hogy ki sikított.
Megan berontott a szobámba, és az ágy elé rohant, de mikor elkezdte volna mondani amit akart, észrevette Ross -t.
- Neked meg mi bajod van? - kérdeztem nevetve.
- Ö... Lynch mit keres itt?
- Épp ez az! Itt vagyok, szóval tőlem is megkérdezhetnéd - háborodott fel Ross.
- Jó, akkor tőled kérdezem. Mit keresel itt?
- Semmit. Steph tegnap lebetegedett, valószínűleg este, ezért átjöttem boldogítani - vont vállat Ross.
- Hát boldog nem nagyon lettem tőled, de több kedvem van, mint reggel - néztem rá.
- Na, ne mondd! Megnéztem veled egy olyan hülyeséget, ezek után mondd azt, hogy nem voltam veled jó fej!
- Igen, megnézted velem... aztán választottál valami hülye filmet - vágtam vissza.
- Nem értetted a lényegét - kezdett vitatkozni.
- Te se értetted a Pretty Little Liars -t.
- Mi a francról beszéltek? - szólt közbe Meg, mire egyszerre néztünk rá.
- Ö... filmeket néztünk - válaszolta Ross.
- És sorozatokat - tettem hozzá.
- Aha, vágom... Steph beszélhetnénk egy kicsit?
- Persze... Ross lennél oly' kedves, és kérnél nekem anyától még egy bögre barackos teát?
- Rendben, leszek oly' kedves - utánzott engem, majd feltápászkodott az ágyról.
- Nem bántás, de nem kell nagyon sietned - szólt utána Meg. Elröhögtem magam, és még hallottam, hogy Ross is ezt teszi, majd kimegy. Mosolyogva néztem utána, mikor Meg leugrott mellém.
- Nem fogod elhinni! - szólalt meg végül.
- Pff... csak nem bepasiztál? - kezdtem el piszkálni.
- Eltaláltad - mondta. Felnevettem kijelentésén, de hamar feltűnt, hogy ő nem nevet.
- Most komolyan? - néztem rá megdöbbenve.
- Ja - vágta rá. - Miért ne?
- Mert... na mindegy! Ki az? - kíváncsiskodtam.
- Még nem akarom elárulni.
- Kösz, imádlak!
- Viszont ha érdekelnek a részletek... eléggé érdekes volt... Akarod most hallani?
- Nem, majd inkább máskor - ráztam meg a fejem.
- Biztos? Tudom, hogy hallani akarod! - mondta, miközben böködni kezdte az oldalamat.
- Nem! - mondtam unottan.
- Most miért nem?
- Mert... ezt akkor tárgyaljuk meg, ha nem vár senki a földszinten. Ez nem fair Ross -szal szemben.
- Elvileg egész nap veled volt, azt ne mondd, hogy máris hiányzik! - mondta gúnyosan.
- Nem hiányzik, de te se örülnél! Na nyomás lefelé!

Boldog szombatot, minden kedves olvasónak!
Nos, vége a karácsonynak, jönnek az újabb ünnepek... (nem sokára szilveszter *.*) Remélem hogy jó karácsonyotok volt! :))
'Közérdekű' nevű oldalunk megint bővült, ugyanis elértük a 3000+ megtekintést (mára már a 3500+ is megvan, nemsokára felkerül az is!), és egy fejléccel is gazdagodtunk. Ahogy ott is kértem, most itt os megkérlek titeket, hogy mondjátok el róla a véleményeteket! Nem én csináltam, és bár nekem tetszik, azért kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok róla! :))
Ne felejtsetek el szavazni a kedvenc szereplőtökre, ha még nem tettétek meg, mert már csak 4 nap van hátra a szavazásból! ;)
Remélem tetszett a rész, várom a kommenteket, pipákat, és a feliratkozókat... :)
xo;<3

019 - Nineteenth Episode

Visit

2015. január 03. (szombat);(folytatás)

- Kicsim! - szólt be anya a szobámba.
- Igen? - kérdeztem, de fel se néztem a gépemből. Tegnap említettem a Pretty Little Liars -t, mint sértést Jen -nek, de az igazság az, hogy én is imádom azt a sorozatot. És az új része, hát az valami... eszméletlen.
- Ö... szia! - hallottam meg egy ismerős hangot. Rögtön felkaptam a fejem, miközben próbáltam megállítani a videót.
- Te meg... most komolyan? - kérdeztem nevetve.
- Lent leszek, ha szükségetek lenne valamire! - mondta hirtelen anya, és már ki is ment a szobámból.
- Néhányan azt mondják, jó társaság vagyok - vont vállat.
- Az egódról beszéltek már?
- Nem - nevette el magát. - Miért, szerinted nem vagyok jó társaság?
- Normális is tudsz lenni - mondtam mosolyogva. - De nem ez a legjobb alkalom, hogy velem legyél.
- Miért nem? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, miközben közelebb jött, és leült az ágyamra.
- Mert beteg vagyok. Hétfőn koncertetek lesz, nem kaphatod el tőlem!
- Nem lesz bajom... - rázta meg a fejét.
- De... És ha igen?
- Miért aggódsz ennyire? - nézett a szemembe.
- Miért van az, hogy amióta találkoztunk minden napomban benne vagy? - kérdeztem őszintén. Tényleg gondolkoztam már ezen, de sosem találtam meg az elfogadható választ.
- Baj? - kérdeztük végül egyszerre. Ross még mindig a szemembe nézett, én pedig most jöhetnék a nyálas szöveggel, hogy 'Úristen, milyen szép barna szemei vannak!', ami igaz is, de nem szeretem ezeket a csöpögős dolgokat. - Nem... - válaszoltuk újra együtt.
- Szóval nem baj, hogy minden napodban benne vagyok? - kérdezte újra a szemembe nézve.
- Nem mondom, hogy sajnálom - rántottam meg a vállam. - Tényleg nem zavar, hogy "ennyire" aggódok?
- Nem - rázta meg a fejét.
- Akkor ezt megbeszéltük - nevettem fel.
* Kb. 40 perccel később *
- Nem értem, hogy mi a lényege ennek a sorozatnak... Eltűnt egy lány, akit eltemettek, aztán isten tudja hány évaddal később előkerül, és kiderül, hogy nem is őt temették el. Minden évad végén majdnem kiderül hogy ki a franc küldözget nekik üzeneteket, aztán a következő részben rájönnek, hogy ő mégsem az - mondta Ross.
Addig nyavalyogtam neki, míg végül belement, hogy megnézzünk egy részt a Petty Little Liars -ből, mert nem akartam abbahagyni ott, ahol megállítottam.
- Nem látod a dolgok hátterét - ráztam a fejem. - Csak felületesen ismered a sorozatot, és nem ismered az igazi sztorit. Egyébként meg mindegy mit gondolsz, én akkor is szeretem - mondtam mosolyogva.
- Felőlem... Rydel is szereti ezt a sorozatot, legalább lesz közös témátok.
- Pozitívum... Na még egy rész?
- Most komolyan? - nézett rám rémülten.
- Igen. Megnézünk még egy részt! - néztem rá fenyegetően, mire ő ugyanazzal a tekintettel bólintott egyet.
- Jó kisgyerek - bólintottam.
- Na! Megnézek veled még egy ilyen izét, de nem hívhatsz kisgyereknek! Igenis nagyfiú vagyok már! - durcizott.
- Oké, nagyfiú... egyéb ötlet, hogy mit nézzünk?
- Nézhetjük ezt is, ha te azt akarod - vonta meg a vállát.
- Ross, hetente van új rész... ez az e heti volt - mosolyogtam.
- Ó... akkor nem tudom.
- De, találj ki valamit, mert kezdek unatkozni...
- Miért én találjam ki? Te laksz itt - mondta komolyan.
- Nem tudom, hogy ki jött át... - nevettem fel. Ross nem csinált semmit, egyszerűen lehajtotta a fejét. Egymás mellett ültünk, de nem szóltunk semmit. Kicsit bűntudatom lett, mert talán magára vette azt, amit mondtam, pedig tök jólesett, hogy átjött.
Nem gondolkoztam túl sokat, egyszerűen csak a vállára döntöttem a fejemet, és amennyire csak lehet, felé fordultam.
- Most haragszol rám? - kérdeztem kissé félve.
- Nem... - suttogta.
- Akkor mi a baj?
- Csak... olyan volt a hangod, mintha nem örülnél neki. Mármint annak, hogy itt vagyok - válaszolta.
- Ross, ez nem igaz! El se hiszed, mennyire örülök annak, hogy most itt ülsz mellettem. Tudod milyen sokat jelent, néha csak egyetlen mondat?
- Melyikre gondolsz?
- Tudod... Meg- en, és Maggie -n kívül eddig te vagy az egyetlen, aki hajlandó lenne megnézni velem valamit, amit csak én szeretek. De ez csak egy példa volt, ennél sokkal jobbat is tudnék mondani, csak most nem akarokok.
- Most lehet, hogy elrontom a pillanatot, de ki az a Maggie?
- Az unokatesóm - válaszoltam mosolyogva. - Neki is van egy húga, Natasha. Szinte ugyanaz a helyzet náluk is, mint nálunk. Utálják egymást. 
- Ez valami családi hagyomány? - nézett rám mosolyogva, ezért a fejemet kicsit hátrébb húztam a vállán.
- Nem tudom... Egyébként tegnap előtt itt voltak. Nem sokkal az után mentek el, hogy Rydel átjött - magyaráztam
- Értem... Furcsa család vagytok. Mármint... most meg ne bántódj, csak... 
- Tudom. Én is mindig ezt mondtam. Furcsa család vagyunk, de végül is, nem lennének teljesek a napjaim, ha nem szólhatnék be Jen -nek, vagy ha nem lenne itt minden nap Meg, tanítás után, meg ilyesmik...
- Szerintem ez jó. Egyedi család vagytok, az biztos, de unalmasnak sose lehet titeket mondani - nevetett.
- Pff... hát ettől nem kell félnünk - vágtam rá.
Sokáig ültünk még egymás mellett, miközben az én fejem a vállán pihent, ő pedig a nadrágját piszkálta. Tényleg nem tudom, hogy meddig ülhettünk így, csak azt tudom, hogy rögtön szétrebbentünk, amikor valaki benyitott a szobámba.

018 - Eighteenth Episode

The phone call

2015. január 03. (szombat)

- Te élsz még? - kérdezte gúnyosan Jen.

Mondhatni, reggel sosincs kedvem a dolgokhoz, de tényleg, semmihez. Akkor képzelhetitek, mi van akkor, ha reggel még ez az idióta is képben van...

- Reggelt - morogtam. - Ha nagyon tudni szeretnéd, élek és... - kezdtem, de beletüsszentettem a mondanivalómba.

- És valószínűleg megfáztál - folytatta helyettem anya, bár én nagyon nem ezt akartam mondani.

Végül is igaza lehet, nagy a valószínűsége, hogy megfáztam a tegnapiak miatt. Ross -szal végül is sikerült teljesen megbeszélnünk a dolgokat, de ebben az is benne van, hogy egy vékony nadrágban és egy pólóban voltam kint. Az sem változtat sokat a tényeken, hogy rajtam volt a kabátja, mert így is könnyen megfázhattam.

- Nem kellett volna úgy kimenned. De ezt tegnap is mondtam neked - mondta, miközben nekiállt egy bögre forró tea készítésének.

- Várjunk! - szólt közbe értetlenül Jen. - Hol voltál tegnap?

- Tényleg, te nem tudsz róla - nevettem fel. - A kis terved nem vált be... Ross nem haragszik rám, nincs is miért, te viszont elvágtad magad nála.

- Mi? - csattant fel.

- Bocsi Jen, legközelebb ügyesebben kell próbálkoznod - rántottam meg a vállam.
- Nem, az nem lehet, hogy nem haragszik rád! - rázta a fejét.
- Úgy mondod, mintha ez a leglehetetlenebb dolog lenne - röhögtem ki. - Egyébként is, mit gondoltál? Hogy beveszi a mesédet, engem megutál, te meg másnap a nyakába ugorhatsz?
- De... - kezdte, de anya közbeszólt.
- Elég volt! Steph, szólj apátoknak, hogy vigye fel Jen -t a szobájába, amúgy is feküdnie kéne, csak megengedtem,  hogy itt reggelizzen - utasított anya. Felálltam az asztaltól, és átcsoszogtam a nappaliba, mert ilyenkor általában ott lehet megtalálni.
- Apa, felviszed Jen  -t a szobájába? - kérdeztem.
- Persze! - sóhajtott, majd felállt. Visszamentem vele a konyhába, ahol apa felvette Jen -t, és kisétált vele, én pedig leültem a helyemre.
Anya kis idő múlva elém tolta a kedvenc bögrémet, benne forró teával.
- Barackos ugye? - kérdeztem.
- Persze! Még mindig szereted az áfonyát? Most sok gyümölcsöt kell enned!
- Imádom az áfonyát, mondd, hogy van itthon! - néztem rá nagy szemekkel.
Anya kotorászni kezdett a hűtőben, ami egy idő után úgy nézett ki, mintha szabályosan bele akarna esni, de végül ellépett tőle, és elém rakott egy egész doboznyit a finom gyümölcsből.
- Köszönöm! - mondtam, majd megöleltem.
- Nincs mit, kicsim! Most viszont szépen felmész a szobádba, és befekszel az ágyadba, különben nem fogsz hamar meggyógyulni!
- Rendben - bólintottam, majd megfogtam a dobozt, és a teámat. - Ha kell segíteni valamit...
- Akkor majd hívom apádat! - fejezte be a maga módján.
- Hát, jó - mondtam, és elindultam az emeletre.
A szobámba érve letettem a bögrét, és a dobozt az ágyam melletti éjjeliszekrényemre, és az íróasztalomhoz mentem a laptopomért. Leültem vele az ágyamra, és a kezembe vettem a teámat. Lassan szürcsölni kezdtem a forró italt, de nem tartott sokáig, ugyanis csörögni kezdett a telefonom. Le kellett tennem a bögrét, ugyanis a telefonom az ágy másik oldalán volt, és nem akartam nyújtózkodni forró dolgokkal a kezemben, mielőtt rám ömlik. A telefonomat elérve rögtön a képernyőre néztem, amin Ross neve szerepelt. Elmosolyodtam, majd egy gyors mozdulattal felvettem a telefont.
- Haló? - szóltam bele. Hangom rekedtesebb volt, mint emlékeztem, de nem érdekelt.
- Steph? - hallottam kételkedő hangját.
- Igen, én vagyok az. Kicsit... khm... szóval megfáztam - vallottam be.
- Nem csodálom - nevetett fel. - Tehetek érted valamit? - kérdezte pár másodperc múlva.
- Nem, hacsak nem tudsz valami orvosságot az orrhangra...
- Akkor sajnos nem tudok segíteni - mondta. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Egyébként, miért hívtál?
- Megtudtam amit akartam... - nevetett. - Meg azt, hogy akkor végül is eljössz e a hétfői koncertre?
- Nem hagynám ki! Bár, ha még betegebb leszek, akkor muszáj lesz.
- Azt hiszem most, tudok segíteni - mondta sejtelmesen.
- Istenem, mit találtál ki?
- Hívj Ross -nak... - kezdte, de közbevágtam.
- Régi poén! - kommentáltam.
- ...és megnyugodhatsz, hogy nem lesz olyan szörnyű - fojtatta.
- Tudod, ott van az a nem túl biztató 'olyan' szócska. Egyszóval nem nyugodtam meg.
- Kár, mert indulok! - mondta, de mire megkérdezhettem volna, hogy hova indul, letette.

Helló mindenkinek, és BOLDOG KARÁCSONYT!
Remélem mindenkinek jól telt a karácsony "első" napja, és hogy ezután is jól fog telni az ünnep!
Egy kisebb "közvélemény kutatás" után úgy döntöttem, az ünnepek alatt is lesznek részek, de előre tudom, hogy a 26. -a kivétel lesz, tehát aznap (pénteken) nem lesz új rész!
Sajnálom, hogy ez a rész rövidebb lett, mint szokott! :(
Remélem tetszett, várom a véleményeket pipa, komment, és esetleg feliratkozás formában! ;))
További kellemes ünnepeket!
xo;<3

017 - Seventeenth Episode

Dinner

2015. január 02. (péntek);(folytatás)
- Kicsim, nyisd ki, kérlek! - mondta anya, mikor meghallottuk, hogy csengettek.

- Jaj, annyira várom, hogy megismerhessem Rossy -t - sipákolt Jenette, akit apa lehozott az emeletről. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd inkább elindultam az ajtó felé, mielőtt olyat mondok, amit nem kéne.
Ahogy oda értem, rögtön kinyitottam az ajtót, és felnéztem az ajtóban állóra.
- Szia! - mosolygott Ross.
- Hali! - köszöntem. - Még van esélyed elfutni! - figyelmeztettem.
- Miért kéne elfutnom? - értetlenkedett.
- Hát, majd megtudod... - vontam meg a vállam.
* Fél óra múlva *
Mély levegő...
- És azt elmesélte neked, hogy kiskorában leesett egy fáról? Úgy nyivákolt, hogy meg lehetett süketülni mellette - nyávogta Jenette.
Egész eddig azzal ment el az idő, hogy a bemutatkozás után, evés közben Jenette hülye sztorikat mesélt el rólam, meg a gyerekkoromról. Természetesen magát egy szóval se említette ezeknél a történeteknél, pedig ő is benne volt.
- Ne felejtsd el, hogy te löktél le, és nem nyivákoltam, hanem kiröhögtelek a béna próbálkozásod miatt. Még csak a kezemet se törtem el... - mondtam unottan.
- Gyerekek, hagyjátok abba, Ross nem ezért jött - szólt közbe anya.
- Nem én kezdtem, és amúgy is figyelmeztettem, hogy még van esélye elfutni - mondtam, mire nagy csend lett. Senki se szólalt meg, már-már kínos lett a csend, amikor Ross, alig észrevehetően meglökte a vállamat.
Ránéztem a mellettem ülő srácra, aki szintén engem nézett.
- Jöhet a desszert? - kérdezte hirtelen anya, így rá kaptam a tekintetem. - Nem csináltam levest, hiszen vacsorára hívtunk, de desszertet mindig csinálok - mondta lelkesen anya.
- Mi is így szoktuk csinálni - biztosította Ross. - És köszönöm szépen, nagyon finom volt, kíváncsian várom, hogy milyen lesz a desszert - mosolygott Ross.
- Köszönöm szépen! - mondta anya.
Felálltam, hogy segítsek neki, de rögtön vissza is ültetett a helyemre azzal, hogy most nyugodtan maradjak ott, ő megoldja. A villámmal szórakoztam, de a szemem sarkából láttam, hogy Ross jót mosolyog ezen. Nem ez volt az egyetlen dolog amit észrevettem, ugyanis ami engem megmosolyogtatott, az az volt, hogy mikor Jenette meglátta Ross arckifejezését, és hogy engem figyel, elég "erőteljesen" fészkelődni kezdett.
- Tessék Ross, Steph, és végül Jen - mondta anya, miközben sorba elénk rakta a a palacsintákkal, és pudinggal megtöltött tányérokat.
- Ezt mind meg kéne ennem? - kérdezte szörnyülködve Jen.
- El ne hízz! - szóltam oda neki, miközben neki álltam az evésnek.
Jen nem szólt semmit, csak piszkálni kezdte a tányérjában lévő ételt. Sokáig volt csönd, ezúttal viszont nem volt kínosnak mondható. Idő közben Ross megdicsérte a desszertet is, ami tényleg nagyon finomra sikeredett.
- Köszönöm szépen, ez nagyon finom volt - mondta Ross.
- Jézusom meg bírtad enni? - nevettem fel. Szeretek enni, nem is keveset, de ezúttal kifogott rajtam a mennyiség.
- Sokat ettél a csirkéből, nem maradt több hely - viccelődött Ross, miközben nevetve meglökte a vállamat.
- Ez van, emberek, érett tizenkilenc éves lökdösi a nála fiatalabbakat - poénkodtam. Anyáék is nevetni kezdtek, Jenette viszont szokatlanul vigyorgott. Őszintén szólva, megijedtem attól a mosolytól...
- Ö... szóval köszönöm a vacsorát, de sajnos mennem kéne...
- Anya, kimennétek egy kicsit? Szeretném kicsit személyesen is megköszönni Ross -nak a történteket. - Elakadtam... mit tervez? Nem mozdultam, mereven néztem Jen -t, amit észre is vett egy idő után.
- Persze, már megyünk is! A nappaliban leszünk - mondta anya. - Te is jössz, Steph!
- Menj csak... - suttogta felém fordulva Ross.
Sóhajtva felálltam, és kisétáltam az ajtón. Nem mentem a szobámba, a nappaliba, csak ez előszobába, hol a kabátok, és a cipők vannak. Jen ide úgyse tud jönni.
...
Öt perce itt ülök, és még nem történt semmi. Minden lehetőséget végigjátszottam a fejemben, hogy mit mondhat neki Jen, mert tudtam, hogy nagyjából egy 'köszönöm' -öt fog kinyögni, és utána valami olyat mond majd neki, ami ellenem van.
- Ó, végre! - mondtam, mikor megláttam átmenni Ross -t a nappaliba. - Mit mondott? Milyen hülyeséget mesélt be neked? - kérdeztem, mikor odaért hozzám. Szó nélkül kezdte felvenni a kabátját, innen tudtam, hogy nagy baj van. - Ross...
- Szia, Steph! - mondta, mikor már rajta volt a cipője. Egyszerűen kinyitotta az ajtót, kisétált rajta, és becsukta előttem. Egy pillanatig döbbenten egy pillanatra döbbenten álltam egy helyben, majd felkaptam magamra a cipőimet, és kirohantam az utcára.
Ross nem jutott ennyi idő alatt sokáig, emellett pedig az egyetlen szerencsém az volt, hogy pont egy lámpa fénye alatt sétált, így megláttam szőke haját, és biztos lehettem benne, hogy jó ember után fogok futni.
Enyhe kifejezés volt a futás, inkább úgy mondanám, hogy rohantam utána. Nem érdekelt az, hogy fázok, nem érdekelt, hogy ha valaki kinéz az ablakon, hülyének nézhet, amiért ilyenkor egy szál pólóban rohangálok.
- Mi.... a fenét... mondott neked? - kérdeztem lihegve, mikor utolértem, és elé álltam ezzel megakadályozva, hogy továbbmenjen.
- Meg fogsz fázni - rázta a fejét.
- Nem érdekel! - csattantam fel. - Miért mentél el így? Nem mondtál semmit!
- Nem tudtam, hogy mit kéne! Most mit mondjak, amikor megtörtént az amitől féltem?
- Mi van? - értetlenkedtem. - Igazán beavathatnál.
- Mi az, hogy csak azért vagy velem, mert híres vagyok? - hajtotta le a fejét.
- Nem mondhatod komolyan, hogy bevetted ezt a hülyeséget. Ezzel akart beetetni?
- Eléggé komolyan mondta...
- Persze, mert sokat nézi a Pretty Little Liars -t. Jól tud hazudni, te meg bevetted - szörnyülködtem. - Mindig is tudtam, hogy nagyon közhelyes húgom van, de nem hittem, hogy ezt fogja kitalálni - mondtam, miközben a fejemet fogva leültem az út széli padkára.
Láttam, hogy Ross is leül mellém, és a hátamra terít valamit, valószínűleg a kabátját, de nem ez volt a lényeg. Az amit utána mondott sokkal fontosabb volt.
- Steph... nézz a szemembe, és mondd, hogy nem igaz. Tudod jól, hogy sose hinném el ezt rólad, mert ismerlek már annyira, de volt valami a húgod beszédében, ami meggyőző volt.
- Ross, semmi se igaz abból, amit Jen mondott neked. Legalábbis abból a részéből, amit te megosztottál velem. Esküszöm! - mondtam a szemébe nézve pont, ahogy kérte. Szemrebbenés nélkül mondtam ezt el, hiszen igaz. Én nem vagyok ilyen...
Nem mondott semmit. Egy pillanatra ez megijesztett, de ez az "ijedtség" rögtön elmúlt, mikor közelebb csúszott hozzám, és átkarolta a vállamat.

Hey!
Nem szeretnék sokat hozzáfűzni a részhez, hisz önmagáért beszél...
Aki még nem szavazott volna (bár megnövekedtek a szavazók száma, aminek örülök), az még megteheti! NYOLC nap maradt hátra a szavazásból. :)
Remélem tetszett a rész, várom a kommenteket, a pipákat, és esetleg még a feliratkozókat is. :))
Ui.: A bejegyzésben megemlített sorozatot (a Pretty Little Liars -t) mindenkinek ajánlom figyelmébe. Én imádom azt a sorozatot, szerintem nagyon jó, szóval ha valaki unatkozik a szünetbe, most lesz mit néznie! :)
xo;<3

016 - Sixteenth Episode

In the bakery

2015. január 02. (péntek);(folytatás)
- Kértek még valamit? - kérdezte kedvesen az idős néni, aki az utcánk sarkában vezet egy kisebb pékséget.
- Nem, köszönjük, egyenlőre nem - mondtam mosolyogva, majd két muffin -nal, és egy újabb adag forrócsokival mentem vissza az asztalunkhoz.
Meg -gel kiskorunk óta imádjuk ezt a helyet, az idős nénit is régóta ismerjük, és mindig szívesen fogad minket. Meg -nek támadt ez a remek ötlete pár órája, hogy jöjjünk le ide, mert itt még a legnehezebb sulis napok után is jól elvagyunk.
Szóval, ahogy említettem, már pár órája tényleg itt vagyunk, sőt itt még hozzá jön az is, hogy a harmadik pohár forrócsokinkat isszuk, és körülbelül a hatodik fajta isteni sütit kóstoljuk meg.
- Ennyit már hónapok óta nem ettünk itt összesen - nevetett Meg, mikor visszaértem az asztalunkhoz.
- Nem baj, legalább fellendítjük az üzletet. Egyébként is, Mrs. Collins szeret olyanokat felvenni nyári munkára, akik törzsvendégek itt, szóval majd próbálkozhatunk - nevettem fel én is.
- Mennyi az idő? - kérdezte, miközben beleharapott a muffinjába.
- Pillanat - mondtam, majd kivettem a zsebemből a telefonomat, és megnéztem az időt. Nagy meglepetésemre 4 üzenet is fogadott, így gyorsan közöltem az időt Meg - gel majd megnéztem az üzeneteket.
Ahogy olvastam az SMS -eket, elmosolyodtam. Az utolsó üzenetét olvasva egyfajta boldogság árasztott el... aggódott értem. Legalábbis ezt tudtam kivenni belőle.
- Így elment az idő? Tényleg régóta ülünk itt... - mondta közben Meg. Észrevehette, hogy nem nagyon figyelem őt, ezért abbahagyta, és érdeklődve nézett rám. - Hadd találjam ki! Ross.
- Bocs, hogy nem figyeltem! Nézd! - nyújtottam oda neki a telefonomat. Most először mutatok meg neki Ross -tól kapott üzeneteket, de őszintén nem értem magam, hogy pár napja miért nem akartam neki megmutatni.
- Jaj de aranyos - szólalt meg kis idő múlva.
- Aranyos mi? Ilyet se nagyon hallottam tőled - mosolyogtam.
- De, hogy aggódik... El fogod neki mondani, hogy tulajdon képen miatta veszekedtetek?
- Ezt most úgy mondtad, mintha az ő hibája lenne - ráztam a fejem. - El fogom neki mondani. Nem hiszem, hogy nagy ügyet csinál majd belőle. Azon is csak nevettünk, hogy anyámék balhéztak amiatt, hogy idősebb nálam.
- Szerintem tök jó fej, hogy meghallgat.
- Igen... - bólogattam.
- Szerencsés vagy, hogy megtaláltátok egymást - mondta.
- Ezt meg úgy mondtad, mintha együtt is járnánk - nevettem fel.
- Nem lenne rossz - vont vállat. Először azt hittem, csak viccel, vissza is köptem a forrócsokimat a pohárba, mit időközben lassan szürcsölni kezdtem. Arca komoly maradt, innen tudtam, hogy nem viccelt az előbbi mondatával.
- Persze... pont én meg ő?
- Ne kezd a hülye szöveget, hogy ő egy sztár, te meg csak egy senki, mert fejbe verlek! - figyelmeztetett.
- Nem is akartam. Nem hiszek az ilyen klisékben, csak valahogy nem tudom elképzelni magamat mellette.
- Pedig nagyon is összeilletek. Kinézetre abszolút, hát még személyiségre. Legalábbis szilveszterkor Riker -rel... - kezdte, de amint belegondolt, hogy mit is mond épp, abbahagyta.
- Folytasd ha elkezdted! - fenyegettem meg. - Hogy is mondtad? ,,Mert fejbe verlek?!"
- Nem, mert ideges leszel.
- Az, hogy nem mondod el, mert szerinted ideges leszek, ha megtudom, pont a legjobb módja annak, hogy felidegesíts, szóval hadd halljam!
- Jó! - adta be a derekát. - Szilveszterkor Riker -rel beszélgettünk, és valahogy nálatok lyukadtunk ki. Arról kezdtünk beszélni, hogy melyikőtök mit szeret, és kiderült, hogy egy csomó közös van bennetek.
- Csak egy példát mondj! - sóhajtottam.
- Mindketten imádtok gördeszkázni - vonta meg a vállát.
- Minden fiú szeret gördeszkázni, ez nem jó példa! - ellenkeztem.
- Nem igaz! Ott van például George az osztályból. Ő utálja még a látványukat is.
- De ő meleg! Ez se jó példa!
- És akkor mi van? Attól még fiú! - vágott vissza.
- Oké, hagyjuk a témát! - mondtam.
- Nem! Ez fontos. Ross olyan tökéletes lehetne neked! - csattant fel.
- És ezt honnan tudod? Meg, tudod, hogy imádlak, de sose fog megtörténni! Nem akarok összeveszni veled emiatt! - néztem rá.
- Jó. Legyen, ahogy akarod! De ha mégis, akkor nem szólhatsz le, amiért azt mondom, hogy 'én megmondtam'.
- Maximum azért szólnálak le, mert jobb beszólást várok tőled... - morogtam.
* Fél óra múlva *
- Viszlát, Mrs. Collins! - köszöntünk egyszerre.
Meg -gel sikeresen lezártuk a "Ross-ügyet", és miután megittuk a forrócsokinkat, plusz a maradék muffint is elpusztítottuk, úgy döntöttünk elindulunk, már így is két óra múlt, és körülbelül 10 -kor indulhattunk el otthonról, szóval jól elbeszélgettük az időt.
Nem tartott sokáig a séta, mert (ahogy azt már említettem) az utcánk sarkán található ez a kis pékség.
- Megjöttünk! - kiabáltam, mikor beértünk a házba. Épp, hogy levettük a cipőnket anya jött ki a konyhából.
- Végre! Mit csináltatok ilyen sokáig? - értetlenkedett.
- Beszélgettünk. Mrs. Collins sosem bánja, ha ott vagyunk.
- Á, szóval a pékségben voltatok - bólogatott anya.
- Igen. Vannak újfajta sütik. Isteni a kókuszos-fahéjas csiga.
- Majd egyszer megkóstolom! - ígérte meg anya. - Jut eszembe! Nem rég felhívott a a barátod, Ross. Megkérdezte, hogy hol vagy, én viszont nem tudtam, végül pedig meghívtam vacsorára, hogy megköszönjük neki, hogy segített neked a Jenette -es üggyel kapcsolatban.
- Várjunk! - mondtam kétségbeesetten. - Áthívtad Ross -t, miközben Jenette is velünk eszik majd?
- Igen.
- Te jó ég... - sóhajtottunk egyszerre Meg -gel.

Aloha!
Először is szeretném megemlíteni a szavazást (amit lent, az oldal alján megtalálhattok!), merthogy megoszlottak a "vélemények". Eddig teljes 100% -kal vezetett Steph, most viszont érkezett egy Megan "rajongó" is! :))
Remélem elnyerte tetszéseteket ez a rész, igaz, most jönnek majd a bonyodalmak. Ki mit gondol, mi fog történni a vacsorán, ahol Steph, Ross, és a legnagyobb problémát jelentő Jenette is ott lesz?
xo;<3

015 - Fifteenth Episode

I hate this feeling...

2015. január 02. (péntek);(folytatás)

- Na, hogy ment? Mi van Rydel -lel? - érdeklődött anya, mikor beértem a konyhába.

- Hát... elvileg kibékültek, de Ross szerint Ellington -nak még pedáloznia kell ahhoz, hogy minden rendben legyen - válaszoltam.

- Értem - mosolygott anya. - Hazahoztuk a húgodat...

- Tudom, reggel mondtad.

- Fent van az emeleten. Fekvő beteg lett. Nem kelhet fel még két hétig.

- Nagyszerű! Addig se fog zaklatni - válaszoltam morogva.

- De, muszáj lesz neki, mert ha nem vagyunk itthon, te vigyázol majd rá.

- Ne már! - nyavalyogtam. - Ez nem ér! Ő se segített nekem soha, mikor beteg voltam. Hívjátok át Natasha -t. Majd ő körbeugrálja, úgy is mindig azt csinálja, ha itt vannak.

- Nem kérdhetem meg erre! Te fogsz neki segíteni, téma lezárva! - mondta szigorúan anya.
Szó nélkül felmentem a szobámba, ahol mérgesen leültem az ágyamra. Nem kellett sokat gondolkodnom, már lent rájöttem, hogy elkezdődött. Jen itt van a házban, az életem pedig minden egyes levegővételével rosszabb lesz, mert bármi is történik vele, mindent én szívok meg.
- Hallom visszatért a sárkány a szomszéd szobába - hallottam meg  Megan hangját.
- Szia! - mondtam. - Bocsi, hogy tegnap nem találkoztunk, de itt voltak Meggie -ék, meg volt egy kis incidens Rydel -lel és Ellington -nal.
- Anyukád mesélte - bólintott. - Ratliff totál hülye... - állapította meg.
- Azért bármennyire is kedvelem Rydel -t, neki is köze van ehhez. Megkérdezhette volna, vagy ilyesmi.
- Igaz... - mondta Meg, miközben leült mellém az ágyra. - Mi bajod van? - kérdezte.
- Semmi - válaszoltam, bár sosem tudtam jól hazudni, Meg pedig mindig észrevette, még akkor is, ha tényleg csak egy aprósággal kapcsolatban hazudtam-
- Aha, persze! Én meg az angol királynő vagyok! Hadd halljam!
- Anyám bejelentette, hogy nekem kell majd kiszolgálnom a "haldokló" idiótát, amikor ők nem lesznek itthon. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha megtudja, hogy... - mondtam, mikor egy hangos sikítást hallottunk.
Egy percig se kellett gondolkoznunk, hogy ki volt, mindketten tudtuk, hogy Jen volt az.
Nem törődtünk vele, mivel azt gondoltuk Jen biztos meglátott egy pókot a sarokban, vagy ilyesmi, és már épp tovább akartam mondani, amit félbehagytam, mikor anya benyitott a szobámba.
- Steph, kérlek menj át egy kicsit a húgodhoz! Beszélni akar veled.
- Miről? - kérdeztem unottan.
- Csak menj át! - utasított anya, de mivel vele nem szeretek ellenkezni, inkább felálltam, és átmentem Jenette szobájába.
Kicsit rosszabb látványra gondoltam egy gipsz mellett, de nem igazán látszott rajta, hogy esetleg megviselte volna a  baleset.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Ross Lynch? Ross Lynch -csel barátkozol, amíg én a kórházban fekszek, pedig én voltam az, akit megmentett? - sipákolt.
- Megmentett mi? Nem mintha élet-halál között lettél volna, egyszerűen csak le kellett cipelni a kori pályáról, hogy ne essen rád több ember. Egyébként meg... ő keresett engem. Nem én őt!
- Persze, és ezt higgyem is el? Egy híres ember pont veled barátkozna?
- Innen látszik, hogy sok gagyi filmet nézel. Nem mindegy, hogy ki híres és ki nem? Egyébként is... Ross normális! Úgy, ahogy... A testvérei is, ezért van az, jóban vagyok velük. Egyikük se olyan mint te! - mondtam mérgesen, majd otthagytam őt a szobájában, és az enyémbe érve, hangosan becsaptam az ajtómat, és a falnak dőlve lecsúsztam, és sírni kezdtem.

Keveset sírok, de ha elkezdem, akkor nehezen tudom abbahagyni. Sírásaim oka általában Jen szokott lenni, mert valamivel mindig keresztbe tesz nekem. És úgy érzem, megvan a következő dolog, amivel még jobban meg fog bántani a közeljövőben. Ez a "dolog" pedig Ross.
Végre van egy ember, Meg -en kívül, aki tényleg jó fej, és tudom, hogy az is marad, erre jön Jenette, és amint felépül, tönkreteszi majd ezt az egészet.
- Steph... - suttogta Meg. - Mit mondott? - kérdezte. Könnyes szemekkel néztem rá, de semmit se akartam mondani.
- Szóval előkerült Ross... - állapította meg. Ezért szeretem őt. Egyetlen egy pillantásból megérti, hogy mi bajom van, és nem kérdez rá, ha tudja, hogy kényes terület. Most se kérdezett semmit, csak leült mellém, és hagyta, hogy a vállára döntsem a fejem, ő pedig az enyémre dőlt.
Nem szólaltunk meg, csak én szipogtam még egy darabig, amiről az jutott eszembe, hogy 2 nap alatt több könnyet láttam, mint fél év alatt.
- Megnyugodtál egy kicsit? - kérdezte egy kis idő múlva.
- Fogalmam sincs... - válaszoltam őszintén. - De tudod mit? Nem érdekel Jen! - mondtam, és a hirtelen jött önbizalomtól felpattantam, de mint mindig, hogy is Meg -nek lett igaza.
- Tényleg Steph? - kérdezte elbambulva. - Szerintem ez még nagyon is érdekel téged. Elgondolkodtam azon amit mondott, majd újra a falnak dőltem.
Egy darabig még álltam ott, majd lenéztem a még mindig bambuló barátnőmre, és megismételve pár perccel ezelőtti mozdulatomat, lecsúsztam a fal mentén.
- Utálom ezt az érzést... - mondtam.
- Azt, amikor igazam van, és tudod, hogy nem tehetsz semmit az ellen amiben igazam van?
- Igen.


Sziasztok!!!
Akkor kezdjük...! 'Közérdekű' nevű "oldalunk" újra csak bővült, mert elértük a 2000+ -os megtekintést. Megköszöntem ott is, és hát itt is leírom, hogy még mindig nagyon köszönöm a kitartó kommenteléseket, és ezt a sok megtekintést!
Az első kép/gif ami ebben a részben volt: tudom, hogy nagyon sablonos, szinte minden blogban megtalálható legalább egyszer, de ehhez a részhez mindenképp akartam egy ilyen gifet, szóval bocsánat!
Remélem tetszett a rész, ha igen, továbbra is várom a kommenteket, a pipákat, és esetleg még a feliratkozókat is! (Az előző részhez kaptam egy +1 -et, ez volt az első, köszönöm!)
Ne felejtsetek el szavazni kedvenc szereplőtökre, az oldal alján megtalálható a szavazás!
xo;<3

014 - Fourteenth Episode

Happy Ending

2015. január 02. (péntek);(folytatás)

- Mi ez az egész? - kérdezte Ross, mikor sikerült betuszkolnom a nappaliba.
- Nem mesélem el az egészet, mert már én is belekeveredtem, a lényeg, hogy brutálisan félreértették egymást...
- Te jó ég... -sóhajtott  sóhajtott Ross.
* Eközben az előszobában *
- Rydel... - mondta Ellington.
- Hagyj békén! Nem vagyok kíváncsi rád, se arra, hogy mit találtál ki, magyarázatnak! - mondta Rydel durcásan. Ellington észrevette, hogy egyikőjük sincs a helyzet magaslatán, főleg nem Rydel, így kihasználva ezt, közelebb lépett hozzá.
- Félreértetted a helyzetet! - mondta, miközben átkarolta Rydel derekát, aki egy pillanatra nem tudta, hogy ellökje e magától, vagy egy helyben maradjon.
- Mégis mit értettem félre? Meguntál... így jártam - mondta Rydel, és ellépett tőle.
- Nem, dehogy is! Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Ellington. - Sosem unnálak meg! Ez az egész egy óriási félreértés volt! Anyával beszéltem, Jake -ről. Még véletlenül se rólad volt szó.
- Honnan tudod, hogy ezt hittem? - hökkent meg Rydel.
- Tegnap este beszéltem Steph -fel - mondta Ell.
- De, ha nem rólam volt szó, miért néztél olyan bűnbánóan mikor megfordultál?
- Mert tudod, hogy nem szeretek ilyeneket mondani, még ha nem is volt kifejezetten csúnya amit mondtam... Szégyelltem, hogy pont te hallottad - hajtotta le a fejét.
- Ell én... sajnálom, hogy így félreértettem, de megállíthattál volna - rázta a fejét Rydel.
- Nem! Én sajnálom, hogy annyit sírtál miattam. És ígérem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megbocsáss - mondta Ellington, és újra közelebb lépett Ryel -hez, aki ezúttal nem húzódott el tőle, mikor átkarolta a derekát.
- Ennél nyálasabban ki se fejezhetted volna magad... - nevette el magát.
- Azért mondtam így, mert ez elvileg tetszik neked - háborodott fel Ellington.
- Igen, a filmekben. Te maradj olyan, amilyen vagy!
* A nappaliban, Ross -szal *
- Szerinted végeztek már? - nyavalygott Ross. Az elmúlt pár percben Ross nyavalygását hallgattam, és figyeltem, ahogy látványosan unja magát, amiért nem engedtem neki, hogy TV -t nézzen, vagy ilyesmi, nehogy megzavarjon valamit.
- Ross, hagyd már abba! Örülj neki, hogy nem pattogok neked, hogy vajon kibékültek e már.
- Még az is jobb lenne!
- Kuss! - szóltam rá. - Már jó ideje kint vannak, szerintem nemsokára mosolyogva bejönnek, és már csak röhögni fognak az egészen - mondtam.
- Ne legyél olyan biztos benne! Rydel általában szereti, ha Ell körbeugrálja, ki fogja használni a helyzet.
- Szegény Ellington - röhögtem el magam.
Ross is nevetni kezdett, de hamar abbahagyta, és megint megmutatta, hogy mennyire látványosan tud unatkozni. A kanapén elterült, majd fogta magát, és legurult róla. (Mit ne mondjak, nagyot koppant...) Felállt, és átült az egyik fotelba, azon is elterült, amit nem tudom hogyan csinált, aztán megint felállt, leült a TV elé, arrébb mászott, közben véletlenül beverte a fejét az egyik szekrénybe, végül pedig visszament a kanapéra.
- Gratulálok... még valami hely, ahol el tudsz feküdni? - kérdeztem.
- Nincs, mivel nem mehetek ki innen - háborodott fel.
- Na jó, húzz el innen! - nevettem, majd én is felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam azt, majd óvatosan kinéztem, de ahogy megláttam Rydel -t és Ellington -t, már nem féltem attól, hogy megzavarnánk a békülést.
- Mehetek végre? - suttogta Ross.
- Hogy te mekkora idióta vagy! - nevettem halkan. - Menjél!
- Te nem jössz fel? - kérdezte.
- Nem, amint Rydel elmondja, hogy mi történt, mennem kell haza - válaszoltam, mire Ross hirtelen visszarántott a nappaliba, de az ajtót nem csukta be, így még mindig suttogtunk.
- Miért mész ilyen hamar haza? - kérdezte döbbenten. - Nem rég jöttél.
- Anyáék ma hozzák haza a sérültet... - forgattam meg a szemeimet. - Muszáj haza mennem.
- De... maradj még! - kérlelt.
- Hidd el, szívesen maradnék, de anyával nem ellenkezhetek, mert akkor soha nem látjuk már egymást - nevettem fel.
Ross nem mozdult, csak nézett engem, és meg mondani akart valamit, de mire elkezdte volna, Ellington szó szerint berobbant a szobába.
- Sziasztok! - mondta mosolyogva. Rydel pár másodperc múlva beért a szobába, és mellém sétált.
- Köszönöm! - suttogta, mikor Ross és Ellington nem figyeltek. Mosolyogva néztem Rydel -re, aki végre visszatért régi önmagához, és újra mosolygott.
- Hát, akkor örülök nektek - néztem Ellington -ra, és Delly -re -, de nekem mennem kell! Vigyázz magadra Ell! - néztem rá fenyegetően, mire csak elröhögte magát.
- Már menned is kell? - kérezte Rydel.
- Igen... Jen ma jöhet haza a kórházból. Muszáj hazamennem - grimaszoltam. - Sziasztok! - mondtam, majd kimentem a nappaliból, ahol felvettem a cipőmet,  és már a kabátomért nyúltam volna, mikor valaki megelőzött, és odanyújtotta nekem. - Köszi! - mosolyogtam.
- Nem is tudom, hogy mi lenne, ha te nem lennél - nevetett fel.
- Ellington tudom, hogy hülye vagy, de Rydel tényleg szeret téged. Így is  úgy is kibékültetek volna, én csak felgyorsítottam a folyamatot... - nevettem.
- Mindenesetre, köszi - mosolygott.
- Igazán nincs mit! Aztán vigyázz a szádra, és úgy telefonálj, hogy az ajtód látótávolságba legyen! - nevettem fel. - Szia!
- Kösz a tanácsot - nevetett fel. - Szia! - köszönt el, majd legnagyobb meglepetésemre megölelt, aztán utamra engedett.
Nem hívtam taxit, vagy ilyesmi, inkább gyalog indultam haza, hiszen az utat már megjegyeztem. Semmiségnek tűnt a körülbelül 20 perces séta, mert a gondolataimat mindig eltereltem valami aprósággal. Követ rugdostam, jó messzire elrúgtam, mert találtam egy nagyobbat, azzal is elvoltam, vagyis csak a szokásos hülyeségeimmel szórakoztam.
Mikor a házunk elé értem, láttam, hogy a kocsi már a garázs előtt áll, így tudtam, hogy Jen "visszatért".
Sóhajtottam egyet, majd nagy levegőt véve indultam az ajtó felé. Olyan békés volt minden, amíg nem volt itt. Ha eddig azt hittem, Ross -ék miatt már nem lehet furcsább ez téli szünet, akkor most rá kellett hogy jöjjek, hogy ha most még Jen is bejön a képbe, akkor eléggé érdekes folytatása lesz a szünetemnek...

FONTOS!!!!
Jó téli szünetet, minden kedves olvasónak!
Az olvasóknak, jó hírekkel érkezem! Mivel elkezdődött a szünet, így sok szabadidőm lesz. Eddig jobb esetben két naponta, rosszabbik esetben keddenként (hét közben) hoztam a részeket, plusz hétvégén, most pedig megpróbálok minél többször! Nem akarok ígérgetni, hogy minden nap, kétnaponta, vagy ilyenek, mert nem tudom, hogy hogy alakul majd a szünetem!
A szavazás: 4 szavazattal, 100% -kal vezet nemsokára elérjük a 2000 megtekintést, és az előző részhez is kaptam visszajelzéseket, szóval nagyon köszönöm!!
xo;<3

013 - Thirteenth Episode

Unlucky

2014. január 01. (csütörtök);(folytatás)

- Majd beszélünk, szia Maggie! - öleltem meg.
- Muszáj lesz, mert tartozol nekem egy magyarázattal! - emlékeztetett.
- Természetesen - bólintottam. - Natasha - biccentettem felé, mire az grimaszolt egyet, és Will kocsija felé sétált.
- Szia Steph! - köszönt el Will is.
- Szia! - mondtam, majd anyáék is elköszöntek, Maggie -ék pedig már el is mentek.
Berohantam a házba, egyenesen fel az emeletre, Rydel -hez. Bár Meggie -éknek és apáéknak is be lett mutatva, és egész jól elvolt velünk, mégse mutatta a jelét semmiféle boldogságnak. A bemutatkozás után rögtön elnézést kért, és megkérdezte, hogy felmehet e a szobámba, azóta pedig itt szipog, összegömbölyödve a babzsákfotelemben.
- Rydel - mondtam halkan, mikor beértem a szobámba. Érkezésemre felkapta a fejét, azonban tekintete még mindig szomorú volt, szóval semmit sem javult.
- Steph nem hiszem el, hogy ez történt - szipogott tovább.
- Most már elmondhatod, hogy miről is van szó - ültem le mellé, mire ő nagy nehezen felült, és elhelyezkedett velem szemben.
- Nem tudom, hogy tudod e, de mi Ellington -nal, már egy ideje együtt vagyunk. Eddig mindig azt hittem, hogy, tényleg szeret engem, én is szeretem őt, mert... először is csak rá kell nézni, másodszor pedig ő volt az egyetlen aki bármikor fel tudott vidítani. A történtekből ítélve még tényleg nagyon sokat kell tanulnom a szerelemről... Ell ma egy barátjával, vagy gőzöm sincs kivel beszélt telefonon, amikor bementem hozzá. Nem vett észre, és azt mondta valami olyat mondott (már nem emlékszem pontosan), hogy 'Olyan sokszor idegesítően viselkedik, elegem van. Abból meg végképp, hogy valahányszor a közelében vagyok, nem igazán figyel rám, és nincs velem' - mondta Rydel, bár az utolsó pár szóval már meggyűlt a baja, ugyanis nehezen tudta visszatartani a könnyeit.
- Nem mondod komolyan! - mondtam döbbenten. - Azt mondta, hogy elege van abból, hogy te nem vagy vele? Nem is tudom ki ölelgette egész szilveszter alatt - jegyeztem meg szemrehányóan, bár ez nem Rydel -nek, inkább Ratliff -nek szólt.
- Nem, a nevemet nem hallottam - rázta a fejét Rydel.
- Várjunk! Egyáltalán rólad volt szó? - kérdeztem meg a legfontosabb.
- Minden valószínűséggel - mondta bólogatva. - Elég csúnyán leráztam délután. Biztos megsértődött - mondta, szomorú hangneme viszont újra szipogásba ment át. - Plusz mikor észrevette, hogy hogyan állok ott mögötte, olyan bűnbánó képpel nézett rám, hogy ha nem lettem volna ennyire fáradt, biztos, hogy inkább a nyakába ugrok a nézése miatt, de nem vagyok ma a toppon Rocky miatt.
- Hívott már azóta? - sóhajtottam.
- Igen, de mindig kinyomtam.
- Odaadnád a telefonodat? - nyújtottam a kezem.
- Persze... -mondta, majd beírta a jelszót, és odanyújtotta nekem. Elvettem tőle, de mielőtt bármit is csináltam volna, a telefonról Rydel -re néztem.
- Megnyugodtál? - kérdeztem.
- Azt hiszem, igen... sokkal jobb. Már érzem, hogy mennyire fáradt vagyok.
- Akkor, ha szeretnél lezuhanyozni, akkor a fürdőt a folyosó végén találod, én meg addig megcsinálom neked az ágyat!
- Rendben, és... köszönöm! Mindent! - mondta, majd hirtelen odaugrott hozzám, és megölelt.
- Nem szeretem, ha túl érzelgős valaki - jelentettem ki, de ő meg se moccant. - Na jó, most az egyszer! - adtam meg magam, majd visszaöleltem.
Pár perc után elengedtük egymást, Rydel pedig még egyszer megköszönte, és elment megkeresni a fürdőt.
Felvettem a telefonját, ami az ölelés miatt a babzsákra esett, és megkerestem Ell számát.
Nem hiszem, hogy tényleg ennyire haragudott volna Rydel -re, mert egy csengés után fel is vette.
- Rydel? Istenem, hol a fenében vagy?
- Szia Ellington! - köszöntem.
- Ö... Steph?
- Eltaláltad! Kekszet kérsz? - kérdeztem gorombán.
- Mi bajod van? - lepődött meg. - Hol van Rydel?
- Inkább te mondd el, hogy miért sírt egész este.
- Nem tudom, oké? Anyával beszéltem, mikor bejött a szobámba, és mikor megfordultam, teljesen le volt döbbenve, én meg tudtam, hogy hallotta amit mondtam, de mire mondani tudtam volna valamit, sírni kezdett, és elfutott. Utána akartam menni, de bezárkózott a szobámba, és legközelebb is csak akkor jött ki, amikor egy táska volt a kezében, és még mindig sírt, aztán elszaladt. Ross -ék is látták, de senki se tudta, hogy mi baja van. Tökre aggódtam miatta. Ugye végig nálad volt, és nem csinált semmi hülyeséget?
- Igen, nálam volt, de... kiről beszéltetek anyukáddal?
- Az unokatesómról. Utálom őt, és haza kell mennem a 4 nap múlva, de ők is ott lesznek. Miért?
- Ő az, aki idegesítő, és sosincs veled, amiből eleged van?
- Igen, de még egyszer, miért?
- Istenem... hogy lehettek, ennyire nagyon szerencsétlenek? - kérdeztem, de már nem bírtam tovább, és elröhögtem magam.
- Miért? - kérdezte Ellington, a hangjából ítélve viszont már nagyon elege lehetett a 'miért?' -ekből.
- Rydel félreértett. Azt hitte, hogy róla beszélsz - mondtam, és szinte hallottam, hogy Ellington álla koppan a földön.
- Nem mondod komolyan! Jaj... - sóhajtott.
- Ellington, nem akarom, hogy összevesszetek! - mondtam. - De neked kell elmagyaráznod neki, én nem fogom!
- Rendben, én fogom elmondani neki. Nálatok alszik?
- Igen. Holnap visszakísérem hozzátok, és szépen elmondod neki! Szia!
- Szia! - mondta, majd lerakta.
Mosolyogva tettem le Rydel telefonját, és nekiálltam megcsinálni az ágyat.



2015. január 02. (péntek)
Reggel van... biztos vagyok benne, mert pont a napfényben fekszek, és bár be van csukva a szemem, úgy érzem, már kiégett a retinám. Hirtelen ültem fel, ennek pedig egyszerű eredménye lett, legurultam az ágyamról. Valaki hangosan felnevetett, mire kinyitottam a szememet.
Rydel nézett le rám az ágyról, mire megnyugodtam, ugyanis bőven elég volt, hogy Ross egyszer már látott pizsamában. És, hogy az miért rossz? Reggelente a szakadt pizsamámban általában úgy nézek ki, mint akire ráhúztak egy zsákot, és hárman próbálták meg kitépni a haját, emiatt pedig összekócolódott.
- Jó reggelt! - mondta Rydel.
- Szia! Hogy aludtál?
- Kényelmes ágyad van - adta az egyszerű választ.
- Igen, ezért szeretem jobban, mint a földet - támaszkodtam meg az éjjeli szekrényemen.
- Nem gondoltam volna - mondta cinikusan.
- Éhes vagy? - kérdeztem pár perc múlva, mikor sikerült felállnom.
- Aha, ehetünk - vonta meg a vállát.

* Másfél óra múlva *

- Szia Steph! - köszönt Ross, mikor elment előttünk, egyenesen be a nappaliba, de onnan hamar visszafordult. - Steph? - csodálkozott el.
- Rydel -t hoztam vissza - nevettem el magam.
- Pontosabban a taxi hozott vissza! - szólt közbe Rydel.
- Mi történt veled tegnap? - fordult felé.
- Ö... - kereste a szavakat Rydel. - Kellett a lány társaság - mondta végül.
- Ell nem elég? - röhögte el magát Ross, mire én vállba ütöttem. - Oké, bocs.
- Jut eszembe! - mondtam. - Ell itthon van? - kérdeztem Ross -tól.
- Steph, mire készülsz? - ijedt meg.
- Persze, fent van az emeleten - válaszolta Ross.
- ELLINGTON! - kiabáltam.
- Steph! - mondta Rydel ijedten, mikor lábdobogást hallottunk a lépcsőről, és megjelent Ell.
- Oh... sziasztok - mondta zavartan, mikor meglátott minket.
- Tiéd a pálya! - biccentettem, majd karon ragadtam Ross -t, és a nappaliba mentem vele.

Szép Keddet, Mindenkinek!
Először is azt néztem, hogy elseje  körülbelül négy része tart, de mindegy, ez hosszúra sikerült. :D
A szavazásban eddig két szavazattal (!! xd !!) Steph vezet. :D
Remélem tetszett a rész, és nagyon köszönöm az eddigi visszajelzéseket, remélem most nem fejeztem be annyira rossz helyen. :D
Várom a kommenteket, a pipákat, és esetleg az új feliratkozókat. :D
xo;<3

012 - Twelfth Episode

What happened, Rydel?

2015. január 01. (csütörtök);(folytatás)

- Miért hívott? Mit kérdezett? Mit mondott? - támadt le Maggie a kérdéseivel, mikor leraktam a telefonomat.
- Azért hívott, mert mondani akart valamit, kérdést szokás kérdezni, és mondatokat mondott - magyaráztam neki, elég nagyot kerülve az igazságtól, na, nem mintha olyan nagy dolog lenne, mert csak elmondta, hogy hol lesz a koncert, és pontosan mikor.
- Na! - nyafogott. - Légyszi mond el! - kérlelt.
- El fogom... de nem most! - mondtam.
- Megígéred, hogy el fogod mondani? - nézett rám összehúzott szemekkel.
- Ígérem! - mondtam nevetve. - Jut eszembe, van egy ötletem, hogy mit nézzünk!
- Akkor keresd meg, mindjárt jövök! - mondta, majd feltápászkodott az ágyról, és kiment a szobámból.
Megkerestem a filmet a neten, majd megpróbáltam elindítani, ami elég problémásan ment a sok hülye reklám miatt. Végül is 5 perc múlva kiszenvedtem magamat a reklámtömegekből, és végre elindíthattam a filmet. Rögtön az első képkockánál megállítottam a filmet, és vártam, hogy Maggie megjelenjen. Nem sokat, csak két percet kellett várnom rá, és már le is huppant mellém az ágyra.
- Mit nézünk?
- Versenyfutás az idővel.
- Ú... az jó film! - mondta csillogó szemekkel.
- Tudom - nevettem fel.

* Kb. 2 órával később, mikor vége lett a filmnek *

- Nem vagy éhes? - kérdeztem.
- Viccelsz? Tele vagyok kukoricával - mondta nevetve Maggie.
- Én éhen halok - jelentettem ki. - Le jössz?
- Persze! - mondta, majd felállt, és együtt indultunk le a lépcsőn.
- Anya! - kiáltottam.
- Igen? - nézett ki a nappali ajtaján.
- Mi a kaja? - kérdeztem mosolyogva.
- A hűtőben megtalálod, egyébként lasagne (Írói megjegyzés: akik olyanok mint én, azoknak írom, hogy ez a "lazannya" lenne. :D) - mondta anya.
- Szuper! - mondtam, és a konyhába indultam, ekkor viszont megcsörrent a vezetékes telefonunk, így inkább abba az irányba indultam.
- Háló? - szóltam bele.
- Ö... Steph? -  kérdezte egy ismerős hang.
- Rydel?
- I-igen - mondta, de közben szipogott egyet, mire rögtön más stílust vettem fel.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódva, pedig még nem ismerjük egymást túl jól.
- Nem szoktam ilyet kérdezni, és még nem is ismerjük egymást annyira de... nálatok aludhatnék ma?
- Persze, de mi történt? - vágtam rá gyorsan.
- Majd elmesélem! Elmondod a címedet? - kérdezte félénken. Lediktáltam neki a lakcímünket, majd egy gyors elköszönés után a nappaliba rohantam.
- Anya! Ugye nem baj, hogy "meghívtam" Ross egyik tesóját? Itt aludna...
- Nem fiú tesói vannak? - húzta fel a szemöldökét apa, ezzel egy időben pedig a Jen laptopját bújó Natasha is gúnyos vigyorral a képén, felnézett.
- Van egy lány tesója, Rydel. Nem tudom, hogy mi baja van, de sírva hívott fel.
- Természetesen, itt aludhat - bólintott anya.
- Köszi! - mondtam, majd visszafordultam, és ismét a konyha felé vettem az irányt.
- Hogy lehetsz ekkora mázlista? - kérdezte Maggie mosolyogva.
- Eddig nem sikerült eldöntenem, hogy rosszkor voltam e rossz helye, vagy pont jókor voltunk ott...
- Szerintem pont jókor - nevetett fel.
Kivettem a hűtőből a fincsi lasagne -t, és miután leszerencsétlenkedtem a tészta elvágásával, már be is raktam a mikróba. Hamar megmelegedett, így gyorsan neki is álltam az elpusztításának.
- Új rekord - közölte Maggie. - Öt perc alatt kivégezted azt a szegény, ártatlant.
- Dugulj el, te más kaját eszel ilyen gyorsan.
- Nem vagyok lefolyó, de azért igyekezni fogok - nevetett fel.
- Olyan hülye poénjaid vannak - nevettem el magam én is.
- Tudom - sóhajtott drámaian.
- Az egódat meg majd majd a felhők felett megtalálod valamikor - vágtam rá.
- Csak hiszed - mondta. - Félek a magasban - röhögte el magát megint.
- Na jó, hagyd abba, mert már fáradt vagyok a hülye poénjaidtól! - mondtam, ezzel egy időben pedig csengettek, ezért az ajtóhoz rohantam, és kinyitottam.
Nem az a látvány fogadott, amit vártam, bár tudtam hogy Rydel sírt, mégse számítottam ennyire szörnyű kinézetre. A kiegyensúlyozott, nyugodt és legfőképp vicces lány most teljesen eltűnt, helyette egy szomorú, kisírt szemű lány állt az ajtóban.
- Istenem, mi történt? - kérdeztem, miközben elvettem tőle a hátizsákját.
- Van nálad valaki? - kérdezte.
- Itt vannak az unokatesóim, de ők nem alszanak itt - válaszoltam.
- Akkor elmondom, ha elmentek jó? Nem akarok velük bunkó lenni, de ez most nem igazán... szóval ez most komoly téma.
- Rendben - mondtam megértően.
El sem tudtam képzelni, hogy mi baja lehet, de tényleg nagyon komoly lehet, ha már otthon maradni se akart. Kíváncsi vagyok, hogy melyik hülye bántotta meg, és mivel.

Hellóka!! :D
Szóval, nagyon köszönöm a +1 feliratkozót, és a pipákat, a kommentekról meg már nem is beszélve.
Remélem tetszett ez a rész, és hogy izgulni fogtok amiatt, hogy mi baja lehet Rydel -nek. Kicsit szemét vagyok, amiért pont itt hagytam abba, de egyszer én is csinálhatok ilyet. :P :D
Elindítottam egy szavazást, legalul látható, remélem sokan szavaztok majd, mert kíváncsi vagyok, hogy ki a "nagy" kedvenc a lányok közül. (Natasha -t, és Maggie -t direkt nem tettem még bele!)
(A részben olvasott Versenyfutás az idővel c. filmet mindenkinek bátran tudom ajánlani, nekem tetszett!)
Ha tetszett a 12. (!!!) rész akkor megint csak várom a pipákat, kommenteket, és az esetleges feliratkozásokat. ;)
xo;<3

011 - Eleventh Episode

Surprise!

2015. január 01. (csütörtök);(folytatás)

- Szia, Meg! - köszöntem el. mikor Meg kiszállt a kocsiból.
- Sziasztok! Még egyszer, köszi Ross, hogy hazahoztál!
- Nincs mit! Szia! - köszönt el Ross is.
Megvártuk amíg bemegy a házba, majd újra elindultunk. Az utak nem voltak tömve, ami furcsa volt Los Angeles -ben, de nem zavart minket, legalább normálisan lehetett haladni. Ross meglepően jól vezetett, ahhoz képest, hogy "még csak" tizenkilenc éves.
Gyorsan teltek a percek, és jelen pillanatban a legborzasztóbb az, hogy nem lakok valami messze Megan -éktől. Túl hamar értünk házunk elé, ahol Ross leparkolt, de ezen kívül nem mozdult, és én sem.
- Tudod... - szólalt meg hirtelen. - Nem tudom, hogy most mit kéne csinálnom.
- Miért? - kérdeztem, mert fogalmam sem volt, hogy hová akar kilyukadni.
- Mondjam neked azt, hogy szia, és hagyjam, hogy bemenj, vagy kérdezzek e még valamit?
- Mit kéne kérdezned?
- Hát csak... semmit - mondta végül.
- Ross! Ha már elkezdted, akkor fejezd is be a mondatott!
- Lesz egy koncertünk... 3 nap múlva. Csak egy kisebb klubban. Arra gondoltunk a srácokkal, hogy eljöhetnétek... - mondta.
- Ezt tényleg nehéz volt megkérdezni ugye? - kérdeztem sóhajtva. - Persze, hogy elmegyünk!
- Tényleg? - csillant fel a szeme.
- Persze! Amúgy is szeretem a számaitokat, nem szalaszthatok el egy ilyen lehetőséget - nevettem fel.
- Komolyan eljössz?
- Naná! - vágtam rá. - De, most mennem kell. Anya már így is szét aggódta a fejét.
- Rendben - mosolyodott el. - Majd beszélünk! - mondta.
- Oké. Szia! - köszöntem el, majd kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiszálltam.
- Szia! - mondta Ross, majd becsuktam a kocsi ajtaját, és táskámat a kezemben fogva a ház felé sétáltam. Hallottam, hogy Ross elhajt, majd már be is léptem az ajtón. Beszélgetést hallottam a nappaliból, és sok-sok nevetést, ami miatt kíváncsi lettem. A nappali felé vettem az irányt, miután szokásomhoz híven kétfelé rúgta a cipőmet, és levettem a kabátomat.
- Hali! - mondtam, mikor beértem a nappaliba, mosolyom viszont azonnal lehervadt.
- Meglepetés! - kiáltotta Maggie
- Megjött az elveszett bárány! - kiáltott fel apa, majd felállt, és megölelt, közben pedig a fülembe suttogta az "utasításokat". - Ne legyél vele bunkó kérlek! Maggie -vel amúgy is jól kijössz!
- Merre jártál? - kérdezte Will, Maggie az egyik unokatesóm apja.
Will -ék jó fejek, leszámítva egy családtagot, az pedig Natasha. Will  egyedül neveli a két lányt, Maggie -t és Natasha -t, így gyakran jönnek át hozzánk, hogy pár órát nálunk töltsenek a lányok, amíg Will -nek valami elintézni valója van. Szörnyen paranoiás emberről van szó, ezért van az, hogy a két 17 éves lányt nem meri otthon hagyni egyedül.
- Egy barátoméknál szilvesztereztünk, csak Meg elaludt náluk, ezért én is kénytelen voltam ott aludni - mondtam. Nem kellett bemutatnom nekik Meg -et, rögtön tudták, hogy kiről van szó, mert már rég ismerik.
- És milyen volt? - érdeklődött anya. - Ugye nem ittál semmit?
- Én nem - nevettem el magam, visszaemlékezve a részeg Rocky -ra, aki azért így emlékben nagyon vicces volt.
- Miért? - rémült meg anya. - Talán Meg ivott? Vagy Ross? - kérdezte.
Abban a pillanatban azt kívántam volna, bár ne szólaltam volna meg, mert anya kimondta azt a nevet, mire Natasha rögtön felkapta a fejét, és ez volt az amit nem akartam. Mert ismeri az R5-ot, mint zenekart, és mert biztos, hogy anya elmondja majd neki, hogy milyen Ross -ról is van szó, és akkor nekem végem.
- Nem, egyikőjük sem, csak Ross egyik tesója - válaszoltam.
- Milyen Ross -ról van szó?
- A mi drága kislányunk összebarátkozott a Lynch gyerekekkel... - mondta unottan apa. Nem csodálom, hogy unta a témát, azért mégis csak 4 napja ők a téma a házban.
- Ne már! - mondták Maggie -ék egyszerre.
- Jó, mielőtt belekezdtek a tinilányos visítozásba, én elmegyek, különben elkések! - mondta Will, majd megölelte a két lányt, elköszönt tőlünk, és elment.
- Éhesek vagytok? - csapta össze a tenyerét anya.
- Én nem, köszi! - öleltem meg.
- Ettél Ross -éknál? - kérdezte.
- Nem, de valahogy nem vagyok éhes.... - mondtam.
- Rendben, szólj, ha megéheztél! - sóhajtotta. - Lányok, most az egyszer mind a ketten mennyetek fel Steph szobájába, hogy senki ne legyen egyedül! - mosolygott kedvesen Maggie -ékre. Lett volna némi ellenvetésem az ellen, hogy Natasha betegye a lábát a szobámba, de végül nem reklamáltam, mert apa megígértette velem.
Szótlanul indultam fel a szobámba, ahová beérve rögtön rávetettem magam az ágyamra. Hiányzott az este, mármint abban a részében amikor a földön kuporogtam, viszont összességében örülök, hogy tegnap nem ebben az ágyban aludtam.
- Nem is mondtad! - ült le mellém vádlóan Maggie.
- Csak négy napja történt - mosolyodtam el kínomban.
- De akkor is! Ross Lynch? Komolyan? Hol szedett össze téged az a szegény gyerek?
- Történetesen ugyanott, ahol Jenette eltörte a lábát - vontam meg a vállamat.
- Többet akarok tudni! - mondta izgatottan, ekkor viszont Natasha.
- Mégis mit eszik rajtad egy Ross Lynch féle ember? - kérdezte flegmán.
Tulajdonképen simán lehetne Maggie a testvérem. Szőke haj, hasonló arc, és mindig is jól kijöttünk egymással, ellentétben Natasha -val, aki meg Jenette -el jött ki mindig is, ám sötétbarna hajával sosem illett teljesen bele a társaságunkba. Maggie -ék is hasonló helyzetben vannak mint mi, mondhatni utálják egymást Natasha -val, szóval gondolkozom egy testvér cserén...
- Nem eszik rajtam semmit! - vágtam rá. - Négy napja ismertem meg, ha akarnám se lenne közöttünk semmi.
- Ott a pont. Ha akarnád se lenne köztetek semmi - mondta unottan, majd ki is sétált a szobámból.
- Utálom ezeket a "gyors látogatásokat" - csóválta a fejét Maggie.
- Én a hosszúakat is... - morogtam.

* Délután 6 körül *

- Édes istenem... imádom ezt a filmet - sóhajtott fel Maggie, mikor már a stáblista ment a Végzet Ereklyéi első részének végén.
- Én is... Bár, ha rávennéd magad, hogy elolvasod a könyvet, akkor többre mennél a sztorival.
- Tudod, hogy az olvasás nem az én stílusom... - sóhajtott.
- Kár, pedig olyan sok jó könyv van...
- Aha, biztos - zárta le a témát. - Milyen filmet is néztetek Ross -szal?
- A Szemfényvesztőket. Nagyon tetszett neki - nevettem fel az emlékeken.
- Elhiszem, jó film. Viszont vattát köpök a sós popcorn -tól, úgyhogy lemegyek inni!
- Oké, addig keresek valami más filmet.
- Benne vagyok. Popcorn -t hozzak még?
- Aha, sajtosat! - kiáltottam utána.
Körülbelül 10 percig keresgéltem film után, mikor Maggie visszaért a nagy tál popcorn -nal. Közöltem vele, hogy gőzöm sincs mit nézzünk, mert már szinte mindent megnéztünk, amit csak lehet, így végül átadtam neki a gépemet, hogy keressen valamit ő.
Rákérdezett néhány filmre, hogy láttam e már, de szinte mindegyikre igen volt a válasz. Még nagyban válogattunk, amikor fél hét körül rezegni kezdett a telefonom. Kezembe véve rögtön a kijelzőre néztem, majd Maggie -re.
- Ö... nem baj ugye? - kérdeztem, majd a telefonomra mutattam.
- Persze, hogy nem, vedd csak fel! - mondta, én pedig már meg is nyomtam a hívás fogadást, mikor megkérdezte, hogy 'Egyébként ki az?', de már nem válaszoltam, csak köszöntem az illetőnek.
- Szia, Ross! - mondtam, mire Maggie felkapta a fejét, és kikerekedtek a szemei, és döbbenten nézett rám, de végül elmosolyodott.

Hellóka!
Szóval, nem akarok most sok mindent írni, csak annyit, hogy olvassátok el az új "bejegyzést" a 'Közérdekű' oldalon, a blogon belül, vagy a kiemelt szóra kattintva! :)
xo;<3

010 - Tenth Episode

Sleeping...

2015. január 01. (csütörtök);(folytatás)

- Ez hülye - röhögtem. - Hogy lehet így aludni?

- Jézusom, ez beteg. Ennyire nem is lehet elfoglalni egy ágyat - értetlenkedett Rydel.

- Megpróbálkozok a lehetetlennel! - jelentettem ki.

- Fel akarod ébreszteni? Normális vagy? - kérdezte Riker.

- Dehogy akarom! Élve ki akarok jutni innen! - mondtam komolyan.
Az ok, amiért most öten teljesen tanácstalanul állunk az egyik vendégszoba ajtajában, az Meg. Teljesen szétterült az ágyon, megnehezítve ezzel az én dolgomat, mert hogy elvileg én ma vele aludnék, de úgy érzem, ez nem fog olyan hamar összejönni.
Lassan odasétáltam az ágyhoz, majd megfogtam az egyik lábát, és átfordítottam Meg -et, így pedig már háton fekve aludt, és nekem is volt helyem.
- Nem hittem, hogy ilyen könnyen fog menni - csodálkoztam.
- Én se - mondta Ellington. - Minden esetre én hulla vagyok, szóval jó éjt srácok!
- Egyetértek, megyek én is - köszönt el Rydel is.
- Jó éjt Steph! - mondta Riker, amit én egy mosollyal nyugtáztam.
- Neked is! - mondtam gyorsan, mielőtt kiment volna.
Ránéztem a még mindig békésen alvó Meg -re, majd a földet kezdtem figyelni. Már nem is azért, khm... de a franc se akart Ross -hoz szólni, örültem, hogy itt van, és nem igazán akartam, hogy elmenjen. Karba tett kézzel támaszkodott az ajtófélfának, egy idő után viszont ellökte magát, és felém sétált.
- Kösz, ez jól esik, de leragadnak a szemeim - mondta.
- Klassz, már gondolatolvasó is lettél? - nevettem fel halkan.
- Nem, csak ráhibáztam - nevetett fel ő is.
- Szemét! - vágtam a fejéhez, de valójában mindketten tudtuk, hogy nem gondolom komolyan.
- Nem vagyok az! - mondta durcásan. - Te vagy béna, amiért bedőltél neki.
- Na, jó, menjél aludni! - küldtem le nevetve.
- Jó éjt! - mondta, majd hátat fordítva nekem, elindult a szobája felé. - Ha bármi van, a szemben lévő szobában vagyok! - fordult vissza egy pillanatra.
- Rendben, köszi! - mondtam mosolyogva, majd egy bólintás után eltűnt az ajtó mögött.
Sóhajtva ültem le az ágy szélére, majd kis idő múlva elterültem, és alvó barátnőm lélegzetvételét kezdtem hallgatni. Elég unalmasnak bizonyult ez a tevékenység, így nem csoda, hogy hamar érezni kezdtem, hogy iszonyatosan fáradt kezdek lenni.
Már majdnem elaludtam, mikor mozgolódást hallottam a másik oldalamról. Gondoltam, biztos Meg forgolódik. Igazam is lett, csak az nem mindegy, hogy Meg hogyan akart fordulni. Vissza fordult abba a pózba, amiben akkor feküdt, mikor feljöttünk, hogy megnézzük mi van vele. Megfordult, engem pedig szépen lelökött az ágyról.
Nagyon puffantam a földön, majd fájdalmasan feljajdultam, és már az se érdekelt, ha Meg felébredt volna. Végül arra jutottam, hogy nem próbálom meg visszatornászni magamat, mert úgyis megint leesnék, ezért levakartam egy párnát az ágyról, a takarót pedig szintén lehúztam onnan, mert Meg úgyse használta. Szépen nézhettem ki, egy párnával, és egy hol itt-hol ott magam alá gyürködött takaróval.
A padló kényelmetlenségétől eltekintve nagyon hamar újra elálmosodtam, de még tompán hallottam, hogy valaki kinyitotta az ajtót, ekkor viszont már minden elsötétült, és elaludtam.

* Délelőtt, fél 11 körül *

Lassan nyitottam ki szemeimet, annak ellenére, hogy kevés fény volt a szobában. Először fel se fogtam, hogy hol vagyok, csak annyira emlékeztem, hogy Ross -éknál. Aztán felültem, és rájöttem, hogy mi volt olyan furcsa. Tegnap a földön aludtam el, most pedig egy puha ágyban fekszem, még csak nem is abban a szobában, ahol tegnap elaludtam.
Biztos, hogy nem vendégszoba volt, mert sokkal több (főleg személyes) holmi volt a szobában. Bárhogy próbálkoztam, nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy ki hozott ide, vagy ilyesmi.
Morogva visszadőltem az ágyba, a puha párnák közé, majd a plafont kezdtem bámulni. Nem akartam felkelni, annak ellenére, hogy nem maradhatok örökre itt.
Kb. 5-10 percet feküdhettem még, mikor nyílt az ajtó.
- Reggelt! - morogtam.
- Inkább délelőttöt - nevetett fel, a hangjából pedig végre megtudtam, hogy Ross jött be.
- Mennyi az idő? Hogy kerültem ide? Kinek a szobájában vagyok? - soroltam a kérdéseket.
- Nagyjából 11 óra van; tegnap leestél az ágyról, és arra mentem át, hogy a földön alszol, ezért áthoztalak ide; és az én szobámban vagy.
- Oh - nyögtem ki. Ez volt az összes reakcióm, amit a válaszokra mondani tudtam volna... - Mindenesetre, köszi. Kényelmes az ágyad - nevettem fel.
- Tudom - vonta meg a vállát, majd ráugrott az ágyra, és elterült mellettem.
- Mindenki fent van? - kérdeztem.
- Dehogyis! Rocky állítólag végigszenvedte az éjszakát, és Rydel segített neki. Körülbelül 3 órája aludtak el.
- Rocky nem normális - ráztam a fejem. - És Meg?
- Riker és Ellington boldogítja. Nem akarják békén hagyni szegény lányt... Valami filmet nézetnek vele.
- Megölhetem őket? - kérdeztem angyali tekintettel.
- Természetesen nem, mert alul maradnál a két hülyével szemben - mondta.
- Héj! Erős vagyok! - bizonygattam.
- Én elhiszem, de ők ketten vannak, ráadásul társul hozzá, hogy idióták, szóval én a helyedben nem próbálkoznék...
- Értem - nevettem fel.
Kínos csend telepedett ránk, miután abbahagytuk a nevetést. Csak bámultunk egy pontot a szobában, és nem szóltunk semmit. Hosszú perceken keresztül gondolkoztam azon, hogy miről tudnánk beszélgetni, de csak nem jutott eszembe valami téma. Végül arra jutottam, hogy ha már 11 óra körül járunk, akkor haza kéne mennem...
- Ross... azt hiszem, haza kéne mennem - mondtam.
- Elvigyelek titeket?
- Takarítottatok este? - kérdeztem.
- Nem, az mára maradt.
- Akkor köszi, de nem kell hazavinned.
- Ne már! Ez nem jó kifogás - nevetett fel.
- Nem annak szántam! Egyébként hol vannak a szüleitek?
- Elutaztak az újévre.
- Oh... értem. Na, kaparjuk össze magunkat! - mondtam, majd nagy nehezen felálltam.
- Nem akarok felkelni! - nyafogott Ross.
- De akarj! - mondtam, majd megfogtam a kezét, és felrántottam az ágyból.
- Na! - szólt rám. - Tényleg erős vagy... - állapította meg, mire elnevettem magam.
- Mondtam! Gyere! - intettem a fejemmel, majd kimentem a szobából, és a lépcső felé vettem az irányt.

Sziasztok!
Szóval... nem szoktam rögtön szerdán hozni az új részt, de ma kivételesen több időm volt, úgyhogy megírtam a 10. részt, remélem tetszett!
Köszönöm, a 800+ megtekintést, és a kommenteket, valamint a feliratkozást Egy Lány -nak!
Ha tetszett a rész, akkor várom a pipákat, kommenteket, és az esetleges feliratkozásokat. :))
xo;<3

009 - Ninth Episode

Happy New Year!

2015. január 01. (csütörtök)

- Boldog új évet! - mondta Ross. Óvatosan a karjának dőltem, és felnéztem rá.
- Neked is! - mondtam mosolyogva.
- Remélem nem baj - mondta kissé elpirulva, és megrázta a kezét, ezzel pedig az enyémet is. Még mindig fogtuk egymás kezét ami engem cseppet sem zavart, pedig szerintem kellett volna... Mondhattam volna, hogy 'Nem zavar, de azért ezt nem kéne', vagy valami hasonló, de nem mondtam.
- Nem.
- Akkor megnyugodtam... - fújta ki a levegőt, amit a válaszom alatt, nem tett meg.
- Tudod, hogy ilyenkor milyen rohadt aranyos vagy? - nevettem fel.
Szegény Ross -nak válaszolni se volt ideje, mert valaki rögtön a nyakamba ugrott, így kénytelen voltam elengedni a kezét.
- Boldog újévet! - mondta Meg.
- Neked is!
- Felhívtad anyukádékat? Tudom ,hogy Jenette -el vannak, de azért... - kezdte.
- Fel fogom hívni őket! - biztosítottam.
- Oké. Én is megyek, telefonálni! - mondta, majd elsétált, miközben kivette a zsebéből a telefonját.
Ross felé fordultam, akihez épp akkor ment oda egy magas, barna hajú srác, aki boldog újévet kívánt neki, és már épp menni, készült, mikor gyorsan odaléptem Ross -hoz.
- Elmegyek telefonálni - mondtam, eközben pedig a srác visszafordult, és végigmért engem.
- Oké - mosolygott Ross. - Utána visszajössz? - mosolygott édesen. Nem értettem, hogy pontosan miért kérdezi, ezért csak összeráncolt szemöldökkel rávágtam, hogy igen, és elindultam.
Elővettem a telefonomat a farzsebemből, majd tárcsáztam anyut.
- Szia kicsim, boldog újévet! - szólt bele pár csengés után.
- Nektek is! Mit csináltok? - kérdeztem érdeklődve.
- Beszélgetünk a húgoddal, meg társasjátékozunk. Csak azt, ami megengedett a kórházban.
- Elég unalmas lehet - húztam el a számat.
- Hát, megvagyunk vele - mondta anya, de hallottam a hangján, hogy valójában egyetért velem. - És ti, hogy érzitek magatokat? - érdeklődött.
- Jól - mondtam őszintén. - Bár nekem valójában nem a bulizásról szólt az idei szilveszterem - gondoltam vissza a Ross -szal való beszélgetésre.
- Hogyhogy? - kérdezte értetlenül anya. - Nem igazán értelek...
- Mindegy, majd elmondom! - ígértem meg.
- Hát, jó... - mondta anya. - Menj vissza a többiekhez! Valószínűleg jobb társaság, mint én telefonon - nevetett fel.
- Mond meg apáéknak, hogy üdvözlöm őket, és boldog újévet!
- Átadom! Majd találkozunk, szia kicsim! - köszönt el, majd meg se várta, hogy elköszönjek, bontotta a vonalat.
Nem értettem miért tette le ilyen gyorsan, de ha most felhínám a válasz miatt, akkor tuti lepattintana egy 'Menj a barátaidhoz!' mondattal, vagy valami, úgyhogy ezzel nem foglalkoztam.
Megfordultam, és indultam volna vissza, Ross -ékhoz, csak kissé meglepődtem azon, hogy már szinte mindenki a házban volt, csak Ross, Rocky, és a barna hajú srác, aki akkor kívánt boldog újévet Ross -nak, mikor én telefonálni akartam menni.
- Megjött a mi kis angyalunk - jelentette kis Rocky, mikor odaértem hozzájuk. Derekamat (!!!) átölelve húzott közelebb magához, mire én összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá.
- Mit szívtál? - kérdeztem értetlenül, de a kérdésem végére elnevettem magam.
- Semmit! - mondta. - Miért?
- Hát... ő... - kerestem a szavakat, végül segítségkérően Ross -ra néztem. - Nem segítenél?
- Kéne? - nevetett.
- Nem, tökéletesen megvagyok, csak kicsit idegesít, hogy Rocky be van nyomva, közben meg engem ölelget - akadtam ki.
- Oké, leszedem rólad! - mondta, de meg se moccant közben.
- Még ma! - emeltem fel a hangomat, mire felnevetett, és Rocky felé indult, majd valahogy leszedte rólam. - Oh, na végre! Köszi, Ross! - mondtam megkönnyebbülve. Rocky elég súlyos, még akkor is, ha nem tehénkedett teljesen rám.
- Igazán nincs mit - nevetett fel újra.
- Be megyek, és megkeresem Meg -et. Majd összefutunk! - "köszöntem el", bár aligha történhetne meg, hogy ma este ne lássuk még egymást.
- Oké! - válaszolták egyszerre.
Elindultam a ház felé, de még hallottam amikor a számomra ismeretlen srác is elköszön, és elindul. Már beértem a házba, amikor valaki megszólított. Hátrafordultam, és szembe találtam magam (na, találgassatok kivel!), a sráccal.
- Egyébként Derek vagyok - mutatkozott be.
- Ahogy hallom, te már tudod az én nevemet - jelentettem ki.
- Igen... - mosolygott. - Lenne két kérdésem.
- Hallgatlak... - mondtam.
- Milyen viszonyban vagytok Ross -szal? - Ledöbbentem a kérdés hallatán, mert ez végül is magánügy, de mivel csak barátok vagyunk, elmondtam neki.
- Barátok vagyunk - vontam meg a vállamat.
- Aha... és még egy.
- Tudok számolni, de azért kösz - mondtam bunkón.
- Hol voltál eddig az életemből? - kérdezte csábos mosollyal.

Valahogy éreztem. Annyira tudtam, hogy valamikor ennél a résznél fogunk kikötni, bár hogy őszinte legyek, nem igazán... khm... jönnek be az ilyen "csajozós" dumák.
- Előled kerestem búvóhelyet! - vágtam rá az első beszólásomat ami eszembe jutott, majd hátat fordítva neki, elsétáltam. Direkt visszanéztem, hogy mi a reakciója, de bőven megelégedtem a döbbent fejével.
- Mit akart 'nyálcsorgatós-derek'? - kérdezte Ellington, mikor időközben elmentem mellette, és követett.
- A névből ítélve ismered, szóval kettőt tippelhetsz!
- Kitalálom! "Hol voltál eddig az életemből?" - utánozta.
- Oscar -t neked, tökéletes volt az utánzás - nevettem fel.
- Oh, köszönöm, mindig is tudtam, hogy jó színész vagyok!
- Aha... Te, nem tudod, hogy hol van Meg?
- Teljesen kidőlt, úgy negyed órával éjfél után. Riker felvitte az egyik vendégszobába aludni.
- Mi van? - álltam meg egy pillanatra. - Megan elaludt?
- Aha.
- És akkor, hogy megyünk haza? - gondolkoztam.
- Te is itt alhatsz! Van még vendégszobánk, de szerintem Ross is szívesen felajánlaná neked az ágya másik felét - kacsintott.
- Hülye - löktem meg nevetve. - Akkor elfoglalhatok majd egy vendégszobát? De akár Meg mellett is alhatok - vontam meg a vállamat.
- Természetesen! - mondta hirtelen Ross a hátam mögül.
- Jézusom! - ugrottam egyet. - Te mióta vagy itt?
- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, hogy ma a vendégünk vagy - kacsintott ő is, majd mosolyogva elment mellettem.
- Itt mindenkinek idegrángása van? - nevettem fel.
- Védjegy - jelentette ki Ellington, majd ismét kacsintva, csak hogy idegesítsen, otthagyott, így egyedül maradtam.

Helló-szia-túróstészta!
(Bocs a köszönésért, megszokás+fogadás. :D)
Szóval... először is elmondanám, hogy ugye még csak 2014 van rendes dátum szerint, ezért nagyon fura volt "idő előtt" 2015 -öt írni...
Szeretném még megemlíteni, ugyanazt, amit már leírtam a blog új 'Közérdekű' nevű "oldalán". Köszönöm az 500+ megtekintést!! <33
Remélem tetszett a rész, és nagyon boldog lennék, ha kapnék egy-egy kommentet, pipát, vagy feliratkozást. :))
xo;<3