Sixth Episode - 006

Betting

2015. június 16. (kedd);(folytatás)

- El akarsz minket rángatni veled, Jen -nel, meg azokkal a Ross -ékkal, Buenos Aires -be? Még csak nem is Észak-Amerikában van - mondta kételkedve Alex.
- Tudom, de tök jó lenne - nevettem el magam. - Egyébként is, voltatok már velünk nyaralni, és akkor se a szomszéd városba mentünk.
- Jó, de egy csöppnyit messzebb van nem gondolod? - kérdezgetett Alex.
- És akkor mi van?
- Szerintem semmi - vágott közbe Meg. - Sőt, szerintem simán elengednek. Voltam már veletek isten háta mögötti helyeken, és főleg, ha még Ross -ék is, meg a szüleik is ott lesznek, dupla felügyelet, meg blablabla. Tuti mehetek.
- Mi lesz ebből... - nevettem fel.
- Ha lesz plusz "felügyelet", akkor én már nem is kellek oda - mondta Alex.
- Miért nem akarsz eljönni? - néztem rá.
- Nem tudom - rázta meg a fejét. - Nem szeretek annyira utazni, hogy elmenjek Argentínáig.
- Mióta? - kérdeztük egyszerre Meg -gel.
- Oké, egy dolog elmenni három nagyobb várossal arrébb veletek, de ha nem tudnátok, Buenos Aires Argentína fővárosa. Az pedig nincs éppen a közelben - hadarta. Ha belegondolok, én ugyanezt mondtam anyának, szóval meg tudom érteni Alex -et. Csak nem gondoltam, hogy ő maga se akarna eljönni velünk, függetlenül a szüleitől.
- Én ugyanezt mondtam korábban, de gondolj bele! Mekkora királyság lehetne! Ekkora lehetőség nincs túl sokszor... - mondtam.
Hirtelen a kis pizzázó halk zenéje mellett megszólalt a csengőhangom, ami nem kicsit tért el attól a zenétől, ami békésen szólt a rádióból, ezért hamar észre is vehettem, hogy mindenki felénk nézett. Hamar kiszedtem a táskámból a zenélő eszközt, majd anélkül, hogy ránéztem volna a képernyőre, hogy megtudjam ki hív, inkább felvettem, amivel végre megszűnt a telefonból szóló zene, és visszaállt a "béke" a kis étterembe. Jeleztem Meg -éknek, hogy mindjárt jövök, és ki is sétáltam a helységből, miközben beleszóltam a telefonba.
- Igen?
- Megnyugodtál már? - hallottam meg Ross hangját.
- Még időben eszedbe jutottam - feleltem.
- Örülj neki, hogy nem sértődtem meg - mondta viccelődve.
- Szólj, ha majd jön a poén! - vágtam vissza.
- Jó, most komolyan! Nem örülsz ennek az egésznek? - kérdezte.
- De, szerintem jó lesz, csak ha kicsit normálisabban tudom meg, akkor reggel se akadtam volna ki. Sőt, tökre fel lettem volna dobva! Nem, mintha most nem lennék, mert lehetséges, hogy Meg is velünk jön - meséltem.
- Akkor még jobb lesz, az egész! - mondta lelkesen. - Kíváncsi leszek, hogy a szülők, hogy fogják kibírni ennyi gyerekkel - nevetett.
- Egyébként mennyi időre megyünk? És mikor? Most ez elég hülyén hangzik, de ezt elfelejtettem megkérdezni anyától...
- Holnap késő este indulunk. Ne akadj ki, azért, mert csak így tudták elintézni! Egyébként meg két és fél hétig leszünk majd ott - magyarázta.
- Két és fél hét... meg fogtok halni mellettünk - gondolkoztam el.
- Miért? Nem vagytok ti unalmasak!
- Én nem arra gondoltam, hogy esetleg belehaltok majd az unalomba. Hanem a sok hülyeségbe! De ezt majd mind meglátjátok... - mondtam sejtelmesen.
- Nálunk nem lehettek rosszabbak! - jelentette ki.
- Tényleg? - kérdeztem. - Akkor fogadjunk!
- Miben? 
- Lesz két csoport! Az úton majd eldöntjük, hogy ki kivel lesz. Egymást kell megszívatni, minél többször! Akkor van vége a játéknak, ha valaki feladja, de egy emberként kiesni nem lehet! - rögtönöztem.
- Gyerekesek vagyunk...
- Én, még hivatalosan is az vagyok - közöltem. - Te meg gyárilag az is maradsz!
- Ez fájt - mondta megjátszva magát.
- Meg ne halj nekem! Akkor nem lesz kivel szórakozni a nyaraláson.
- Micsoda együttérzés! - mondta felháborodva.
- Olyat tőlem ne nagyon várj, főleg ha elkezdődik a fogadás!
- Nem is fogok! Remélem te se! - nevette el magát.
- Ez érdekes lesz... - állapítottam meg, miközben abbahagytam a járkálást, és inkább leültem egy padra a pizzázó előtt.
- És vicces - jelentette ki.

Hali! :D
Leírtam a Facebook -os csoportba is, hogy sajnálom, amiért nem hoztam új részt a héten, de nagyon hosszú hetem volt.

De, visszatértem, és holnap hozom a következőt! :3
Várom a véleményeket! :*
xo;<3

Fifth Episode - 005

Plan

(IDE kattintva meghallgathatjátok azt a számot, amit a rész írása közben hallgattam. :D)

2015. június 16. (kedd);(folytatás)
- Mindegy, hagyjuk, nem akarok tovább veszekedni! - jelentettem ki.
- Helyes - morogta anya. - Egyébként beszélhetnél Meg -gel, és Alex -szel, hátha elengedik őket. Voltak már velünk nyaralni.
- Mit is mondott Ross, hova megyünk? Ja, igen... - gondolkodtam el. - Én lennék a legboldogabb ember, ha Alex -ék is ott lennének, de nem hiszem, hogy Buenos Aires -be, elengednék őket. Hihetetlenül messze van - ráztam meg a fejem. - Azt se értem, hogy mi miért pont oda megyünk.
- Stormie -ék ajánlották azt a várost. Ugye, ha jól tudom, ők a turné alkalmával voltak ott, és szerintük érdemes lenne megnézni a várost is, amire nekik nem nagyon volt idejük a koncertek, meg hasonlók mellett. És tengerparti város, szóval gondoltam neked mindenképp tetszeni fog.
- Jen tisztában van vele, hogy a tengervíz sós, és nem olyan mint a gyógyfürdőkben? - húztam fel a szemöldökömet. Jenette eléggé finnyás, és a család, de minimum az én bánatomra, nem csak a kaják terén.
- Nem, nem hinném, akkor már reklamált volna - nevetett fel.
- Jó, mindegy, majd meglepetésnek megmutatom neki - mosolyodtam el ördögien.
- Stephany Anderson! - szólt rám anya.
- Még csak terveztem, ne rombold le a terveimet!
- Akkor se!
- Na jó, majd inkább fent. Azért megkérdezem Alex -ékat jó? - kérdeztem
- Persze! - mosolyodott el végre.
Ott hagyva anyát a konyhába, felsétáltam a szobámba, és "jó" szokásommal ellentétben,úgy döntöttem, hogy felöltözök. Általában az első olyan napon, amikor semmi fontos dolgom nincs, egész nap pizsamában maradok, mert... mert csak. Jó okot még sosem sikerült találnom rá, egyszerűen, talán csak lusta vagyok. Talán...
Miután sikeresen visszataláltam Narnia -ból, fel is öltöztem, majd egy jó tíz perc keresés után, felhívtam Alex -et, és Meg -et.
- Kinek van kedve gördeszkázni? - szóltam bele a telefonba köszönés nélkül. Néha megköszönöm a telefonos embereknek, hogy ki találták a "több személyes" hívást (magyarul amikor egyszerre több emberrel beszélsz), mert így nem kellett kétszer előadnom a sztorimat.
- Először inkább mondd el, hogy mivel kapcsolatban akarsz meggyőzni minket! - Ez van! Kezdem azt hinni, hogy Meg jobban ismer engem, mint bárki más... Mert, ha ilyennel hívom fel őket, akkor biztos, hogy akarok valamit.
- Remélem Steph, tisztában vagy vele, hogy felkeltettél! - szólt bele álmosan Alex.
- Mindjárt dél, ideje volt már!
- Meg, mit történt vele? - kérdezte már-már kétségbeesetten.
- Majd megtudjátok! Na szóval, Alex kelj fel, Meg, te meg gyere át!
- Légyszíves, talán? - szólaltak meg egyszerre.
- Makacs ember vagyok, nagyon jól tudjátok. Jobb ha siettek! -nevettem el magam.
- Jó, pár perc, és ott vagyok - sóhajtott Meg.
Köszönés nélkül tettem le a telefonomat, majd összeszedve néhány cuccot, beledobáltam a hátizsákomba, és lementem az emeletre. Megbeszéltem anyával, hogy kivételesen nem ebédelek itthon, és elmondtam neki, hogy miért, mire azonnal elengedett. Megan hamar megjött, szóval indulhattunk is. Előszedtem a garázsból a gördeszkámat, amin messziről látszott, hogy tavaly nyáron lett utoljára használva.
- Miről van szó, egyébként? - kérdezte, miközben Alex -ék háza felé igyekeztünk.
- Nincs kedvem kétszer elmondani, így is eléggé nehéz reggelem volt miatta.
- Nézd, én bírom Ross -ékat, szóval ha arról akarsz meggyőzni, hogy...
- Egyáltalán nem Ross -ról van szó! Vagyis róluk is, de nem miattuk voltam kiakadva.
- Egyre kíváncsibb vagyok - jelentette ki.
...
- Alex, igyekezz már! - kiabálta Meg.
Vagy fél órája állunk Alex -ék kocsibejáróján, arra várva, hogy az a szerencsétlen megtalálja a deszkáját. Egyre jobban el akartam  nekik mondani, de így, hogy még ő is húzta az időt, nehezebb volt tartani a számat.
- Itt vagyok! Már megjöttem! - rohant el mellettünk, majd ledobta a földre a gördeszkáját, és ráugorva már le is hagyott minket. Nevetve indultunk utána, miközben szépen lassan kialakult a szokásos verseny azaz, hogy ki ér előbb a plázához.

FONTOS!
Szép, esős hétfőt, mindenkinek...!
Szóval, miután eljátszottam délután a pszihológust ki is tudtam nektek rakni ezt a részt! :))
Nagyon remélem, hogy tetszik és, hogy egyre izgatottabbak vagytok a nyaralás miatt. :3 Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor írjátok meg nekem kommentben akár itt, akár Facebook -on, hogy szerintetek Ross, hogy fog reagálni, amikor a kis "veszekedésük" után először beszél majd Steph -fel! (Titok, hogy hol és mikor, majd megtudjátok! :D)
A következő részig olvashattok majd néhány apró spoilert a Facebook -os csoportban, ahová minden olvasót felveszek, szóval nyugodtan csatlakozzatok! ;)
Várom a véleményeket, és az elképzeléseket! :))
xo;<3

Fourth Episode - 004

Holiday

2015. június 16. (kedd)

Nagyon, nagyon hosszú ideje ez lenne az első nap, hogy hétköznap nem ébresztőre kelek, ami nem is történt meg. Ehelyett mire keltem? Természetesen Jenette nyivákolására, ami egyenesen a mellettem lévő szobából jött...
Lassan tápászkodtam fel, és hagytam magam mögött az alvás gondolatát. Átcsoszogtam a mellettem lévő szobához, és kopogás nélkül benyitottam.
- Jen, kicsit lehetnél halkabban is, mert valaki még aludni akarna. Tudod mit? Átfogalmazom. Kuss! - mondtam szinte már idegesen.
- Te minek alszol még? - értetlenkedett.
- Mert mondjuk megtehetem - vágtam vissza.
- Inkább pakolnál. Még hasznosan is tölthetnéd az idődet - nézett rám lenézően.
- Mire kéne pakolnom? A szobámban nem ma kell rendet raknom - gondolkodtam el.
- A nyaralásra te hülye! Pakolj be a bőröndödbe, hogy legyen mivel elmennünk - hadarta.
- Milyen nyaralás? Anyáék még nem is említettek ilyet - ráztam meg a fejem.
- Persze mert aludtál. Tudsz róla, hogy 11 óra van?
- Szóval elmondták neked, amíg aludtam, te meg úgy közlöd velem, mintha nekem is tudnom kéne róla? Jen, komolyan szerintem még mindig van valami bajod az esésed miatt. Egyre hülyébb leszel - mondtam mérgesen, majd kirohantam a szobából, és le akartam menni a földszintre, hogy megkérdezzem anyától, mi is e az egész pontosan.
De megszólalt a telefonom a szobámban, ezért egy másodpercnyi mérlegelés után, végül a szobám felé fordultam, és befutva oda, megkerestem a telefonomat. A kijelzőn Ross neve villogott, meg egy kép róla, amit még azelőtt csináltam, hogy elmentek volna a turnéra.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Te jó ég! Buenos Aires -be megyünk nyaralni. Veletek! El sem hiszem, hogy egyszer úgy megyek oda, hogy időm is lesz körülnézni a városban. Ugye eljössz majd velem várost nézni? Ígérd meg! - hadarta. Komolyan úgy tűnt, mintha egy kilenc évessel beszélnék, nem pedig egy tizenkilenc évessel.
- Képzeld, én se hiszem el! - mondtam ingerülten.
- Miért? Mi történt? - Hangja azonnal aggódóbb lett, mikor meghallotta, hogy milyen hangsúllyal mondtam ki a szavakat.
- Ja, semmi. Tényleg, csak te vagy a második, aki letámad ezzel, én meg még csak nem is tudtam róla. Jen mondta el, és rögtön a fejemhez vágta, hogy miért nem pakolok, holott nem tudhattam róla. Most pedig jössz te, és letámadsz a kérdéseiddel, meg a terveiddel. Félre ne érts, Ross, nem haragszom rád, csak elegem van abból, hogy én vagyok az utolsó, aki megtudta.
- Steph... -szólalt meg halkan.- Nyugi, oké? Beszélj anyukáddal, nem hiszem, hogy direkt történt így.
- Akkor is! Legalább mondta volna meg Jen -nek, hogy normálisan közölje velem, ne úgy mint egy idiótával, aki soha semmit nem ért meg!
- Talán mondta neki! Nem tudhatod, végül is te mondtad, hogy Jen mindig ilyen!
- Máshogy is meg lehetett volna oldani! - mondtam durcásan.
- Ugyan már! - sóhajtott. - Te is tudod, hogy ez már csak a te makacsságod.
- Te most engem próbálsz megnyugtatni, vagy inkább csak "ember kiismerős" -et játszol?
- Steph, nyugi már! Menj, és beszélj anyukáddal! Utána meg hívj vissza, mert így nem lehet veled normálisan beszélni! - közölte, majd bontotta a vonalat.
Szuper... szóval ő van megsértődve, pedig pont nem ő lenne az, akinek sértődnie kéne ebben a dologban! Nem, kicsit se vagyok ideges még emiatt is.

Túróstészta, minden kedves olvasónak!
A Facebook - os csoportba leírtam, és ide is leírom, hogy nagyon sajnálom, amiért elmaradt a szokásos szombati rész, de programom volt, és nem végeztem, mielőtt elmentem volna otthonról. Kárpótlás képen, ma két részt fogtok kapni, szóval nem sokára olvashatjátok majd a következőt is! ;)
Nagyon szépen köszönöm a 12 000+ megtekintést! :)) Imádlak titeket! :*
Remélem, hogy tetszett a rész, szóval várom is a véleményeket! ;))
xo;<3

Third Episode - 003

Kisses

2015. június 15. (hétfő);(folytatás)

- Jen, menj el innen! - ráztam meg a fejem.

- Miért? - nézett rám vigyorogva.

- Mert zavarsz - vágtam rá.

- De csak téged - rántotta meg a vállát, majd Ross -ra nézett, aki viszont az én arcomat fürkészte. Választanom kellett, elvégre nem mondhattam azt Ross -nak, hogy csak mert én utálom a húgomat, ő se állhat szóba vele, ezért egyszerűen megráztam a fejemet, és halványan elmosolyodtam.
- Sajnálom Jen, de Steph beszélni szeretett volna velem... vele megyek - jelentette ki óvatosan Ross. Jen láthatólag meghökkent, de végül is felfogta.... Már amennyire ezt annak lehet nevezni. Az arcára tisztán kiült a düh, és kaptam egy igen "szép" pillantást is, mielőtt kiviharzott volna a konyhából.
- Nem azt akartam jelezni, hogy hajtsd el! - ráztam meg a fejem.
- Tudom.
- Akkor meg miért...? - kérdeztem értetlenül.
- Mert tudom, hogy igazából zavart volna - mondta a szemembe nézve. - Jól tudom?
- Igen - vallottam be. - Kösz!
- Nincs mit - nevette el magát. - De én tényleg szeretnék beszélni veled - jelentette ki.
Tudtam, legalábbis gondoltam, hogy miről lesz szó, ezért óvatosan bólintottam, és kivételesen nem törődve a koszos tányérokkal, az emelet felé vettem az irányt, Ross pedig elindult utánam.
...
- Akkor Jen nem tud róla, de anyukádék és Alex -ék igen - vonta le a következtetést az imént hallottakról.
Különös volt ez a beszélgetés, és igazából jobb mint vártam. Nem hittem volna, hogy szinte már vicces lesz , ahogy megbeszéljük, hogy mit is jelentett kettőnknek az a két csók, ami valaha köztünk történt. Talán most drámaian fogalmaztam, de végül is így volt. Klisé, vagy nem klisé, akkor is!
- Igen, csak ők. Gondolom nekem nem kell megkérdeznem ugyanezt, mert mindenki ott volt. Legalábbis az elsőnél... - hajtottam le mosolyogva a fejem.
- El se hinnéd, mennyi ideig csámcsogtak ezen - rázta meg a fejét szörnyülködve. - Rydel kibírhatatlan volt... Állandóan csak kérdezgetett.
- Nem vártam mást - vontam meg a vállamat, arcomon pedig egy halvány mosoly jelent meg. Bármennyire is viccelődtünk el a dolgot, akkor se tudtam teljesen felengedni. Pedig annyira azért nem komoly dologról volt szó...
- Szóval. Te mit szeretnél? - Arca hirtelen változott meg, alig tudtam követni, hogy milyen gyorsan hangulatot váltott.
- Mármint? - kérdeztem bizonytalanul. Nagyot sóhajtott, majd közelebb húzta hozzám a babzsákfotelemet amiben ült, és a szemembe nézve folytatta.
- Arra gondolok, hogy szeretnéd e folytatni. Már mint nyilván a csókkal elkezdtünk valamit, és...
- Már rég elkezdtünk valamit... - ráztam meg a fejem. - Legalábbis szerintem.
- Szerintem is, csak azt hittem, hogy... hogy nem vetted észre.
- Nem, a szart nem! - bukott ki belőlem.
- Ezek szerint észre vetted! - nevetett fel.
- Eléggé egyértelmű volt. Vagyis, én így gondolom...
- Akkor mi a válaszod?
- Nem tudom... - Lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa az arcomat, és én se akartam látni, hogy neki milyen arckifejezése van. Biztos voltam benne, hogy nem ilyen választ várt de, hogy őszinte legyek, én se vártam volna ezt magamtól.
A meglepettség pedig hamar futott át rajtam, mikor egyszerűen csak átült mellém, és átölelte a vállam.
- Nem kell tudnod most rögtön a választ - suttogta.
- Köszönöm. - Fejemet a mellkasának döntöttem, mire ő a másik kezével is átkarolt.
- Csak egyet mondj el, kérlek!
- Igen? - néztem fel egy pillanatra. Lehajtotta a fejét, hogy lássa az arcomat, és feltette a kérdését.
- Mire számítsak?
- Csak jóra - mosolyodtam el, mire kaptam egy apró puszit a homlokomra, és azonnal csend telepedett ránk.

Sziasztok!
Sajnálom, hogy késtem a résszel, de egyszerűen nem volt erőm megírni az új részt! Igyekszem bepótolni, és mivel holnap péntek, elképzelhető, hogy esetleg lesz új rész, de nem ígérek semmit! :)
Várom a véleményeket! :*
xo;<3

Second Episode - 002

What will happen in the future?

2015. június 15. (hétfő);(folytatás)

- Hogy került ide? - faggatott Meg.
- Nem tudom, nem árulta el - ráztam meg a fejem.
- Kérdezted egyáltalán, vagy mással voltál elfoglalva? - kérdezte nevetve.
- Hülye! - vágtam rá.
- Meg ne szólalj, örülj neki, hogy nem jövök neked azzal, hogy 'Én megmondtam!', pedig megígértem.
- Semmit nem jelent - szögeztem le.
- Hogy lehetsz ennyire hülye? - sóhajtott. - Neked a csókolózás nem is jelent semmit? Hol szedtelek én össze téged? Te jó ég... - szörnyülködött.
- Fogd be! - szóltam rá nevetve, pont amikor az ofő visszaért a lapokkal, amit még ki akart osztani.
Mindenki kapott egyet, aztán elköszöntünk egymástól, és mindenki elindult. Meg -gel nem akartunk elsők lenni, inkább megvártuk, amíg mindenki kimegy, idő közben pedig csatlakozott hozzánk Alex is. Végül mi is elindultunk a folyosóra, ahol még váltottunk pár szót az osztálytársainkkal. Nem sokkal később America is mellénk sétált, miközben én szememmel Ross -t kerestem.
- Mizu? - kérdezte mosolyogva America.
- Vége... - nevettem fel.
- Örülsz mi? - Alex biccentett valakinek a hátunk mögött, majd rám nézett. Nem értettem igazán a jelentőségét annak, hogy rám nézett, így eszembe se jutott volna hátra nézni.
- El se hinnéd, mennyire! - válaszoltuk egyszerre.
A következő pillanatban valaki átkarolta a vállamat, mire kissé ijedten oldalra fordultam. Megkönnyebbülés volt látni, hogy Ross áll mellettem, nem pedig valaki más.
- Hali!  - köszöntek neki a többiek.
- Szia! - mosolyodtam el én is, mire ő is köszönt.
- Mentek is? - kérdezte Meg.
- Nem akarom elrángatni tőletek - rázta meg a fejét Ross.
- Már amúgy is csak arról beszéltünk, hogy mennyire jó, hogy vége a sulinak - rántotta meg a vállát America. Mindenki elmosolyodott, aztán meghallottuk Mr. Matthews hangját a hátunk mögül.
- Hallottam ám! - kiáltott oda nekünk, majd már tovább is ment a folyosón. Elnevettünk magunkat, majd Ross felé fordultam.
- Szerintem mehetünk. - Elléptem Ross -tól, és mindenkit megöleltem, köszönés képen.
- Sziasztok! - köszöntek el végül, mi pedig elindultunk a suli folyosóján.
Sokan köszöngettek nekem is, de Ross -ra is rácsodálkoztak néhányan. Kiérve a friss levegőre már biztosan tudtam, hogy a sulinak tényleg vége, és most megint van két és fél hónapunk arra, hogy kipihenjük az elmúlt évet. Tudtam, hogy nehéz lesz a következő is, végzős ként sokkal több dolgunk lesz majd, és némileg megijesztett, hogy kevesebb mint egy év múlva talán újra ki kell majd bírnom ilyen sokat a srácok, és Rydel nélkül...
- Min gondolkozol ennyire? - kérdezte hirtelen Ross.
- Semmin, csak... jövőre már úgy fogok kisétálni innen, hogy végeztünk. Egyszer minden véget ér, számunkra pedig jövőre egy hihetetlen szakasz zárul le az életünkből. Nemsokára a mi osztályunk fog hosszú fehér ruhákban táncolni a szalagavatón, és mi leszünk azok, akik majd végigmennek a suli udvarán, és akik mindenki szeme láttára fogják utoljára, diákként átlépni a suli kapuit. El fogják engedni a kezünket, és ez az,ami a legjobban megrémiszt mindannyiunkat. - Ross pislogás nélkül meredt rám, én pedig csak akkor jöttem rá, hogy ezt mind ki is mondtam hangosan, amikor ránéztem a döbbent arcára.
Végül elmosolyodott, és közelebb lépett.
- Nem kell félned ettől! Egyrészt messze van még az az idő, másrészt pedig igen... el fogtok innen menni, és magatok mögött hagyjátok majd a gimit, de helyette új életetek lesz, és talán sokkal jobb is - mondta.
- Bármennyire is utálom a sulit, ennél jobb szerintem semmi se lehet - ráztam meg a fejem.
Egyikünket sem zavarta, egy járda kellős közepén állunk, és körülöttünk minden egyes percben emberek mászkálnak. Biztos, hogy eléggé hülyének nézhettek minket, de általában nem törődtem az ilyenekkel...
- Jobb lesz utána! Többet fogunk majd találkozni! - kacsintott, mire én felnevettem, és megöleltem. Nem mondhatni, hogy konkrétan a nyakába ugrottam, de azért egy pár lépést hátráltunk az ölelés miatt...
* Kb. negyed óra séta után *
- Egyébként jókor jut eszembe, hogy nem kerestem meg anyáékat... - fordultam felé.
- Igen most, hogy már itt vagyunk a házatok előtt, tényleg időben vagy - bólogatott. - Egyébként beszéltem velük.
Elnevettem magam kijelentésén, majd megragadtam a kezét, és a bejárati ajtó felé indultam.
Tudtam, hogy már rég itthon vannak, így egyszerűen benyitottam a házba, ahol ledobtam a cipőmet, és már be is mentem a konyhába. Még hallottam, hogy Ross halkan felnevet, de mivel éhes voltam, nem törődtem ezzel, csak mentem előre.
- Szia, kicsim! - köszönt anya, mikor beértem a konyhába.
- Hali! Ugye van ebéd? Vagy bármilyen kaja? - kérdezősködtem.
- Van még tegnapi spenót - vágta rá, mire grimaszoltam egyet, és felvont szemöldökkel ránéztem.
- Ehető kajára gondoltam - szögeztem le, mire felnevetett, és kivett a sütőből két tányérnyi finomságot.
- Üdv, Mrs. Anderson! - köszönt mosolyogva Ross, mikor belépett a szobába.
Anya visszaköszönt neki, miközben én kivettem a kezéből a tányérokat, és leraktam az asztalra. Leültem, és nekiláttam az evésnek, Ross pedig leült elém.
- Jó étvágyat! - mondtam mosolyogva, és elé toltam a másik tányért.
- Kösz! - nevette el magát.
Ross is nekilátott a finom gyros elpusztításának, eközben pedig anya kiment a konyhából, és csak ketten maradtunk. "Jó" szokásomhoz híven néhányszor leesett a villámról a hús, amin Ross jót nevetett, én meg folyton rávágtam, hogy 'Ne nevess, mert az gyerekes!', de erre ő csak még jobban kezdett nevetni.
A jókedvem akkor romlott el, mikor valaki megjelent a konyhában, és leült egyenesen Ross mellé.
- Szia! - mondta nyávogva Jen, mire én félrenyeltem egy falatot. Kedved... khm... húgom meggyógyult, és immár újra engem idegesítve pattog körbe mindenkit.
- Ö... hali! - mondta Ross, majd megpróbált kicsit arrébb húzódni Jen -től, amin akaratlanul is elmosolyodtam.
- Rég láttuk egymást! Örülök, hogy újra találkozunk! - áradozott Jen. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége...

Ahoy olvasók! :D
Szóval, hihetetlenül nagy örömömet okoz, hogy tegnap megkaptam a blog harmadik díját (ITT elolvashatjátok), és hogy ma is kaptam egyet, amit nemsokára szintén elolvashattok majd! :)
Nagyon remélem, hogy tetszett ez a rész, és örülök, hogy már 16 rendszeres olvasónk van! :) Várom a véleményeket, és nemsokára jelentkezek a következő résszel!
xo;<3

First Episode - 001

Sweet surprise...

2015. június 15. (hétfő)

- Anderson! - kiabált a töri tanárom. Azonnal felpattantam a helyemről, és oda siettem hozzá.

- Igen, tanár úr? - kérdeztem. 

- Ezt vidd fel az igazgatóhoz! - nyomott a kezembe egy köteg papírt, mire én bólintottam, és az iskola épülete felé vettem az irányt. Az évzárókra mindig sok ember gyűlik össze, de azt nem gondoltam volna, hogy annyian lesznek, hogy két ember között még átférni se lehet. 

Végül sűrű bocsánatkérések közepette eljutottam az ajtóig, ahol fellélegezve rántottam ki az ajtót, és léptem be az iskola hűvös épületébe.

Az igazgatónk irodája az első emeleten volt, így lépcsőznöm kellett, de amíg nem volt tömeg, addig bármennyit sétáltam volna.

...

Miután sikeresen eljuttattam a papírokat, már indultam is vissza az udvaron felállított kis "színpad" felé. Mivel tizenegyedikes vagyok vagy voltam, attól függ, honnan nézzük, így nekem ma jelenésem volt, mint leendő tizenkettedikesnek. Nem mondanám, hogy különösebben izgatott volna a dolog, nem nagyon törődtem vele, hogy végig kell állnom azt a másfél órát. 

Én, valami egészen más miatt voltam ideges. Ez pedig Ross volt. A repülőtéri eset óta rengetegszer beszéltünk, és végül úgy döntöttünk, hogy nem várunk négy hónapot, inkább skype -on megbeszéljük a dolgokat. Ross nem akarta elárulni, hogy pontosan mikor jönnek haza, csak annyit tudok, hogy valamikor most, június közepe felé.

Az interneten se találtam semmi konkrét infót arról, hogy mikor ér véget az R5 turnéja, csak az utolsó koncert időpontját találtam meg, ami tegnap volt, szóval ma még biztos nem lesznek itt... Pedig nagyon szeretném már újra látni őket. Főleg Ross -t. Ami a "jól" sikerült búcsúzkodásunkat illeti, nos ahogy már említettem beszéltünk arról a csókról, de semmi konkrét dolgot nem beszéltünk meg ezzel kapcsolatban.
Fogalmam sincs, hogy mikor láthatom újra, és ez nagyon idegesít...
* Kb. fél óra múlva, amikor már javában tartott az évzáró *
- Mikor lesz már vége? - suttogta a mellettem álló Alex. Szegény gyerek kissé feszengett a sok ember előtt, ahogy ott álltunk a kis színpadon, sorban egymás  mellett.
- Nem tudom. Tudod, hogy nem hordok karórát, és a szoknyámon sincs zseb, hogy csak úgy megnézzem a telefonomon az időt - feleltem.
- Mintha nem tudnám - morogta.
- Mégis megkérdezted! - vágtam vissza halkan.
Nem nagyon figyeltünk a tanárok beszédére, mindenki elfoglalta magát, függetlenül attól, hogy mindenki látott minket. Én Anyáékat kerestem a tömegben, Meg mellettem a blúzát birizgálta, Alex meg azzal volt elfoglalva, hogy meg tudja saccolni, mennyi lehet az idő.
Egy ideje már a tömeget pásztáztam, de anyáékat még mindig nem találtam meg. Aztán előröl kezdtem a keresgélést, de anyáék helyett valaki egészen mást találtam meg a szememmel.
- Hogy, a... - mondtam hangosan, szememet az illetőn tartva. Ő is megtalált engem, és a szemembe nézve állta a tekintetem.
- Miss Anderson? - fordult hátra az igazgató helyettes. Elmotyogtam valami elnézést félét, mire visszafordultak a mikrofonok felé.
Szememmel újra megkerestem azt a fiút, akinek ma még nem szabadna itt lennie. Messze állt tőlem, azonban még így is tökéletesen láttam, hogy szemei úgy csillognak, mikor elváltunk. Kisgyerekes mosoly ült ki arcára, mire a döbbenet mellé még a boldogság is társult a fejemben.
...
Még soha nem vártam ennyire, hogy vége legyen az évzárónknak. Valósággal megkönnyebbültem, amikor az igazgatónk lezárta a tanévet, és megengedte, hogy elinduljunk a tantermeinkbe. Szinte lökdöstem Megan -t, hogy menjen már gyorsabban. Végül, amikor már mindenki elveszett az embertömegben, én is elindultam, de nem a tanterembe...
Szememmel folyamatosan a szőke hajat kerestem, de sehol sem láttam. Ide-oda rohangáltam a szülők között, és folyton nézelődtem, de sehol sem találtam meg. Már kezdtem volna feladni, mert az osztályfőnökünk év végi beszédéről még miatta sem maradhatok le, ezért kissé csalódottan indultam a a suli bejárata felé.
Az ajtón bár üveg van, mégse nagyon lehet belátni, csak bentről lehet látni az udvart. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, még visszanéztem az udvarra, hátha az utolsó pillanatban meglátom, de nem így lett. Aztán nagy lendülettel nyitottam ki a bejárati ajtót, és léptem be a lényegesebben hűvösebb épületbe.
Nem figyeltem rá, hogy ki állt az ajtó mellett, nem is érdekelt abban a pillanatban, inkább arra koncentráltam, hogy időben odaérjek a termünkhöz. Csakhogy, ebben megakadályozott valaki, méghozzá elég hatásosan.
A fal mellett álló személy hirtelen utánam nyúlt, és megragadta a karomat. Gyors mozdulattal visszahúzott magához, és mikor már elég közel voltam hozzá, két karjával átölelte a derekamat.
- Engem keresel? - kérdezte féloldalas mosollyal.
- Te, meg... - kezdtem volna, de egyszerűen csak ajkait enyémekre nyomva, megcsókolt, ezzel megakadályozva engem a beszédben.
- Ez most már a szokásoddá vált? - kérdeztem, mikor kicsit elhúzódtunk egymástól.
- Ha neked is megfelel - vonta meg a vállát.
Nevetve ráztam meg a fejemet, majd egy gyors (és valószínűleg nem túl jó) döntés után, mit sem törődve azzal, hogy nekem már rég nem itt kéne lennem, nyaka köré fontam a karomat, és szorosan megöleltem.

Kellemes szombati napot kívánok, mindenkinek! :3
Visszatértem, új részt írtam, új évadot kezdtem. :D Remélem, tetszett az első rész, és ahogy láthatjátok a számozást is máshogy csinálom (és előröl kezdtem), hogy elkülönüljön egymástól a két évad. A kinézet is megváltozott, valamint a fejléc is új lett. :)
Nagyon remélem, hogy tetszett Steph és Ross első találkozása, és mielőtt azt hinnétek, hogy ilyen könnyen elsiklottak a hosszú turné fölött, figyelmeztetlek titeket, hogy nem így van. :D Nem vártam sokat a találkozásukkal, mert nem akartam sokat húzni az időt, ezért van az, hogy már most, az első részben újra találkoztak.
Különösen várom a véleményeket, mert hát, ez még is csak egy új évad kezdete. :3
xo;<3

Érdekességek a blogról #1

Aloha, kedves olvasó!

Először is szeretném megköszönni, hogy velem tartottatok egy teljes évadon keresztül. Összesen 40 részes lett a prológussal együtt. Szerintem, ez eszméletlen! Még egyszer (ahogy már annyiszor) megköszönném, hogy támogattatok engem az írásban. Ezt komolyan nem lehet elégszer megköszönni!

Kb. 2 és fél hónap alatt összehoztatok nekem több mint 10.000 megtekintést, és olyan sok kommentet meg pipát kaptam, hogy napról-napra egyre nagyobb lett a döbbenet bennem. És hát.... mindezek mellett ott van még az a 13 feliratkozó, plusz azok, akik Facebook -on jelzik mindig, hogy elolvasták a részt. Imádlak titeket.

Mindezek mellett, még nagyon sok embernek megköszönném, hogy nem hagyták, hogy abbahagyjam, de csak egy-két embert emelnék ki. (Mindenkit kérek, hogy ne sértődjön meg, ha nem lesz benne a felsorolásban, de ha mindenkit le kéne írnom, nagyon-nagyon hosszú lenne ez a bejegyzés... ;D) Szóval, akit igazán kiemelnék, ők lennének: Dorina Kollár, aki a kezdetekben is mindig velem volt, és biztatott, Bee Breathing (Gabriella Képe), aki hihetetlen magabiztosságot adott azzal a ténnyel, hogy bár a bandát nem kedveli annyira, még is az írásom miatt rendszeres olvasója a történetnek. Végül pedig az utolsó ember, akit kiemelnék, az Viki Baráth lenne. Hihetetlen, mennyire összehozott minket a blog, és a sok jó mellett még  ő is (ahogy a többi olvasó is) csatlakozott barátaim listájához. Sokat köszönhetek Vikinek, mert általában ő volt az, aki igazán cseszegetett a részek írásával, mert mindig olvasni akarta az újabb részeket.

Még egyszer: egytől-egyig az összes olvasómnak köszönöm!

Most pedig... valamelyik részben, leírtam, hogy terveztem egy ilyen "kulisszás" posztot, ami igazából annyiból állna, hogy meg tudhattok néhány dolgot arról, hogy én hogy írtam meg a részeket.

     Szóval kis "titok" amit megtudhattok, az az, hogy hogyan szoktam nekiállni egy rész megírásának:
Igazából tök vicces, mert már konkrét rituálém van erre. Valahányszor rámegyek a kis bejegyzés kezdő ikonra, az az első dolgom, hogy beírom ugye, hogy hányadik résznél tartunk. Aztán jön a már jól megszokott "mozdulatsorom".

1. Középre rendezem a szöveget
2. Átváltoztatom a betűszínt vörösre.
3. Megváltoztatom a betűméretet 'nagy' -ra. :DD
4. Beírom egyszerűen azt, hogy CÍM utána pedig mindig írok valami smiley-t, ami épp eszembe jut.
5. Teljes sorosra rendezem a szöveget.
6. Visszaváltok fekete betűméretbe.
7. Félkövérré változtatom a betűket.
8. Megváltoztatom a betűméretet 'normál' -ra.
9. Beírom a rész aktuális dátumát.

Ez általában ennyi szokott lenni, aztán jön a történet megírása, amiben nincs túl sok különlegesség, csak az a mániám, hogy tudjátok szoktak lenni az időugrások (*Kb. fél órával később*). Annyi rendszer van csak benne, hogy ha egy óra alatti ugrásról van szó, akkor csak dőlt betűt használok, ha viszont egy óránál többről, akkor dőlt és félkövér is.
     Következő, amit megtudhattok, az a kis lejátszási listám, YouTube -on:
Több bejegyzéshez is írtam már (pl. annál a résznél, amikor Steph először ment suliba a sztoriban, és olyan ébreszetője lett, ami az első helyen van a listámban), hogy van egy YouTube -os lejátszási listám 'Crazy Stupid Love' néven (nagyon sokat gondolkodtam az elnevezésen...).
Nem írom le a lista összes számát, mert beleőrülnék, ha azt mind le kéne írnom, de azokat a számokat megosztom veletek, amiket a prológus megírásánál hallgattam.

1. Glee - Fighter (ez lett Steph ébresztője)
2. R5 - Cali Girls
3. R5 - Fallin' for You
4. R5 - Say You'll Stay
5. R5 - Heart Made Up On You
6. R5 - Pass Me By
7. Teen Beach Movie - Cruisin' for a Bruisin

Ezek voltak az alap számok, amiket tényleg a legelejétől hallgattam írás közben.
     Hasonlóságok Steph és köztem:
Steph -nek sok olyan tulajdonságot adtam, ami bennem is ugyanúgy van, de alapvetően nem magamról mintáztam a szereplőt. Valójában sokkal inkább közelebb áll hozzám Megan, függetlenül attól, hogy nem ő a főszereplő.

1. Barackos tea - egy percig sem gondolkodtam rajta, hogy mi legyen Steph kedvenc teája, egyszerűen csak tudtam, hogy ha a barackos teát írom, sosem kell majd visszakeresgélnem, hogy te jó ég, mit is írtam a kedvencének. Egyébként én megszállottja vagyok a barackos teának, de kizárólag a Lord Nelson -osat iszom meg.
2. Filmek és sorozatok - egy csomó filmet írtam bele a sztoriba, valamint szerepelt sorozat ként a Pretty Little Liars is. Az összes filmet a saját ízlésem alapján válogattam be.
3. Áfonya - ezt a gyümölcsöt akkor írtam bele a történetbe, mikor nálunk is volt egy dobozzal. Egészen addig nem tudtam, hogy milyen íze van, de aztán akkor megkóstoltam, és megszerettem (enyhe kifejezés volt). 
4. Fejpánt - volt egy olyan rész, amikor leírtam, hogy mit vett fel. És találtam Sabrina Carpenter -ről (ő "játssza" Steph -et) egy képet, amin van rajta egy rózsás fejpánt, vagy micsoda, és nekem is van hasonló.

Szóval, ahogy mondtam eléggé sok közös "tulajdonságot" írtam bele.
     Hogyan válogattam össze a szereplőket:
Eléggé érdekesen jöttek a szereplők... van, ami számomra egyenesen nevetséges választási mód volt, de végül is össze tudtam válogatni.

1. Steph: Sabrina Carpenter -nek van egy sorozata a Disney -n, és igazából mondhatni, hogy szeretem azt a sorozatot, de nem mondanám a kedvencemnek. Amikor azon gondolkoztam, hogy ki legyen a főszereplő, éppen a sorozat valahányadik részét kerestem a neten, és akkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha ő lenne az.
2. Megan: igazából most ebben a pillanatban így nem igazán jut eszembe a neve, de a lényeg annyi, hogy ő igazából szembe jött velem a Facebook -os üzenő falamon. XD
3. Maggie: Ana Mulvoy Ten igazából egy Nickelodeon -os sorozatban szerepelt, amit imádtam, és ő volt az egyik kedvenc szereplőm, ezért döntöttem mellette. 
4. Natasha: ő is ugyan abból a sorozatból van, mint Ana, de ő nem igazán volt a kedvencem, ezért gondoltam arra, hogy ő legyen a "gonosz". :D
5. Alex: Max Schneider -t, egyszerűen imádom. Énekes, színész, meg mit tudom én, szóval csak a szokásos, de én nagyon szeretem. Mondjuk osztálytársaimnak már úgy is elegük van szegényből, hogy nem ismerik, csak én beszélek nekik róla, de hát na, akkor is jó!
6. America: ha most őszinte akarok veletek lenni, azt kell, hogy mondjam, halvány lila gőzöm nincs róla, honnan szedtem ezt a lányt...

Eléggé érdekesen válogattam össze a szereplőinket, de hát nem igazán tudtam előre, hogy ki is legyen benne.
     Hogyan találtam ki a történetet:
Nincs túl nagy története, inkább csak a "nagyobb" részeket történetét írnám le,de azok se túl különlegesek.

1. Prológus - valójában sosem úgy állok neki egy blognak, vagy bármilyen történetnek, hogy pontosan megtervezem, hogy mi lesz benne. Egyszerűen csak leülök a gépem elé, és elkezdek írni, aztán majd alakul valahogy. Ez most is így volt...
2. Szilveszteri részek - imádtam megírni azokat a részeket! Igazából az egész hangulatát onnan szedtem, hogy a karácsonyi szünet környékén sokat voltam kint sétálni, és a sötétben mindig eszembe jut a tűzijáték, meg az ilyenek. Aztán gondolkoztam, hogy hogyan is lehetne megírni (tisztán emlékszem, hogy közben megbotlottam. :"D), és akkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha Steph -ék a Lynch házban ünnepelnék a szilvesztert/új évet.
3. Utolsó rész/A HAPPY END - igazság szerint már az elején elterveztem ezt az egy részt. A telefonom jegyzetei között ott van, hogy az első évad Steph és Ross reptéri csókjával fog véget érni. :3

Remélem tetszett nektek ez a "kis" bejegyzés. Szerintem egész jó így, hogy többet megtudhattatok a blogról, és arról, hogy hogyan is írom nektek a részeket.
Egy hét múlva, jelentkezek a második évad első részével! :))
xo;<3

039 - Tithy-ninth Episode

Our HAPPY END

2015. január 26. (csütörtök)

A kocsi ablaka túl hűvösnek bizonyult jelenlegi állapotomhoz. A három hét villám gyorsan elment, olyan volt, mintha csak pislogtunk volna egyet, és már itt is van az idő, hogy elinduljanak a turnéra.
Hihetetlenül imádom ezt az öt hülyét... egyszerűen mindent megtettek azért, hogy ne  tűnjön fel, mennyire közel is van a nap, amikor majd elbúcsúzunk egy jó hosszú időre. Szinte minden nap ott várt valamelyikőjük a suli előtt, hogy amint kiérek az ajtón, már mehessek is hozzájuk.
Emellett pedig örök hála, amiért Alex -ék ilyen jó barátok. Nem problémáztak azon, hogy alig voltam velük, mert minden apró percet ki akartunk használni, amíg még itt vannak.
Igazából Ross -ék teljes mértékben elérték a céljukat. Amikor velük voltam, sosem jutott eszembe a szomorúság amiatt, hogy el fognak menni. Egyszer sem jutott eszembe. Voltak napok, amiket különösen szerettem, függetlenül attól, hogy a turnéról beszélgettünk, és nem volt túlzottan boldog a hangulat. Ezek pedig azok a délutánok voltak, amikor Ross kivitt abba az erdőbe, ahogy még az egyik pénteken voltunk, pár hete. Általában az utazásuk volt a témánk, mégsem éreztem úgy, hogy nyomasztana a dolog. Minden egyes alkalommal megígérte nekem, ahogy én is neki, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot.
Nehéz most belegondolnom, hogy itt az idő elbúcsúzni tőlük hosszabb időre. Furcsa módon este indul a gépük, valamikor nyolc óra körül, most pedig olyan háromnegyed hét körül lehet az idő, én meg Megan -nel ülök egy taxiban, hogy normálisan legyen időnk a búcsúzkodásra.
...
- Készen állsz? - kérdezte Meg, mikor a repülőtér bejárata elé értünk.
- Ezt úgy kérdezed, mintha egy titkos bevetésre készülnénk, vagy  a 12. -es vizsgánkra - válaszoltam idegesen.
- Egy szóval, ideges vagy - bólintott.
- Nem, teljesen nyugodt vagyok, elvégre négy hónap nem olyan sok... - mondtam cinikusan.
Meg nem mondott semmit, inkább csak megölelt, ami jelen pillanatban iszonyatosan jól esett. Nem álldogáltunk kint sokáig a hideg miatt.
Ahogy beléptünk a reptér épületébe, már meg is láttuk egy kis eldugott zugban a srácokat. Mély levegőt vettem, majd Megan -nel együtt elindultunk feléjük.
- Hali! - mondtam halkan, mikor odaértünk melléjük. Ross automatikusan arrébb húzódott a félkör alakú kanapé szerűségen, hogy mi is le tudjunk ülni.
- Mizu, csajok? - kérdezte Riker. Áradt belőle a lazaság, ami azonban még meglepőbb volt, hogy egy csepp idegesség se volt a hangjában.
- Te, hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? - kérdeztem kiakadva. Páran, közöttünk Rydel, Elington és Meg elmosolyodott.
- Sajnálom Steph... - mondta végül Riker.
- Nem, én sajnálom, csak... rossz passzban vagyok - hajtottam le a fejem. A kanapé szerű "székek" között egy kör alakú asztal helyezkedett el. Ross óvatosan megkereste a kezemet az asztal alatt, és kicsit megszorította azt, jelezve, hogy ne izguljak.
Bár ezekben a percekben teljesen magam alatt voltam a dolgok miatt, most még is elmosolyodtam egy kicsit.
...
Hosszasan beszélgettünk, miközben egyre inkább fogyott elfelejtettük, hogy miért is vagyunk itt. Bár a hangulat néha visszaesett valami ahhoz hasonlóba, mintha épp temetnénk valakit, mégis jól elbeszélgettünk az indulás előtti negyed órában.
Csak akkor tértünk vissza a Földre, amikor Stormie szólt, hogy a srácoknak indulniuk kell elintézni a csomagokat, meg az ilyesmiket. Mindannyian felálltunk az asztaltól, és elindultunk megfelelő hely felé.
Meg -gel némán figyeltük, ahogy Ross -ék a csomagokkal bajlódnak, és intézik a hasonló dolgaikat az induláshoz. A kedvem még rosszabb lett, mikor végeztek a pakolászással, és egy itt dolgozó szólt nekik, hogy elkezdhetik a felszállást a gépre.
Láttam Ross arcát. Pont elkaptam azt a pillanatot, amikor a nő kimondta azt, hogy 'megkezdhetik a felszállást'. Elsápadt. Sosem láttam még ilyennek, ezért gondoltam, hogy ez most tényleg másabb lesz a számukra is, mint az összes többi ilyen alkalom.
- Vigyázz magadra! - jött oda Rydel. Megöleltük egymást, mellettem pedig Ross búcsúzott Meg -től.
Mindenki sorra elköszönt tőlünk, egyedül Ross volt az, aki egy ideig egyedül ácsorgott mellettünk, majd engem hagyva utolsónak, odajött hozzám.
Szorosan megölelt, mire én átkaroltam a nyakát, arcomat pedig a vállába temettem.
- Ugye, nem sírsz? - kérdezte suttogva.
- Nem... még nem - feleltem.
- Légyszíves ne is! Miattunk ne! - kérlelt.
- Hiányozni fogsz - vallottam be. Bár tudtam, hogy a leghelyesebb az lenne, ha ez a mondatom most mindenkire vonatkozott volna, és ez így is volt, de most csak Ross -nak szántam ezt a mondatot.
- Te is nekem... Hidd el! - mondta. Halkan beszélt. Olyan halkan, mint még soha. - Megígértem valamit, és be is fogom tartani!
- Tudom - válaszoltam. Elengedtük egymást. Kénytelenek voltunk, mert egyikünk se akart bűntudatot érezni amiatt, hogy esetleg miattunk késnék le a gépüket.
- Hát... - kezdte volna, de láttam a szemében, hogy nem tudja mit kéne most mondania.
- Egy egyszerű, 'szia' is megteszi - mosolyodtam el.
- Szia! - mondta ki, elcsukló hangon.
- Szia... - feleltem. Ross egy lépést közelebb lépett, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd hátat fordított, és elsétált.
Meg körülbelül egy méterre állt tőlem, de se ő, se én nem nagyon mozdultunk meg ezután. Csak néztük, ahogy Ross csatlakozik a többiekhez... Könnybe lábadt a szemem, ahogy azt néztem, hogy egyre csak távolodnak tőlünk a kijárat felé. Aztán egyszer csak Ross visszanézett picit könnyes arcomra, majd megrázta a fejét, és visszafordult.
Felém kezdett futni, mire arcomra kiült a döbbenet, hogy mi a francot csinál. Féltem, hogy miattam lekésik a gépet, vagy ilyesmi, de egyszerűen minden ilyen érzelmem elszállt abban a pillanatban, amikor odaért hozzám.
Megfogta a csuklómat, magához húzott, majd megcsókolt. Egyszerűen megcsókolt, én pedig mérhetetlenül boldog lettem.

Sziasztok...
Szóval, ez a pillanat is eljött. Bevallom nektek őszintén, hogy a saját írásomról nem igazán tudom most így megállapítani, hogy mennyire lett érzelmes, de én sírtam, miközben megírtam. Nem tudom, hogy azért e, mert ez az utolsó rész az első évadból, vagy azért, mert az történt benne, ami. De sírtam.
Elképesztő, hogy idáig eljutottam, és gondoljatok amit akartok, az csak a ti érdemetek! Támogattátok az ötleteimet, tetszettek a részek, és szerettétek a szereplőket is... ez pedig nagyon sokat jelent nekem, mint a történet írójának.
Nem is tudom, mit mondjak még, a következő bejegyzésemben úgy is elmondok majd még pár dolgot.
A következő rész, vagy is a 2.évad jövőhéten ilyenkor lesz fent. Lesz egy kis átalakítás a blogon, plusz ha van rá lehetőségem, szeretném megcsinálni majd a második évad trailer -ét is.
Várom a véleményeket, és remélem, hogy elnyerte tetszéseteket az utolsó rész. :')
xo;<3

038 - Tirthy-eighth Episode

Lazy Day...

2015. január 10. (szombat);(folytatás)

- Tudtad, hogy nem szeretem, ha néznek alvás közben? - kérdezte mosolyogva. Szemét lassan nyitogatta, hogy megszokja az ablakon beszűrődő fényt.
- Most, már ezt is tudom - válaszoltam.
- Ahamm... - motyogta. Néha-néha becsukta a szemét, amikor pedig viszonylag hosszabb ideig nem nyitotta ki, megböktem az oldalát. - Steph tudod, hogy imádlak, de ha nem hagyod abba, nem tudom mit csinálok veled! - fenyegetett. Bármennyire is próbált komoly maradni, egyszerűen képtelen volt nem elmosolyodni.
- Szóval imádsz? - nevettem el magam. - Káros hatással vagy rám! Növeled az egómat! - szóltam rá.
- Megérdemled a dicséretet! - közölte egyszerűen. Végre kinyitotta a szemét, így tekintetem újra találkozott barna szemeivel.
- Miért is? - kérdeztem értetlenül.
- Mert csak! - vágta rá, majd féloldalas mosolyra húzta a száját. - Betartottad, amit ígértél?

- Természetesen - feleltem, bár a hangsúly kissé olyam volt, mintha mindennek pont az ellenlezőjét akarnám kifejezni. Sajnos, vagy nem sajnos, Ross félre is értette.

Két karját a derekem köré fonta, mire én egy kicsit meglepődve bámultam még mindig a szemébe.

- Most, komolyan! Aludtál rendesen? - érdeklődött. Tekintetében törődést véltem felfedezni, ami újra csak mosolyt csalt az arcomra.

- Igen! - válaszoltam. - Esküszöm.

- Akkor jó... - bólintott. 

- Te, viszont nem, ahogy hallom...

- Igen, be akartam fejezni még azt a számot - magyarázta.

- Ross, ne érts félre, tetszik és imádom amit csinálsz, de három hét múlva elkezdődik a folyamatos munka. Alig lesz egy perc nyugtod, de te még a maradék szabad heteidben sem pihensz - hadartam.

- Aggódsz értem? - kérdezte fülig érő szájjal.

- Az ég szerelmére, igen! - mondtam ki végül. Fejemet a melkasának döntöttem, mire ő az én fejemre hajtotta a sajátját.

- Aranyos vagy! - közölte, makd egy puszit nyomott a hajamba.

- Nem, nem vagyok aranyos. Inkább te vagy hülye! - morogtam bele a pizsamájába.

- Nézd, Steph! - kezdte, mire én egy kicsit elhúztam a fejem, hogy láthassam az arcát. Szorosabban fogta össze két kezét a derekamon, mire én is átöleltem. - Tényleg borzasztóan hosszú lesz az az idő,de hidd el nekem, hogy nem lesz semmi bajom. Te meg nem fogsz tőlem megszabadulni, ezt megígérhetem! - nevetett fel.
- Ez szuper - mosolyodtam el. - Pontosan meddig fog tartani a turné?
- Sajnos nem tudom megmondani. Valamikor június közepe felé, ha jól emlékszem - felelte.
- Te jó ég... - nyögtem ki.
- Nyugi! Tudod, modern világban élünk, sok a közlekedési eszköz, amikkel majd a szabadnapokon, meglátogatlak! - mosolyodott el.
- Ja, csak annyi a baj, hogy nem a szomszédba ugrassz át, hogy bármikor meglátogathass - mondtam.
- Meg fogom oldani! Ígérem! - nézett a szemembe. Én is elmosolyodtam, akárcsak ő, majd lefejtettem magamról ez egyik kezét, és az ujjaival kezdtem játszani.

- Köszönöm! - feleltem. Össze-vissza tekergettem ujjaimat az övéi között, amin ő jót mosolygott, legalábbis a szemem sarkából mintha úgy láttam volna, hogy felfelé görbül a szája.
- Kérdezhetek valami fontosat? - érdeklődött, miközben megállította a kezemet, és inkább ő babrált az ujjaimmal. Felnevettem kérdésén, de természetesen igennel válaszoltam. - Kikísértek majd minket a repülőtérre?
- Mármint... - kezdtem lefagyva. - Meg -gel?
- Akár Jen is jöhet, ha addigra tus majd, de ha neked probléma lenne, ha ő is elköszön tőlünk, akkor az is oké, ha ő nem jön...
- Ez nem rólam szól! Neki is szólni fogok...
- Akkor, eljössz majd? - kérdezte. Bár eddig mindig hozzá mondta Meg -éket is, most határozottan tudtam, hogy kérdését csak nekem szánta.
- Mindenképpen szeretnéd, ugye? - mosolyodtam el.
- Te pedig már pontosan tudod a választ, ugye? - kérdezett vissza.
- Természetesen ott leszek! - válaszoltam, majd szorosan megöleltem, és egy nagyot sóhajtottam.

Helló! :D
Nagy híreim vannak... vasárnap búcsúzunk a blog első évadától! Holnap (azaz szombaton) olvashatjátok majd az első évad utolsó részét. Vasárnap kaptok tőlem egy kis beszédet... khm... nosztalgikus pillanataimat osztom majd meg veletek, és bepillanthattok majd a "kulisszák" mögé, azaz megtudhatjátok, hogy hogyan is írom nap mint nap az új részeket. :)
Elértük a 10.000+ megtekintést! :DD Eszméletlenek vagytok köszönöm, de ezt még ki fogom fejteni! :))
Várom a véleményeket, holnap pedig jön az utolsó rész! ;))
xo;<3

037 - Tithy-seventh Episode

Feelings

2015. január 10. (szombat)

Végül is, nem volt nehéz betartanom az ígéretemet, miszerint normálisan fogok aludni, mert este kilenc körül már be is aludtam, reggel pedig tíz óra körül keltem fel.

Anya rendesen kikérdezett reggel, a tegnapi napommal kapcsolatban, én pedig mindent elmeséltem neki. Az összes apró részlettel együtt... Néha csak elmosolyodott, volt amikor egyszerűen felnevetett. Nem bánta, hogy nem voltam itthon, bár megjegyezte, hogy tegnap volt nálunk a nagyi, és nem beszéltem vele, mire én megígértem neki, hogy majd benézek hozzá valamelyik délután.
Az este folyamán még Alex -ék is zaklattak a kérdéseikkel, de végül is nem bántam, mert hasonló helyzetben én is mindig ezt csináltam velük.

...

- Mára, mi a programod? - érdeklődött anya.

- Semmi különösebb, legaláb is, én nem tudok róla - feleltem.

- És, hogy van Ross. Tegnap elmesélted, hogy mi történt, de arról nem igazán tudok, hogy hogy van...

- Nem mondhatni, hogy teljesen jól. Fáradt... három hét múlva indulnak egy körülbelül négy hónapos turnéra, és teljesen ki van ütve, már a sok munka gondolatától is - vázoltam. Tegnap elmondta, hogy mennyire rossz belegondolni, hogy négy hónapig folyamatosan dolgozni fognak. - De, szereti csinálni! És ezt tisztelem benne, mert bármilyen fáradt, a rajongókat nem hagyná cserben.
- Elhiszem... - mondta anya együtt érzően. - És te, hogy érzed magad a turnéjuk miatt? - érdeklődött.
- Őszintén? Nagyon sok lesz az az a négy hónap! Olyan jól összebarátkoztunk, tegnap is nagyon jól elvoltunk. Emellett pedig egy héten keresztül minden egyes nap találkoztunk. Nem tudom, hogy ki fogom e bírni épp ésszel azt a sok időt... - nevettem el kínosan.
- Tudom, szerintem nagyon aranyosak vagytok - mosolyodott el, mire tőlem egy szemöldök ráncolást kapott válaszul. - De, biztos vagyok benne, hogy nem fog elfeledkezni rólad.
- Az mind, szép és jó, de telefonon beszélni több hónapon keresztül még csak hasonlítani sem fog a valódi találkozásokra - sóhajtottam.
- Tisztában vagyok vele, de nem hiszem, hogy jól éreznéd magad, ha miattad elmaradnának a koncertek...
- Persze, hogy nem! Ha választanom kéne a két dolog között, inkább azt mondanám, hogy menjenek el, mert nekik is, és a rajongóknak is fontos a zenéjük. A világért nem állnék az útjukba!
- Helyes - bólintott anya, halvány mosolyt varázsolva arcára. - Na, menj! - intett az emelet felé.
Felrohanva a szobámba, elmentem Jen ajtaja előtt is, amiről eszembe jutott, hogy pár napja már biztos, hogy nem beszéltem vele, de nem zavart különösebben. Tökéletesen megvagyok nélküle sőt, amióta nem találkozunk minden reggel, sokkal jobban érzem magam.
* Kb. 20 perc séta után, az "R5 házban" *
- Hmm...? - nyöszörgött Ross. Én is szeretek aludni, de a rekordom délelőtt tíz óránál véget is ér, most pedig fél tizenkettő van, ő pedig még mindig alszik.
Mikor felszaladtam a szobámba, az volt a tervem, hogy felhívom Ross- t, hogy találkozzunk valamikor, de egyszer sem vette fel, így kikerestem Rydel számát a telefonomból, és tőle kérdeztem meg, hogy merre van ez a szerencsétlen gyerek. Aztán vázolta a helyzetet, miszerint tegnap éjszakába nyúlóan zenélgetett a szobájában, miután hazaért. Végül is, azt mondta, hogy ha szeretnék, jöjjek át, ezért ez lett a "terv".
Most, pedig itt ülök, törökülésben az ágyán, miközben ő még mélyen alszik, és észre se veszi, hogy én itt vagyok. Néha teszek egy-egy próbálkozást arra, hogy felkeltsem, de nem sok sikerrel...
- Nem tudom, hogy melyikőtök néz állandóan, de így nem lehet aludni! - morogta. Halkan felnevettem, mire kíváncsian kinyitotta egyik szemét, és kicsit felém fordult. Nem mondhatni, hogy megijedt, de a meglepődöttség azért kiült az arcára.
- Szia - köszöntem mosolyogva. Kuncogva fordult vissza eredeti helyére, majd hátranyúlt az egyik kezével, és megkereste a csuklómat. Váratlanul ért a mozdulat, amit ezek után csinált, mivel konkrétan átrántott a másik oldalára. Nem fájt, egyszerűen csak nem voltam felkészülve rá, ahogy arra sem, hogy utána mennyire közelről fogom majd látni az arcát...

Szépségesen boldogságos keddet, minden kedves olvasómnak. >.<
Először is, szögezzük le, hogy amikor megláttam a képet, visítottam! De komolyan, eddig még sehol sem találtam közös képet róluk, most viszont teljesen felpörögtem emiatt. :D
Nagyon szépen megköszönöm, hogy már a 13. (!!!) rendszeres olvasót köszönthetjük a blogon, valamint hogy már nem sok választ el minket, a 10.000 megtekintéstől! *.*
Azt kell, hogy mondjam, lassan búcsút vehetünk az első évadtól... már az utolsó részek következnek ebből az évadból. :))
Szóval, most is, ahogy mindig (mert az írónak fontos a visszajelzés! ;D) várom a véleményeket, kommentben, meg Facebook -on. Lényegében, bárhol! :3
xo;<3

036 - Tirthy-sixth Episode

I swear!

2015. január 09. (péntek);(folytatás)

- Most én jövök a kérdezgetésben! - kiáltottam fel, mikor megint arra kért, hogy meséljek valamit magamról.

- Jó, nem bánom - egyezett bele.

Furcsa volt a tény, hogy a faágak sokaságának nagyjából a közepén üldögélünk éppen, és ha csak rosszul mozdulunk meg, akár le is eshetünk. A magasság látványa nem volt túl bizalom gerjesztő, én mégse féltem annyira, mint gondoltam, hogy fogok.

- Miért kezdtél el zenélni? - tettem fel az első kérdésemet.

- Nem tudom, még kicsi voltam. Talán az hajthatott, hogy menőnek láttam Riker -t, a kis műanyag gitárral a kezében - rántotta meg a vállát.

- Ez most komoly?

- Miért, milyen sztorira vágytál? Azt hitted, hogy majd előadok neked valami hülyeséget?

- Minimum egy kicsit izgalmasabb történetet akartam hallani, de legalább őszinte voltál velem - néztem a szemébe.

- Sosem hazudnék neked - mondta. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, de a világért nem fordítottam volna el a fejemet tekintetétől. Barna szemei valósággal csillogtak, ami még nagyobb mosolyra késztetett. 

- Soha? - kérdeztem vissza.

- Megígérem! - bólogatott.

* Kb. egy óra múlva *

- Szerintem ideje lenne menni - mondta szomorúan, miután megnézte az időt a telefonján.

- Hány óra van? - kérdeztem.

- Fél hat. Mire kiérünk a kocsihoz, már sötét lesz - magyarázta.

- Jó, menjünk! - sóhajtottam.

Ross ragaszkodott hozzá, hogy ő másszon le előbb a fáról, én pedig nyugodt szívvel engedtem előre, mert őszintén... elfelejtettem, hogy hogyan másztunk fel, és igen csak bajban lettem volna a lemászásnál.

Végül simán leértem, legalábbis az alsó ágaknál azt hittem, hogy simán fog menni, de tévedtem. Ugyanis az utolsó előtti ágacskán megcsúszott a lábam, én pedig olyan gyorsan vesztettem el az egyensúlyomat, hogy azt még nézni is szörnyű lehetett.

Mikor már azt hittem, hogy meg kell barátkoznom a földdel, mert leesek, két kezet éreztem a derekamnál, amik megakadályozták, hogy összetörjem magam.

- Azt hiszem, ezt még gyakorolni kell - suttogta a fülembe. Letett a földre, ami bevallom nem volt rossz érzés, mert végre érezhettem a szilárd talajt.

Szembe fordultam vele, ő azonban még így se engedte el a derekamat.

- Szerintem is - suttogtam vissza, a füléhez hajolva.

- Nálunk nem volt ilyen problémád. Simán felmásztál a fára - nevette el magát, miközben elindult. Szorosan mellette sétáltam én is, mivel kezét a világ összes kincséért sem vette volna le "rólam".

- Ha jól emlékszem, akkor minimum két méter magasan lehettünk - vágtam rá. 

- Jó megfigyelés! - bólintott elismerően. Bár Ross próbált komoly maradni, azonban pár másodperc múlva kitört belőle a nevetés, ezen pedig nekem is el kellett mosolyognom.

...

Az út jó hangulatban telt, egy idő után bekapcsoltuk a rádiót is, amiben egymás után mentek le a jobbnál-jobb, vagy épp a legborzasztóbb számok.

A házunk előtt leparkolva, meglepődve vettem észre, hogy az ÉN szobámban is ég a villany, ami furcsa volt, de abban a pillanatban inkább a szöszi srácra figyeltem inkább.

- Örülök, hogy végül eljöttél - mondta óvatos mosolyra húzva száját.

- Én is! Köszi, hogy elvittél! - feleltem őszintén.

- Igazán nincs mit! 

- Én... akkor most megyek is - jelentettem ki, majd erősebben megfogva sulis hátizsákom pántját, már nyúltam is az ajtó nyitó gombjához, azonban Ross elkapta a csuklómat.

- Ígérj meg nekem valamit! 

- Igen? - kérdeztem kíváncsian.

- Normálisan alszol majd, és nem idegeskedsz amiatt, hogy elmegyünk! Kérlek, ne akard, hogy bűntudatom legyen - kérte aggodalmas fejjel.

- Megígérem - mosolyodtam el újra.

- Köszönöm! - suttogta, miközben közelebb húzott magához, és egy puszit nyomott a homlokomra.

Hali!

Szóval, sok-sok mindent kell elmondanom, többek között azt is, hogy sajnálom, ha sok benne a helyesírási hiba, de telefonról kellett, hogy írjam.

Valamint, a címkék beírását, és a kiemeléselet amik kellettek a részhez, nemsokára kijavítom, de sajna ezeket nem lehet telefonról.

Az okát, hogy miért kell telóról megírnom, majd leírom a Facebook -os csoportba, hogy ne itt untassam vele a népet. :D

Mindezektől függetlenül, várom a visszajelzéseket! ;)

xo;<3