Seventeenth Episode - 017

Waking

2015. június 20. (szombat)
Reggel egyedül ébredtem, a saját szobámban. Utálok fényre kelni.
Korán lehetett még, a nap sugarai egyre erőteljesebben fúrták át magukat a hanyagul behúzott függönyön, ami kifejezetten bántotta a szememet, emiatt pedig semmi kedvem nem volt felkelni. Arra a döntésre jutottam, két másodpercnyi gondolkodás után, hogy nem érdekel semmi és semmi, most elfordulok, a fejemre húzom a takarót, és visszaalszok.
Az elhatározással nem is volt gond, körülbelül plusz negyed órát nyertem is vele, de aztán újra felkeltem, de ezúttal már nem magamtól. Halványan, még félálomban érzékeltem, ahogy besüppedt mellettem az ágy, mire akaratlanul is összehúztam magam, hiszen tudtam mi fog következni.
Fél perc elteltével két kezet éreztem a derekam körül, amik lassan húzni kezdtek, majd teljesen átöleltek. Tudtam, hogy Ross az -ki más lenne?!-, ami megmosolyogtatott. Ki nem kell fel erre kicsit nagyobb örömmel? Szorosan ragaszkodtam takaróm széléhez, akár csak egy kisgyerek a kedvenc plüssjátékához, amin éreztem, hogy jót mosolyog, miközben arcát eltemette a nyakamban.
Percekig feküdtünk így, és fogalmam sincs hogyan tudott ennyire kísértetiesen jól időzíteni, mert nem hagyta, hogy elaludjak, pár perc elteltével, mikor újra eléggé lusták lettek a pislogásaim, megszólalt.
- Ugye tudod, hogy Ellington megöl, ha most visszaalszol? - motyogta.
- Neked is jó reggelt...
- Steph - mondta komolyabb hangon. - Te is megbánod, ha elalszol.
- Miért? A nyaralás a pihenésre van nem? Én épp ezt csinálom.
- Jó, akkor megyünk nélküled - vonta meg a vállát.
- Ugyan, kérlek... - sóhajtottam, hogy azt higgye feladom, nekem viszont eszemben sem volt, inkább elővettem az egómat. - Nélkülem úgyse éreznétek olyan jól magatokat - kuncogtam, miközben éreztem, hogy elmosolyodik, és kicsit magához szorít.
- Igazad van, én tényleg nem érezném olyan jól magam, de valószínűleg mindenki más túlélné - közölte, mire én elkerekedett szemekkel hátrafordultam és kinyújtottam rá a nyelvem, akár egy öt éves, mire ő csak jóízűen felnevetett, elengedett, majd kikászálódott az ágyamból.
- Bunkó - morogtam. Ezek után további húsz másodpercig élvezhettem ágyam kényelmét, ugyanis Ross megkerülte az ágyat, és gondolkodás nélkül fogta meg mind a két kezemet, és húzott fel. Hamar talpon találtam magam, és be kellett, hogy valljam a takaróm nélkül szinte megfagytam, mégse akartam már annyira visszafeküdni aludni.
- Ugye, hogy nem volt olyan nehéz? - mosolyodott el újra, mire én kiskutyákat megszégyenítő cukisággal billentettem oldalra a fejem, és néztem a szemébe.
- Borzasztóan megerőltető volt, utállak, sajnálom - nevettem fel a végére, ő pedig válaszul lesütötte a szemét. én azonban közelebb bújtam hozzá, és átöleltem, mire rögtön fellélegzett.
...
Miután Meg, Jen és Rydel együtt berobbantak a szobámba, és elküldték Ross -t, a szobám két perccel később úgy nézett ki, mint ahol ősrobbanás történt. Megőrjít a sok divat őrült. Az egyiknek ez a fürdőruha nem tetszik, a másiknak az, és igen, ez legyen az életben a legnagyobb gondunk, de esküszöm ilyet még egyszer nem vállalok be.
A szobám spontán feltúrása után, végre megdobtak valamivel, amit szerintük felvehetek, és mindenkinek tetszeni fog. Mint utólag kiderült, ezt mindenkinél megcsinálták, csak nélkülem, mert én még aludtam. Legalább megúsztam a komplett divatbemutatókat.
Össze szedtem minden cuccomat, majd az ajtó felé indultam, de igazából ott eszembe is jutott, hogy várnom kéne a többiekre. Leültem hát a nappaliba, de nem nagyon tudtam megmaradni egy helyben, szóval fel-alá járkáltam a konyha és a nappali között, mire a fiúk társasága berobbant az előszobába, utánuk pedig hangosan rötyögve érkeztek meg Rydel -ék is.
- Indulhatunk? - kurjantotta el magát Ellington, akiről biztosan állíthatom, hogy a leglelkesebb volt jelen pillanatban, mindannyiunk közül.
Valóban igazam volt, de arra nem számítottam, hogy én leszek a második ezen a bizonyos listán, ugyanis amint kiléptünk az ajtón, és megcsapott a tengerparti jellegzetes illat, és a friss levegő, olyan lettem, mint akit felhúztak. Időzített bomba ként robbantam ki a házból, és szó szerint Ellington -nal karöltve ugráltam le a partra, ahol szinte tűkön ülve vártam a többieket, hogy Meg -gel szokásunkhoz híven együtt vessük bele magunkat a vízbe.
Mire megérkezett, és meglátta, hogy már fürdőruhában készen arra, hogy óvodásokat megszégyenítő lelkesedéssel rohanjak a vízbe, teljes röhögőgörcs kapta el, nekem azonban nem lankadt a lelkesedésem, ugyanolyan izgalommal vártam, amíg összekapja magát.
- Úgy csillog a szemed, mintha szívtál volna valamit - nézett rám nevetve Rocky.
- Mikor nem? - kérdezett vissza Meg és Jen egyszerre, mire mind a hárman döbbenten néztünk össze, mivel ilyen is csak egy évben egyszer van. Igaz, hogy Jen a baleset óta mondhatni meghúzta magát, így pedig sokkal elviselhetőbb, de ez nem jelent túl jót. Vihar előtti csend, ha engem kérdeztek...
- Ugyan, Steph jó kislány - mondta fülig érő mosollyal Ross, miközben mellém lépett, és átkarolta a derekamat, mire Riker -től kaptam egy amolyan 'fiúsan, de mindjárt elolvadok' arckifejezést, mire lehajtottam a fejem, és halványan elmosolyodtam.
- Oké, értem én, hogy szerelem meg minden, de az előbb még menni akartál, úgyhogy irány a víz! - mondta Meg, mire én felkaptam a fejem, és lelkesen, szinte kitéptem magam a nagy hévtől Ross karjaiból, és Meg kezét megragadva rohantam a móló felé, ahol filmbe illő jelenetet megvalósítva, egy időben, tökéletesen egyszerre ugrottunk fel, mindkét karunkat a magasba emelve, majd nagyot csobbanva, a vízben találtuk magunkat.

Hayooo. *-*
Oké, szóval úgy ígértem, hogy ezúttal tényleg nekiállok, és bár idő előtt, de befejezem a történetet. Még körülbelül négy rész van hátra, hogy tényleg fél évaddal végezzünk, szóval talán még 2016 előtt befejezésre kerül, amit furcsa kimondani... Főleg, hogy olyan rossz hírem van, amit nem biztos, hogy meg fogtok majd bocsátani, de ezt majd megtudjátok később.
Viszooont, nagy híreim is vannak. :3 Idén DSD vizsgát teszek, ami itt csak azért érdekes, mert kellett írnunk egy anyagot, egy PPT -s perezentációhoz, aminek olyan téma kellett, ami közel áll hozzánk. Nos én a blogot választottam, pontosabban Steph, és a köztem lévő hasonlóságok a fő téma. (Ha esetleg valakit érdekelne, írjon csak rám, ha van időm elküldhetem, de elég gyengus lett, ami azt illeti, de a vizsgára megteszi. :D)
Remélem tetszett a rész. c: :*
xo;<3

Boldog szülinapot CSL. *-*

Őrületesen boldog NOVEMBER 22.-ét mindenkinek.

El tudjátok hinni?! Mert én nem igazán... pont egy éve, egy szombatra eső napon írtam meg a prológust, és tettem közzé.

Őszintén bevallom, akkor nem vártam sokat ettől a blogtól, mivel ez előzőknek sem voltak nagy sikereik, de, ti voltatok a legjobb olvasók akiket kaphattam volna. :')

Sajnálom, hogy így cserben hagytalak titeket... tízmilliószor elmondtam, és még sokkal többször elmondhatnám, de szerintem nincs értelme... amiket elmondtam, igaz volt, borzasztóan érzem magam emiatt, és megkérlek titeket, hogy ne haragudjatok rám. :c Én se így akartam, de természetesen emberek, a technológia, és a türelmem közbeszólt, én pedig hagytam. 

...

Ez úton szeretném megköszönni, hogy olyan csodálatos olvasóim voltatok. Hiába hagytam ki majdnem fél évet az egészből, ti akkor is a teljes évemet csodálatossá tettétek. Tavaly karácsonyra a ti ajándékotok volt a legszebb amit kaphattam volna, hiszen akkor lendült be az egész igazán, és ha visszaemlékszem a sok szép kommentre, örömömben sírhatnékom, és nevethetnékem van egyszerre.

Köszönöm, hogy velem voltatok, és támogattatok, ez iszonyatosan sokat jelentett nekem, és még most is annyit jelent. Legszívesebben visszamennék az időben, hogy megváltoztathassam a dolgokat, és ne lustuljak el ami a blogot illeti.

...

Ne értsetek félre... ez nem búcsú volt. Még nem. Úgy döntöttem, bármennyire is untátok meg a várakozást, és nem vagytok már kíváncsiak a történet végére, olyan sokáig halogattam, ettől függetlenül félévaddal, de be fogom fejezni, mert ennyivel tartozom nektek. Talán nem úgy lesz vége ahogy én, vagy ti akartátok, és elképzeltétek, de még mindig jobb, mintha a történet lezáratlan maradna, hiszen így az egész csak egy üres rizsának tűnik, visszanézve.

Megérdemlitek a végét, és meg is fogom nektek írni, a lehető legtöbb poénnal, érzelmes résszel, és fontos momentummal, amivel tartozom.

Miattatok fogom megírni. Nem magam miatt.

...

Köszönöm. NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM. Köszönöm a támogatást, az időt amit arra szántatok, hogy ezt elolvassátok, és azt az időt is egyaránt, amit a kommenteléssel, és a történetem olvasásával töltöttetek.

Mondjon bárki bármit... ti vagytok a legjobbak. Nekem mindenképpen. <3

xo;<3

Sixteenth Episode - 016

Future...

2015. június 19. (péntek);(folytatás)

- Steph, veled meg mi történt? - kérdezte nevetve, miközben próbáltam szinte már agyonszorongatni szegény gyereket.
- Semmi, semmi - mondogattam mosolyogva, majd hirtelen elengedtem, és megfordulva kirohantam a szobából, egyenesen az előszobába, ahol épp a szülők beszélgettek. Már el is indultam volna visszafele, de anya megállított.
- Ross mondta, hogy elaludtál. Éhes vagy? Sajnos nem vártunk meg, nem tudtuk mikor ébredsz fel - mondta.
- Köszi, majd... majd később eszek - mosolyogtam rá, majd Meg szobája felé vettem az irányt. Soha nem csináltunk nagy ügyet a kopogásból, meg a hasonlókból, szóval simán benyitottam hozzá. Felnézett az ajtó halk nyikorgására, és mosolyogva nézett vissza rám.
- Szia.
- Meeeeg - kezdtem nevetve.
- Mit szeretnél? - húzta meg nagyobb mosolyra a száját.
- Hogy tetszene neked az az ötlet, ha ma felhívnánk Alex -et, és este elmennénk sétálni, ahogy otthon csináltuk?
- Két éve sétáltunk esténként utoljára - nevetett fel. - De benne vagyok.
- Még "elintézek" egy-két dolgot, és utána jövök.
- Rendben - felelte, majd az ő szobáját is elhagytam.
Minden ötletem hirtelen jött, Alex -et mondjuk amúgy is fel kéne már hívnunk, de a sétálás tényleg nem tudom honnan jött, eddig sose jutott eszembe. Végül is, nem lesz rossz, tengerparti séta, meg mindenféle.
- Woa, Steph lassabban! - mondta hirtelen valaki, majd két kezet éreztem meg a vállamon, ami kicsit visszarántott. Felnézve szembe találtam magam a folyosó végén lévő fallal, mire megfordultam kissé rémült fejjel, és szembe találtam magam Riker -rel.
- Épp hozzád siettem - nevettem fel. - Tudom, hogy azt mondtad beszélnünk kell, de nem lehetne kicsit elnapolni? Mármint lehetne, hogy inkább holnap ejtsük meg a beszélgetést, eléggé sok dolgom - mondtam kínosan.
- Sok dolgod, mi?! Csak nem Ross -szal mentek egy kis romantikus sétára? - húzogatta a szemöldökét.
- Álmaidban - vágtam rá. - De ha tudni akarod Ross -tól elvették ezt a posztot, Megan -nel leszek este. Mármint felhívjuk Alex -et, aztán elmegyünk egy kicsit, de mielőtt féltékenykedni kezdesz, Meg -gel csak barátok vagyunk - kacsintottam, majd szabályosan felröhögtem, és ott hagytam.
- Ne felejtsd el, hogy az öcsémmel is így kezdődött - szólt utánam.
- Sakk-matt Riker, de lesz még visszavágó - fordultam vissza utoljára.
Mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy ez sem változott. Mindenki ugyanúgy beszólogat egymásnak, ahogy régebben. Furcsa, hogy ez tetszik nekem, de ez van. Utálom a nagy változásokat, hát most itt van. Ez nem olyan embertelenül nagy, egyszerűen csak... nekem ott van Ross, aki többé már nem úgy jön át hozzánk, hogy utána anya vagy bárki megszóljon, hogy 'húha milyen sok időt töltünk együtt mostanában'.
Visszamentem a nappaliba, ahol mindenki ugyanúgy a TV -t bámulta, ahogy eddig, ezért nem is foglalkoztam ezzel sokat, a konyhába mentem, ahol összeszedtem magunknak egy kis nasit, hogy ne unjam magam el, miközben Alex minden létező hülyeségről beszámol majd, ami természetesen érdekel, csak sokat tud magyarázni.

*Kb. fél óra múlva*
- Tényleg találtál melót? - néztem Alex -re büszkén, és ugyan kamerán keresztül, de így is megtette a hatását.
Meg kiment valami innivalóért, így tudtam vele egy kicsit négyszemközt beszélni.
- Igen, és nagyon imádom. Erre a nyárra teljesen jó - mosolygott. Szemében felcsillant az öröm, az őszinte öröm, amit eddig a vizsgák, a sulis stressz és minden egyéb miatt ritkán láttam benne. Halványan elmosolyodtam, majd tovább kérdezgettem, bár legtöbbször jelentéktelen dolgok jutottam eszembe.
- Megjöttem - jelentette ki Megan, miközben beügyeskedte magát a szobába, anélkül hogy egy csepp víz is a padlóra hulljon, miközben lépked. Az egyik poharat a kezembe adta, majd leült mellém, és búcsúzni kezdett Alex -től, miközben én elpusztítottam a pohár tartalmát.
- Holnap is felhívunk jó? - nevetett Meg, Alex világfájdalmas fejét látva, mikor közöltük vele, hogy tervünk van a továbbiakra.
- El ne felejtsetek! - nézett ránk fenyegetően, mire felnevettem, majd szerényen a kamerába integetett, ezzel egy időben pedig nyílt az ajtó, és valaki belépett a szobába, mi azonban nem figyeltünk rá éppen.
- Szia Alex! - Szinte egyszerre kiáltottunk fel, majd kinyomtuk a videóhívást, a vendégünk pedig viccesen megszólalt.
- Ha jól tudom még Ellington -nak hívnak - nevetett fel, mire mosollyal az arcomon megráztam a fejem, és hagytuk, hogy elmondja amit akar. - Holnap anyáék külön akarnak elmenni valamerre. Lejöttök velünk a partra, ugye?
- Persze - bólintottam.
- Természetesen! - lelkesedett Meg is. - De! Te most szépen kimész, mi pedig elindulunk, mert egyszerre két dolgot nem tudok csinálni, mégis akarom, úgyhogy gyerünk, induljunk - mondta szigorúan, mire én kipattantam az ágyból, és még Ellington előtt viharoztam ki a szobából, miközben majdnem fellöktem Rydel -t, aki ártatlan szemekkel pislogott rám, én azonban tudtam mi lesz ha nem állok haptákban mire Meg odaér a bejárathoz.
Gyorsan magamra kaptam a cipőmet, telefonomat pedig a zsebembe süllyesztettem, és pont felnéztem, mikor Meg felém igyekezett, nagy mosollyal az arcán. Szó nélkül húzta fel ő is a cipőjét, miközben én a nappaliba mentem.
- Elmentünk sétálni - jelentettem ki anyáéknak, akik már csak ketten ültek apával a kanapén.
- Kivel? Hova? - jöttek a kérdések.
- Meg -gel. A partra - válaszoltam a megszokott módon, majd bólintottak egyet, én meg szinte már ott se voltam.
...
Késő nyári órákhoz híven nem volt még olyan hihetetlen hideg, sőt ilyenkor volt a legelviselhetőbb az idő. A meleg szél bele-belekapott hajunkba, miközben mi egymásba karolva sétáltunk, mintha csak az öregek otthonából léptünk volna ki.
Halkan nevetgéltünk, miközben a kihalt parton sétálgattunk, néha-néha kissé belesüllyedve a homokba. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy későre jár, hogy a tornacipőnk tele van homokkal, hogy milyen ijesztő is ennyire éjszaka a tenger susogása, de nem volt szívünk véget vetni ennek.
Több éve annak, hogy utoljára együtt jártuk esténként Los Angeles utcáit, minden jelentéktelen dolgot kibeszélve. Valóban sok minden változott azóta. A gimi első éve gyerekjáték volt sokkal több időnk volt, mint mostanság. Az első és a második évünk közötti nyári szünetben minden este megtettük ezt a sétát, de aztán tizediktől igazán bekeményítettek a tanárok, és el kellett hanyagolnunk ezt a szokást a hétköznapokban, utána pedig elfelejtődött.
Akkor is, és most is Los Angeles jelent nekünk mindent, a szívem szakadna meg, ha el kéne onnan költöznöm, hiszen mindenem ahhoz a városhoz köt. Szinte lehetetlen volt most elkerülnünk ezt a témát, amiatt, hogy tudtuk, ha ez a két és fél hónap letelik már nincs sok időnk. Ki tudja hány felé fogunk szétszéledni, és ki tudja merre sodor majd az élet. Szomorú mosollyal vettük tudomásul, hogy legjobb éveinknek hamarosan tényleg vége lesz.
Bár életünk nyaralásán valószínűleg nem erről kellett volna beszélnünk, a téma igenis aktuális volt, ezt pedig nagyon jól tudtuk. Hiába akartuk milliószor megígérni egymásnak hogy örökre barátok maradunk, nem láttunk a jövőbe, és nem is akartunk. Semmit sem tudtunk ez ellen tenni, ahogy az ellen se, hogy ez a gondolat pont ezen a napon kúszott be a fejünkbe.

Sajnálom... nem tudom elmondani mennyire sajnálom az elhanyagolást, de ezt már sokszor elmondtam. Tudom hogy nem ezt vártátok tőlem, csak remélni tudom, hogy legalább akkor örültök nekem egy kicsit, mikor néha elhozom az új részt...:(
xo;<3

Fifteenth Episode - 015

Old Memories

2015. június 19. (péntek);(folytatás)

Visszaérve a szállásra mindenki fáradtan rogyott le, volt aki a szobájáig se vonszolta el magát egyszerűen a nappaliban lévő kanapékon elnyúlt, és ott is maradt. Én nem vártam sokat, fel voltam pörögve amiatt, amit Riker -től hallottam, így azonnal Ross szobája felé vettem az irányt, hogy elmeséljem neki.

Ahogy mindenki, ő is kifeküdt a hosszú nap után, nagy szerencsémre a szobájában, ezért amikor bementem már rég fetrengett az ágyán.

- Szinte már túl könnyű volt - kezdtem mesélni. Kinyújtotta felém a két karját, szemét azonban csukva tartotta, így odasétáltam az ágyhoz és melléfeküdtem. Átölelt, majd felém fordult, és akár egy kisgyerek, aki a délutáni alváshoz készülődik, hozzám bújt.

- Mesélj - dünnyögte. 

- Beszéltem vele, az elején viccelődtünk, meg mindenféle, aztán ő kérdezte meg, hogy beszélhet e velem, még csak nem is nekem kellett - mondtam.

- Én nem jártam ennyi szerencsével - dörmögte a vállamba.

- Miért?

- Én kértem meg, hogy had beszéljek majd vele. Most lehet, hogy azt hiszi, hogy rólad lesz szó.

- Nem baj... a lényeg, hogy beszélj majd vele Rik -ről, hogy tudjuk mi a helyzet - magyaráztam.

- Azon gondolkoztam... szerinted tényleg tudni akarjuk? - kérdezte.

- Ők is beleavatkoztak néhányszor a mi dolgunkba. Amúgy se akarok kerítőnőt játszani. Csak segíteni egy kicsit.

- Kíváncsi leszek arra a kicsire - nevetett fel.

Megráztam a fejemet, majd mocorogni kezdtem, így Ross felemelte a fejét, és esélyem volt nekem kényelmesen elhelyezkedni. 

Nem beszélgettünk már, Ross egy idő után valószínűleg el is aludt, mert lélegzete egyenletessé vált, és ölelése is ellazult. Én is elgondolkoztam azon, hogy elalszok, de úgy gondoltam nem lesz belőle úgyse semmi...

* Egy órával később *

Lustán nyitogattam szemeimet, miközben azon gondolkoztam mi történhetett. Akár egy rossz másnapos... Kis idő múlva felültem az ágyban, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy Ross nincs a szobában. Egy takaró volt rám terítve, amit egész egyszerűen lerúgtam magamról, és lassan felálltam.
Elcsoszogtam az ajtóig, majd kinyitottam. Fogalmam sincs miért, de egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha otthon lennék, és eszembe jutott egy régi emlék.
,, Reggel az ébresztőm hangja olyan hangosan szólalt meg mellettem, hogy mire megtaláltam a telefont, és a helyes gombot addigra már belefájdult a fejem.
Tipikus tinédzser voltam, nem volt semmi különleges, egyszerűen reggel az ébresztő miatt eleve olyan hangulatom lett, hogy 'az iskola gondolatára elunom az életemet'. Egyszóval tipikus 11. -es voltam, és örültem annak, hogy ilyen vagyok. Egyszerű, és nagyszerű. Na igen, és árad belőlem az önelégültség, ami igazából csak vicc.
Kikászálódva az ágyamból a fürdőbe mentem, majd belenéztem a tükörbe. Őszintén már nem ijedtem meg attól amit látok, mert megszoktam, hogy reggelente olyan vagyok, mint a szörnyeteg a meséből, de ez mindenkinél így van.
Lementem a konyhába, hogy szokásos kólámat elfogyasszam. Mindenki furcsán néz rám, amiért engem nem a kávé, esetleg a tea ébreszt fel, de ezeket is szeretem. Hála istennek az én gyomrom hozzászokott, hogy ét gyomorra is meg tudom inni a kólát, anélkül, hogy bajom lenne.
- Steph! - kiabált le mérgesen Jen.
- Mi van? - kérdeztem vissza.
- Hol van a fésűm? - jött le idegesen.
- Én tudjam? Keresd meg!
- Belehalnál egy kis segítségbe, igaz?
- Saját fürdőd van, honnan kéne tudnom, hogy te hova raktad? Hagyjál a hülyeségeiddel. "
Jóval az előtt volt, hogy megismertem őket... Megváltoztam. Már nem iszok reggelente kólát, legalább is nem rendszeresen. Nem nézem magam reggelente a tükörben, és akkor csak Alex -ék voltak nekem, most pedig van egy újabb családom. Ross -ék.
Visszacsuktam az ajtót, és egyszerűen lehuppantam a földre, mellette. Eszembe jutott a nap, amikor találkoztunk, és amikor az első SMS -t kaptam tőle. Az is, amikor sétáltunk, és náluk voltam. Szép emlékek. Azonban ott volt a több hónapos turné, amire kevésbé szívesen emlékszem vissza. Olyan sokáig jutottunk, szinte hihetetlen hogy most itt vagyunk velük, és együtt nyaralunk.
Egy korcsolyapálya, és egy ártatlan baleset miatt ismertem meg, és most együtt vagyunk.
...
Sikeresen elmerengtem a gondolataimban olyannyira, hogy észre se vettem, amikor Ross leguggolt elém, és szólongatott.
- Jézus - néztem rá ijedten.
- Héj, nyugi - mosolyodott el. - Mikor keltél fel? Miért nem jöttél ki?
- Én csak... - kezdtem volna, de nem akartam magyarázkodni, egyszerűen felpattantam, mire ő is felállt, én pedig a nyakába ugrottam.
Most, hogy végig gondoltam, valamiért sokkal fontosabbnak láttam minden apró részletet.

Hey everyone! *.*
Meghoztam a legeslegújabb részt, ami remélem mindenkinek tetszik. Köszönöm a kommenteket, és az új embereket. Imádlak titeket! :*
xo;<3

Fourteenth Episode - 014

Confidence

2015. június 19. (péntek)

Milyen szép lett volna, ha a napsugarak melegére kelek fel reggel... de sajnos ezt az idillt muszáj volt megtörnie valakinek, mert miért is ne?!

- Kelés van! - ordította Megan a folyosóról.

- He? - nyögte Ross. - Pár perc! - szólt vissza, majd fejét ennél is jobban a párnába fúrta. Voltam olyan szerencsés, hogy ezt a szép folyamatot premierben végignézhettem.

- Fel kéne kelni - kuncogtam. Éjszaka egy kicsit arrébb kerültem tőle, valószínűleg, mert mocorgós vagyok...

- Aha... hagyj aludni, Steph - nevetett. - Amúgy is felébredtem miattad este is, meg éjszaka is. 

- Miért? - értetlenkedtem.

- Mert bokán rúgtál álmodban. Mocorogtál, egész végig - Lottóznom kéne...
- Bocsi - kuncogtam.
- Nincs bocsánat! - mondta szigorú fejjel,de elnevette magát, ebből tudhattam, hogy csak vicc volt. Közelebb húzott magához,és velem együtt átfordult a másik oldalára.
- Ez nekem így nem túl kényelmes - nevettem.
- Nekem se volt az - húzta pimasz mosolyra a száját. - Nem akarok felkelni! - nyafogott.
- Muszáj lesz, mert én enni akarok - közöltem.
- Most ezért lelökhetnélek innen...

* Kb. 3 órával később, Buenos Aires utcáin *
Ez a város csodálatos... annyi szép épület, és parkos rész van, amennyit elképzelni se mertem.

Sose szerettem várost nézni, de Ross -ékkal akkora élmény volt, hogy az hihetetlen.

Igazából minden volt, ami csak lehetett. Indulás után egy órával már túl voltam Riker kérdezgetésén, meg egy kínos beszélgetésen anyámékkal, akik az éjszaka miatt kicsit ferdén néztek rám, reggeli óta.

Azután már senki sem zavartatta magát. Ugyanúgy ment tovább minden, mint azelőtt, azon kívül, hogy Ross egy idő után mellém csapodott, és kézen fogva mentünk tovább.

Tény, hogy mikor bementünk egy étterembe, a választással volt egy kis gondunk, de végül Stormie előszedte valahonnan a spanyol tudását, és kért angol étlapokat. 

- Steph, biztos csak egy saláta? - kérdezgette Ross.

- Nem fogyókúra a tervem, egyszerűen csak szeretem - nevettem.
- Hát jó - egyezett bele. Tény, hogy végül nem egyedül ettem meg azt a tál salátát, mert mikor meglátta benne a paradicsomot, rögtön megkérdezte, hogy szeretem e. Csalódott is volt, amiért azt mondtam, hogy igen, amiből lett is nevetés, nem is kevés, de megszántam szegény gyereket, és kapott a paradicsomból.
...
Hasonló szépségek voltak még a kiránduláson. Az események elrohantak egymás mellett, alig lehetett követni, hogy még mindig ugyanarról van e szó. Nem lehet velük unatkozni.
Este hat óra körül elindultunk vissza, a szállásunkhoz. Gyalog jöttünk, gyalog is indultunk haza, űgy volt még időnk kiélvezni, hogy a két család tényleg így együtt van. Riker nyafogott is emiatt, de a végén elnevette magát, így mindenki tudta, hogy vicc volt az egész. Mi is rájöttünk, hogy szülőkkel tölteni az időt nem is olyan rossz, főleg ha jó fejek.
- Steph - súgta Ross.
- Hmm? - kérdeztem vissza.
- Nem vettél észre valamit Riker -en?
- Szerintem Meg viselkedett ma furcsán - vontam meg a vállam. Aztán egy másodpercre mindketten belegondoltunk, és egymásra kaptuk a fejünket. - Melyiket kéred?
- Most csajozok - kacsintott.
- Mmm, akkor enyém a pasi - válaszoltam sejtelmesen, és megálltam, hátul sétáló Rik -hez kerüljek.
- Stephany - mondta jókedvűen.
- Utálom, ha így használod a nevemet - néztem rá mérgesen.
- Tudom, ezért csinálom - mondta kihívóan.
- Felhőkarcolókkal nem veszekszek! - közöltem, majd óvodás koromat felidézve kiöltöttem rá nyelvemet, és karba font kéz kíséretében elővettem legcsúnyább nézésemet.
- Kérsz cukrot engesztelésképp? - gügyögött. - Esküszöm Steph, már csak a két copf hiányzik a fejedről . forgatta meg a szemeit.
- Direkt csináltam - néztem rá komoly fejjel.
- Neked a hülyeség zsigerből jön, ne is tagadd, ismerlek már.
- Na, megszólalt a nagy gyerek - vágtam vissza.
Kaptam egy gyilkos pillantást, aztán megrázta a fejét, és vállamra tette a kezét, majd megállított. Megvárta, amíg kicsit lemaradunk, és a szemembe nézett.
- Bízhatok benned? - kérdezte. Szemében olyan komolyság csillant, amilyet szerintem még a Lynch-család történelmében nem láttak.
- Természetesen - bólintottam.
- Akkor ma este átmegyek a szobádba, muszáj tanácsot kérnem - jelentette ki.
- Rendben - bólintottam. - De mivel kapcsolatos?
- Este - zárta le, majd se szó, se beszéd, visszasietett a többiekhez.

* Eközben Ross és Meg beszélgetése *
- Ross! - csillant fel Megan szeme.
- Szia - köszönt Ross is nevetve.
- Mizujs? Neked nem Steph -fel kéne lenned?
- De... de most idejöttem, mert ő is elkezdett mással beszélgetni. Nem akarom megfojtani.
- Jaa, értem.
- Figyelj, nem akarom sokáig húzni az időt, este szeretnék beszelni veled. Megoldható?
- Már akartam kérdezni... tanács kéne egy fontos dologban, de csak ha nem mondod el senkinek!
- Nem fogom! Ígérem.

Szépséges szerdai estét!
Szerény személyem (khm...) visszatért sokadszorra...
Meghoztam az új részt, valamint a második évadunk trailer -ét. Remélem tetszeni fog.
Köszönöm szépen a kommenteket, és a 18 feliratkozót. Nagyon jól esik, hogy vannak akik egy nap alatt képesek elolvasni mind az 53 eddigi részt. Köszönöm szépen! <3
xo;<3

Thirteenth Episode - 013

The night

2015. június 18. (csütörtök);(folytatás)

Bár nyár volt, meg kell hagyni, estére eléggé lehűlt a levegő. Nem kellett megfagyni odakint, de nem is volt melege az embernek.

Sokáig beszélgettünk Riker -rel, miközben a korlátot támasztottuk. (Mintha annyira ki akart volna esni a helyéről, de ez már lényegtelen...) Csomó mindenről beszélgettünk, mesélt néhány dolgot a turnéról, de végül is nem bírta ki azt sem, hogy rákérdezzen a Ross- os dologra.

Valójában... ideje volt elmondanom valakinek, Riker pedig a legidősebb ként biztos, hogy jól fogadja majd.
- Hát... az úgy történt - kezdtem, de rájött, hogy húzni akarom az időt, ezért közbevágott.
- A lényeget! Nem vagyok kíváncsi a körítésre, meg a szerelem első látásra sztorira!
- Nem is! Olyan nem létezik - kezdtem el vitatkozni.
- Tényleg? Meglepődnél, hogy mit gondol a barátod - kezdett el nevetni.
- Lemaradtam valamiről, ugye? - kérdeztem összehúzott szemekkel.
- Körülbelül fél évvel vagy lemaradva, de nem gáz - rázta meg a fejét még mindig nevetve.
- Ki vele! Mit tudsz? - néztem rá fenyegetően.
- Titoktartást fogadtam - nyújtotta ki a nyelvét.
- Engem meg nem érdekel! - vágtam rá. - Gyerünk, beszélj!
- Csak annyit mondok, hogy pontosan tudom, melyik nap és mikor találkoztatok, annyiszor elmondta, hogy ha akarnám se felejteném el, de mondok jobbat! Fejből tudom, az első pár SMS -eteket, mert aznap folyamatosan azt mutogatta, és hangosan olvastatta velünk.
- Szóval ezért voltál te, akivel a gépen is beszélt... - gondolkodtam hangosan.
- De te akkor aludtál, nem? - értetlenkedett.
- Eredetileg úgy volt, azután felkeltem, csak elfelejtettem szólni - vontam meg a vállam.
- Elfelejtetted, mi?
- Csakis...
Mosolyogva elfordult, és a tengert kezdte nézni. Elgondolkoztam azon, amiket hallottam, és több dologra is rájöttem. Többek között arra, hogy ha  Ross tényleg hisz ebben a "szerelem első látásra" dologban, akkor hülyébb, mint gondoltam, de ugyanakkor megdöbbentett, hogy ennyire boldog volt ettől.

- Menj át hozzá! - szólalt meg hirtelen Riker.

- Most? Már biztos, hogy alszik - ráztam meg a fejem.

- Na és aztán? Majd reggel melletted ébred - magyarázta.

- Rendben... - mosolyodtam el. Megfordultam, majd a szobában lekapcsoltama kislámpát. Összefont karokkal álltam meg újra az erkélyajtóban. - Te itt akarsz maradni?

- Nem, csak még nincs kedvem megmozdulni - rántotta meg a vállát, de nem fordult felém.

- Én megyek - mondtam bizonytalanul. Erre a hanglejtésre már megfordult, és a szemembe nézett.

- Ross nem fog megenni, hidd el!

- Jól van na... -mosolyodtam el.

Halkan léptem ki a folyosóra, és indultam el Ross szobája felé. Örültem, hogy legalább a padló nem nyikorog, legalább senkit se ébresztettem fel, emellett pedig nem volt horrorfilm hatása az egésznek... 

Amilyen óvatosan csak lehetett, benyitottam a szobájába. Bent már nem volt akkora szerencsém... Amint átléptem a küszöböt, a padló nyikorogva jelezte, hogy belépett valaki. Megdermedtem, mivel mocorgást hallottam.

- Nem tudom ki vagy, de jó lenne, ha nem pont ott állnál meg - morogta hirtelen, mire én ijedten hátra tántorodtam, és az ajtónak dőltem, aminek szintén nagy hangja volt. Erre már felkapta a fejét, a halvány fényben pedig meglátva az arcomat, összezavarodva folytatta. - Hát te? Rosszat álmodtál? - mosolyodott el.

- Tudod mit? Inkább maradjunk ennél a verziónál, és ne az eredetinél! - ráztam meg a fejem kínomban.

- Gondolom nem álldogálni jöttél - mondta álmos hangon. - Gyere!

Elhúzta a takarót az ágya másik feléről, mire én lassan odasétáltam, és újra elbizonytalanodva, megálltam az ágy mellett.

- Nem fogom leharapni a fejed... - dörmögte.

- Le se tagadhatnátok egymást - suttogtam Riker -re utalva. Leültem az ágyra, majd el is terültem rajta. 

Rám terítette a takarót, majd átölelte a derekamat, és közelebb húzott magához. Elmosolyodtam gesztusán, amit észre is vett. Lustán kinyitotta a szemét, és engem kezdett nézni. Szabad kezével az arcomat kezdte cirógatni, mire engem kirázott a hideg.

- Ki beszélt rá? - suttogta.

- Riker... 

- Gondolhattam volna - kuncogott.

Lassan elnyomott az álom, de sokkal másabb volt valaki mellett elaludni... Jobb volt.

Hellósziapisztácia!
Hát gyerekek... ide már nem elég a sajnálom. :/ De akkor is sajnálom, mert soha nem csináltam veletek ilyet, hogy több mint egy hónapos kihagyás volt. Mondhatom, hogy az év végi hajtás, ami részben igaz, de volt ebben más is... néhányan tudják is az okát, én pedig bár elfelejteném, de nem tudom.
Most viszont a nyári szünetre, nem ígérek semmit, de igyekszem.
Remélem azért tetszett a rész, és hogy ezektől függetlenül várjátok a következőt. :) <3
Várom a véleményeket! :* ;)
xo;<3

Twelfth Episode - 012

The MOVIE

2015. június 18. (csütörtök);(folytatás)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mérgesek voltak ránk, amiért csurom visszamentünk a házba. A szülők reakciója inkább a nevetés volt, szóval megúsztuk a leszúrást, meg a hasonlókat. Mondjuk azért megkaptuk a 'Ne vizezzetek össze mindent!' figyelmeztetést, de akkorra már végigmászkáltunk a folyosón, szóval ez annyira nem jött be.
Miután gyorsan átöltöztem, megkíséreltem kipakolni a cuccaimat, de mikor a harmadik póló csúszott szét mielőtt a szekrénybe rakhattam volna, inkább azt mondtam, hogy hagyjuk a francba, majd kiveszem ha kell. Lassan rám tört a semmittevés, és az unalom, ezért úgy döntöttem, hogy ma már úgysincs kedvem lemenni a partra, olvasok egy kicsit.
Mindig szerettem a könyveket, és ez sosem fog változni, ettől függetlenül ritka esetek egyike amikor fél óránál többet olvasok egyhuzamban.
* Órákkal később, vacsora idő *
- Steph! - szólt hirtelen valaki.
- Igen? - kaptam fel a fejemet. Megláttam az ajtóban Ross mosolygós arcát, mire rögtön letettem a könyvet, és felültem.
- Egész délután olvastál - mondta, miközben közelebb jött, és leült mellém az ágyra.
- Az nem lehet - ráztam meg hitetlenkedve a fejem. A telefonomért nyúltam, ami szerint tényleg kivételesen sokáig olvastam.
- Ezek szerint lehet - nevetett fel. - Jössz vacsorázni?
- Persze - bólintottam. - Ti mit csináltatok eddig?
- Filmet néztünk. Meg bejött érted, de annyira belemerültél a könyvbe, hogy nem hallottad, hogy kopogott, ezért azt hitte, hogy elaludtál, de mikor kinyitotta az ajtót látta, hogy elfoglaltad magad, és hagyott olvasni - magyarázta.
- Értem - mosolyodtam el. - Mit néztetek? - kérdezte, miközben félreraktam a könyvet, és felálltam.
- Step Up 4.
- Jézusom, és nem hívtatok? Végeztetek vele? - kérdeztem szinte kétségbeesve.
- Nem, az utolsó negyed óra még hátravan.
- Akkor még nem volt az utolsó tánc?
- Gondolhattam volna - rázta meg nevetve a fejét.
Kiszaladtam a szobából, egyenesen a konyhába, ahol Meg idétlen vigyorával, és a többiek értetlen tekintetével találkoztam.
- Tudtam, hogy látni akarod - közölte Megan.
- Nem is tudom honnan... na menjünk! - indultam volna, de anya közbeszólt.
- Először vacsora! - mondta, mire megfordultam, morcos tekintettel néztem a helyemet, ahova nem voltam hajlandó leülni. Aztán hirtelen egy kéz átkarolta a derekamat, és az asztal felé kezdett tolni.
- Gyerekesen viselkedsz - suttogta a fülembe.
- Ó, te még nem tudod, mennyire imádom azt a filmet! - vontam meg a vállam, mire elmosolyodott, nyomott egy puszit a homlokomra, és leült a helyére.
* Este 10 óra után *
Halk kopogás hallatszott, amit kivételesen meg is hallottam, ezért letettem a kezemben lévő könyvemet, amit ma már másodszorra vettem a kezembe, szóval rekordot döntöttem.
- Szia! - köszönt Riker, mikor kinyitottam az ajtót. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, amiért ő állt az ajtóban.
- Hát te? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem tudok aludni - nevette el magát. - Mindenkinél próbálkoztam, de ők már bealudtak.
- Jól van, meggyőztél - mosolyodtam el, majd arrébb álltam, hogy be tudjon jönni a szobába.
- Voltál már az erkélyen? - kérdezte.
- Fura, mert ennek örültem a legjobban, de nem - vallottam be.
- Nem tudod mit hagytál ki! Gyere! - Az erkélyre vezető ajtóhoz rohant, és kinyitotta azt, mire én utána mentem. Tényleg kihagyhatatlan látvány volt...

Hola!
Ne kövezzetek pls! :"D Tudom, hogy régen volt rész, és mostantól nem ígérgetek! :/
Szóval, a részbe tettem egy linket (aki nem vette volna észre, arra a két szóra kell kattintani, hogy "utolsó tánc"), és kérlek nézzétek meg, csak hogy értsétek milyen filmről van szó. Azért remélem néhányan láttátok már a Step Up -ot, mert ha nem, akkor sürgősen nézzétek meg az én kedvemért! :* Később kiteszek a csoportba még néhány videót ebből a filmből, amiket még nagyon szeretek. :)
Remélem tetszett a rész, várom a komikat. :*
xo;<3

Eleventh Episode - 011

The beach

2015. június 18. (csütörtök);(folytatás)

Végre eljött az a pillanat, is amikor leszállhatunk a repülőről. Mindenki izgatottan várta, hogy milyen lesz majd újra szilárd talajra lépni, és bevallom, mire vége lett a repülőútnak szó szerint lemenekültem a gépről. Lent persze bevártam a többieket, akiknek szintén látszott az arcukon a megkönnyebbülés.
Ross egyenesen mellém sétált, a többiek pedig mellettünk elhaladva mentek tovább. Furcsa, mégis jó érzés volt, mikor megfogta a kezemet, és rám mosolygott, mielőtt a többiek után indultunk volna.
Nem időztünk sokat a repülőgépen, hamar meglettek a csomagok, meg a hasonló dolgok, ezért már indulhattunk is a szállásra. Tudtuk, hogy egy kis tengerparti házban fogjuk tölteni a három és fél hetet, ami direkt a nyaralóknak van ott, mégis lenyűgözött a látvány ami fogadott minket.
Az egész olyan gyönyörű volt, ahogy a ház előtt már ott is volt a tenger kék vize. A nap miatt az egész tenger mintha csillogott volna, mi pedig meg se tudtunk szólalni a látvány miatt. Nagy nehezen végül is eljutottunk odáig is, hogy bemenjünk a házba, ami szintén nagyon szép volt kívülről és belülről is. Nem volt kérdés a számomra, hogy szeretni fogok e majd itt lenni, általában bárhová megyünk, mindig imádom a szállásunkat.
- Sok szoba van, de ettől függetlenül nem akarunk beosztani titeket, végül is ez nem egy osztálykirándulás, szóval mindenki azt a szobát választja, amelyiket szeretné - mondta Stormie, mikor végre ráfigyeltünk egy pillanatra.
Mire kimondta az utolsó szót, mi már izgatottan rohantunk a szobák felé. Igazából nem volt nagy dolog kiválasztani egy szobát, szinte mindegyik ugyan olyan volt, és tényleg sok volt belőlük, így véletlenszerűen odamentem valamelyikhez, és bevittem a cuccomat.
A szoba épp elég nagy volt, és nagyon tetszett, hogy erkély is volt, amit mindig is szerettem volna.
- Steph! - rontott be valaki a szobába. Meg se kellett fordulnom, anélkül is tudtam, hogy Meg az.
- Hallgatlak - mosolyodtam el, majd megfordultam.
- Annyira szép! Kimentél már az erkélyedre? Mikor megyünk le a partra? Neked is tetszik a szoba? Annyira imádom, úgy örülök, hogy eljöttem veletek! - hadarta megállás nélkül.
- Meg! Jól vagy? - kérdeztem nevetve.
- Tökéletesen, csak fel vagyok pörögve - magyarázta.
- Észrevettem - közöltem vele, majd leraktam a cuccomat az ágyra, és elindultam a folyosóra.
- Hová mész? - jött utánam.
- Az előbb azt mondtad, hogy le akarsz menni a partra. Akkor menjünk - vontam meg a vállam.
Minden egyes szobába bekopogtunk, és megkérdeztük a többieket, hogy lejönnek e. A szülők úgy döntöttek, hogy inkább itt maradnak még, azonban rajtuk kívül mindenki velünk jött.
Tornacipőmet felhúzva indultam el legelöl, a többiek pedig beszélgetve követtek. Sokáig sétáltam úgy, hogy csak hallgattam őket, én magam pedig csak nézelődtem. Nem volt nehéz lemenni a partra, egy nagy ösvény volt kialakítva, amit fák szegélyeztek a háztól a partig, és ahogy észrevettem, több ilyen út is volt, szóval nem csak ez az egy ilyen ház volt a környéken.
- Hogy tetszik? - szólalt meg valaki a hátam mögül. Oldalra fordítottam a fejem, így megláttam, hogy Ross jött oda hozzám, majd abban a pillanatban, hogy válaszolhattam volna, összekulcsolta ujjainkat, de nem állt meg.
Mögöttünk mindenki elcsendesedett, és fogadni mernék, hogy mindenki összenézett valakivel. Alig észrevehetően a mellettem sétáló srác megszorította a kezemet, mire én mosolyogva lehajtottam a fejem.
...
Rajtunk kívül senki se volt most a parton, talán ha nagyon akarom, megláthattam volna a messze lévő alakokat, de nem foglalkoztam velük, csak azzal voltam elfoglalva, hogy bármelyik percben lefröcskölhetnek. Mert ugye érett huszonévesen kell viselkedniük, és azzal szórakozni, hogy ki kit tud előbb lefröcskölni, vagy vízbe rántani.
- Riker! - sikította valaki, mire gyorsan megfordultam, de esélyem se volt megdöbbenni, csak nevetni tudtam.
Megan csurom vizesen állt Riker mellett, és úgy nézett rá, hogy azt hittem Riker egyszer csak szétporlad Meg nézése miatt.
- Te nem akarsz megfürödni? - kérdezte hirtelen Ross, mire én rögtön rávágtam a választ.
- Nem! Normális ruhában biztosan nem! - ráztam meg gyorsan a fejem, majd hátrálni kezdtem tőle, de homokos parton nehéz úgy hátrafelé menni, hogy ne esnék el, ami meg is történt. A földre estem, ezzel pedig lemondhattam a menekülésről, és már csak arra vártam, hogy mikor kell nagy levegőt vennem a fulladás ellen.
Meglepetésemre nem Ross volt az, aki végül engem is vízbe dobott volna, inkább Rocky volt az, aki gondolt egyet, felkapott a földről, és egyenesen befutott velem a vízbe, hogy aztán beledobhasson.

Sziasztok!
Sok-sok kihagyás után végre itt van a 11. rész. Sajnálom, hogy nem hoztam előbb, hiszen a múlthéten nemhogy a hétköznapi rész, de még a hétvégi állandó részek is elmaradtak. :( Bocsássatok meg, de egyszerűen leültem a gépem elé, és nem tudtam ottmaradni 5 percre. Fogalmam sincs miért volt ez, de igyekszem pótolni, mert nemsokára jön a tavaszi szünet, ami nekem ráadásul 2 hetes lesz, szóval nem szenvedtek majd hiányt belőlem!
Várom a véleményeket, és nagyon remélem, hogy senki nem hagyja abba a blog olvasását a kihagyás miatt. Nem volt szándékomban elhanyagolni! :(
xo;<3

Tenth Episode - 010

Kiss

2015. június 18. (csütörtök)

Általában ideges leszek, ha arra kelek, hogy dumálnak mellettem, most azonban sokkal jobb volt a helyzet, mivel nem akárkik, és nem akármiről beszéltek.

A tegnap estével ellentétben az agyam most azért könyörgött, hogy nyissam már ki a szemeimet, nem pedig azért, hogy csukjam be végre. Nem kellett ahhoz látnom, hogy tudjam, még mindig ott ülök szorosan Ross mellett, de közben ott motoszkált a fejemben annak a tudata, hogy közben mindkét kezével átölel.

- Öcsi, te nem akarsz aludni végre? - kérdezte suttogva Riker.

- Ha elalszok mocorogni fogok, és nem akarom, hogy felébredjen - válaszolt Ross, és le mertem volna fogadni, hogy közben egy pillanatra rám nézett.

- Tudod, hogy csípem Steph -et, de már pár órája alszik... Neked is kéne - ellenkezett Rik, hangjából pedig tisztán hallatszott a törődés.

- Akkor biztos azt is tudod, hogy milyen vagyok, ha róla van szó - vágott vissza.

- Teljesen bele vagy habarodva... - mondta rosszallóan Riker.

- Örülj neki! Egyébként is... ki ne lenne? - tette fel a költői kérdést.

Tudtam, hogy ha elmosolyodok, akkor elárulom magam, ezért is volt olyan nehéz nem megtenni. Magamban fülig ért a szám, és nem sok kellett ahhoz, hogy lebukjak.

Éreztem, hogy valaki, alighanem Riker feláll a kanapéról, és elsétál, Ross azonban még mindig nem mozdult. Lepörgettem a fejemben néhány lehetőséget, hogy hogyan tudnék úgy "felkelni", hogy ne lásson át rajtam, de mivel borzalmas színész vagyok, úgy döntöttem inkább tudja csak meg, hogy mindent hallottam.

- Igaza van - szólaltam meg hirtelen.

- Mi? - kérdezte döbbenten, mire én elmosolyodtam, és kinyitottam a szememet.

- Aludnod kéne... - folytattam nem is törődve a többi, nem rég hallott dologgal.

- Hallgatóztál? - döbbent meg.

- Csak egy icipicit - vallottam be. Egy pillanatra érzelmek tömkelege futott át Ross arcán, de végül nem látszott, hogy dühös lenne. Inkább azt mondanám, hogy megkönnyebbült arca volt. Mintha ezt gondolta volna, hogy így nem kell elmondani nekem valamit amit eddig szemtől szembe kellett volna.

- Mióta?

- Amióta a bátyád törődik veled - vontam meg a vállam. Kicsit arrébb húzódtam, hogy normálisan elhelyezkedjek, mert kezdett eléggé fájni a hátam. Végül, törökülésbe ültem le, mire ő leutánozott, és velem szemben helyezkedett el. - Szóval... engem mindenki szeret, mi? - tettem fel a számára legkínosabb kérdést.

- Én biztosan - válaszolt. Nem úgy látszott, mint akit nagyon zavar a kérdés.

- Ó, tényleg? - érdeklődtem felvont szemöldökkel.

- Természetesen! - Ross közelebb hajolt hozzám, és konkrétan az arcomba suttogott. - Jobb kérdés, hogy ki nem! - közölte, majd egy apró puszit nyomott az orrom hegyére, és elhúzódott.

- Még gyakorolj! - vetettem oda nevetve, mire kaptam egy durcis fejet, de az is hamar eltűnt. - Na, most pedig beszéljünk komolyan! Aludnod kéne... nem is értem, hogy miért nem tetted eddig.

- Azt hittem hallottál minket - mondta elbizonytalanodva.

- Igen, pontosan ezért gondolom most azt, hogy hülye vagy, ha miattam nem aludtál - nevettem el magam.

- De nem vagyok álmos - rázta meg a fejét.

- Persze, meg szerintem tizenkilenc éves se vagy a viselkedésed alapján - helyeseltem. - De ha annyira nem akarsz aludni, akkor hasznosítsd magad, és mutasd meg, hogy ehetek e valahol.

- Reggelizni akarsz? Már most? Még csak most keltél fel - mosolyodott el.

- Rég volt az már - legyintettem, majd felpattantam, és elindultam valamerre. Körül nézve már láttam, hogy mindenki alszik, még Riker is bealudt a mi beszélgetésünk alatt, ezért senkit nem hökkentett meg, egyedül engem, mikor Ross mellém lépett, és megfogva a csuklómat, maga felé rántott.
- A "konyha" nem arra van - közölte egy féloldalas mosollyal.
Elindultam hát a másik irányba, mintha csak egy rossz filmben lettünk volna, és láss csodát, tényleg a konyhába értem ki egy ajtón keresztül.
- Mit eszünk? - kérdeztem, mikor Ross a hűtőben kezdett kutakodni. Amíg ő majdnem elveszett a hűtőben, én úgy döntöttem leülök valahova, de mivel valaki ilyen okos volt, és nem tett asztalt a konyhába, ezért én egyszerűen felültem a pultra, és megvártam, amíg elém nem rak valami ehetőt.
- Szendvics megfelel? - kérdezte.
- Jó lesz - bólintottam. Valahogy nem lepődött meg, mikor a pult tetején látott meg, egyszerűen csak lerakta mellém a hozzávalókat, és nekiállt szendvicseket csinálni.
...
Fejem a vállán pihent, miközben egy régi sztorit mesélt. Már rég befejeztük az evést, ettől függetlenül még mindig ott ültünk a konyhában, a pulton. Néha felnevettünk egymás hülyeségén, vagy a történeteken, amiket egymásnak mesélünk.
Sokszor felnéztem rá, miközben beszélt, ő pedig legtöbbször vissza is nézett rám. Most is így volt...
Véget ért a történetével, de még mindig egymást néztük. Egyszerűen nem beszélgettünk tovább, csak egymást bámultuk. Tekintetem találkozott Ross barna szemeivel, és most volt először, hogy valósággal elvesztem bennük.
Életemben először tetszett, hogy olyan kiszámítható volt a helyzet. Már akkor tudtam, hogy mi fog történni, amikor a szemébe néztem. Mert ugye mindenki ismeri az "egyre jobban közeledett, végül pedig megcsókolt" történetet... mert pontosan ez történt velünk is, de egyszerűen nem volt kedvem azért leszólni, mert ellőtt egy óriási klisét.
Fél kezével átkarolta a derekamat, majd közelebb húzott magához, de még így se vált el tőlem. Amikor azonban megtörtént, akkor sem engedett el. Szorosan tartott, és szinte kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Lehetek egy kicsit pillanat romboló? - kérdezte óvatosan.
- Te is tudod a választ Ross, és nem erre a kérdésre - ráztam meg a fejem.

Boldog nőnapot a kedves olvasóknak!
Eredetileg nem terveztem ilyen nyálasra ezt a részt, de mivel ma nőnap van, meg virágok, meg mit tudom én, ezért kedveztem nektek. :*
A végével kapcsolatban remélem senkinek sem kell semmit mondanom, szerintem anélkül is értitek, hogy milyen kérdésre tudja már a választ Steph... :3
Remélem tetszett, várom a visszajelzéseke! :)
xo;<3

Ninth Episode - 009

Travel

2015. június 17. (szerda);(folytatás)

Mikor beültünk a kocsiba, kezdtem megijedni, hogy Meg mégsem tud eljönni. Alex a délután folyamán már felhívott, hogy ő ezt kihagyja, de minden nap felhív minket. Megértem Alex -et, azt viszont nem tudom összerakni, hogy Megan hol lehet. A szüleink is beszéltek délután, Meg biztos velünk jön, csak azt nem tudom, hogy hol volt akkor.
Végül is kiderült, hogy mikor én már a kocsiban voltam, ő már ott sétált két házzal arrébb. Teljesen akkor nyugodtam meg amikor beült mellénk a kocsiba, ahol így hárman már elég szűkösen ültünk. Elöl ültek anyáék, Ross -ék pedig saját kocsival mentek, de hozzá teszem az egész délutánt nálunk töltötték.
Valószínűleg a kocsiban egy öt percre biztos, hogy bealudtam, ezt pedig két dologgal is igazolni tudom... Az első, hogy Meg keltett, és szerintem ez elég árulkodó jel, a másik pedig, hogy a teljes út a repülőig kiesett.
Ross a reptér előterében is felemlegette, hogy 'Ne merjem elfelejteni a fogadást!', ahogy már a nap előző részeiben is minimum százszor megtette... A válaszom mindig valami olyasmi volt, hogy 'Te meg ne akard annyira, hogy mi győzzünk!', szóval nem lehet azt mondani, hogy unatkoztunk.
...
Hihetetlenül "menőnek" éreztem magam, mikor ráléptem Ross -ék isten tudja milyen, magán vagy valami turnés repülőjére. Egyrészt nem tudtam róla, hogy nem kell majd turista osztályon utazni, hogy olyan legyen az utam, mint a béna filmekben, amikor a repülőn mindig ül valaki mellett egy alvó-nyáladzó ember, sőt kifejezetten hálás voltam azért, mert ez velem így nem történhet meg.
- Na, mit szólsz? - hallottam meg Ross hangját a hátam mögül, miközben beljebb lépkedtem a kis folyosón, ami valahová a gép belsejébe vezetett.
- Remélem egyikőtök se szokott alvás közben nyálat csorgatni - vetettem oda neki nevetve. Látszólag először nem értette, hogy miről beszélek, de pár másodperc múlva szinte láttam, ahogy neki is beugrik egy undorító filmjelenet, aztán megrázta a fejét, és elnevette magát.
- Ettől nem kell félned! - nyugtatott meg.
- Ez... fuha! - hallottuk meg Meg -et, miközben ő is egyre közelebb ért hozzánk. - Ez annyira jó! - lelkesedett.
- Meg nagyon szereti az ilyen dolgokat - vontam meg a vállam, mikor az említett személy nagy szemekkel elhaladt mellettünk, Ross pedig értetlenül, de mosollyal az arcán nézett rám.
- Aha, már mindent értek - nevette el magát.
* Kb. fél óra múlva, felszállás után *
Alig tudtam nyitva tartani a szememet, ami nem csoda, hiszen kilenc óra múlt, és egész nap pakoltam, meg ugráltam össze-vissza. Ahogy elnéztem, nem csak én voltam így ezzel, például a szülők már el is vonultak aludni, de közülünk már Meg és Rydel is elaludt.
Miután már felszállt a gép, mindenki szabadon mászkálhatott, én pedig már csak idő kérdésének gondoltam, hogy Ross mikor ül le mellém, és közli, hogy beszéljük meg a fogadást. Helyette viszont mikor leült mellém meg se szólalt, csak mosolyogva nézte, ahogy lustán pislogok, és a fejemet támasztom.
Mindenki elfoglalta magát valamivel, Rocky például Ellington -nal szórakozott, Riker meg zenét hallgatott az egyik sarokban. Én személy szerint semmit se csináltam azon kívül, hogy ültem. Ross, ahogy már említettem, folyamatosan engem nézett, talán azt találgatta, hogy mikor alszok be.
- Ne nézz már - nyafogtam.
- Miért ne? - kérdezte.
- Mert idegesítő - vágtam rá.
- Várom, hogy te is bealszol e - vonta meg a vállát. - Minden lány elaludt, és látszik rajtad, hogy te is fáradt vagy.
- Én csak várom, hogy mikor kezdesz el a fogadással foglalkozni.
- Tudom, hogy egész nap ezzel szekáltalak, de ha aludni akarsz, nyugodtan! Úgyse tudjuk most mindenkivel megbeszélni, az úgy nem jó! - mondta.
- Akkor nem baj, ha bealszok? - csillant fel a szemem.
- Nem - mosolyodott el. - Gyere ide! - mondta hülye képet vágva, miközben széttárta a karjait.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén, majd neki dőltem a vállának, és átkaroltam a kezemmel. Nem mondott már semmit, egyszerűen csak hagyta, hogy elaludjak, én azonban még pár percig nem hunytam le a szemem.
- Te, hogy fogsz így aludni? - kérdeztem utalva arra, hogy elég kényelmetlen lesz neki egész éjszaka így, hogy én ott vagyok.
- Kibírom - felelte.
- Nem akarom, hogy rossz éjszakád legyen - ellenkeztem, majd elengedtem Ross -t, és arrébb húzódtam, de visszarántott.
- Nyugi már! - mosolyodott el. - Jó lesz így! Lényeg, hogy te jól aludj! - nézett a szemembe. Nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de egyszerűen leintett, és még hozzátette. - Nincs ellenkezés!
Megráztam a fejemet, majd felhúztam a lábaimat, és kissé összegömbölyödve, szorosan Ross mellett, megpróbáltam aludni, de még most is arra jutottam, hogy addig nem alszom el, amíg nem mondok még valamit.
- Köszönöm! - suttogtam végül. Válaszul már nem szavakat kaptam, csak egy puszit a hajamba, aztán végleg lehunytam a szemem, és elaludtam.

Hey!
Na, most lehet szeretni! :3 Ez egy ilyen kis érzelgős, meg ilyesminek szánt rész lett, remélem elértem amit akartam, és mindenkinek tetszett! :*
Különösen várom a véleményeket, mert... mert csak! :D
xo;<3

Eighth Episode - 008

Honestly

2015. június 17. (szerda);(folytatás)

- Nem akarsz elengedni? - kérdeztem.

- Nem - jött az egyszerű válasz.

- És miért nem? - kötekedtem.

- Mert ez nekem így jó - felelte, miközben hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Szorosabban húzott magához, mire beugrott, hogy talán választ vár tőlem.

- Nyögd már ki, hogy mit akarsz! - Szándékos volt... Direkt nem kérdeztem rá, hátha így vissza tudok vágni neki, amiért nem enged el.
- Kiakadsz, ha most nagyon kiszámítható leszek?
- Mekkora lesz a klisé? - kérdeztem vissza.
- Nem vészes... - közölte.
- Hadd halljam! - mondtam végül.
- Szóval, szerintem tudod mit akarok...
- Kéne? - kérdeztem, majd valahogy kiszabadultam öleléséből, és mosolyogva szembe fordultam vele. 

- Ne szórakozz! - szólt rám komolyan, szemében azonban láttam az apró örömöt, ami valószínűleg amiatt volt, hogy jól tudta, hogy értem miről beszél.

- Ross, én... - kezdtem, miközben direkt a szemébe néztem. - Őszinte leszek veled! Sose volt még fiúm, és nem tudom, hogy mit válaszoljak. Egyszerűen csal szeretném, ha minden jól menne, és nekem ahhoz biztos döntés kell, de a jelenlegiben még nem tudok megbízni.

- Bennem száz százalékosan megbízhatsz Steph! - mondta. Hangjából tisztán hallatszott, hogy nem hazudik, és valójában én is pontosan tudtam, hogy így van. Egyszerűen magamban nem bíztam eléggé, és Ross egyébként is félreértett valamit.

- Nem erről van szó - ráztam meg a fejem. - A saját döntésem az, amiben bizonytalan vagyok!

- Tehát...?

- Magyarul hülye vagyok! - vágtam rá, majd elléptem előle, és folytattam a pakolást. Már  nem néztem, hogy mi melyik kupacban volt, egyszerűen csak összegyűrve beledobáltam a ruhákat a bőröndbe.
Ross egy darabig csak állt mellettem, és nézte ahogy dobálom a cuccaimat, végül pedig leült mellém, és az összes dolgot amit eddig "nagy nehezen" becsomagoltam, kiszedte, és elkezdte hajtogatni. Most, rajtam volt a sor, hogy egyszerűen csak nézzem, hogy mit csinál. Nem volt tökéletes ahogyan elrendezte a dolgaimat, de miattam csinálta, és ez elég volt.
- Haragszol? - kérdeztem egy kis idő után.
- Nem - rázta meg a fejét.
- Biztos?
- Az ég szerelmére, igen! Nem haragszom, mert nincs miért érted? - mondta, miközben már majdnem elnevette magát a hülyeségemen.
- De legalább rákérdeztem! - morogtam mosolyogva.
- Ez a lényeg! - válaszolt hirtelen.
Csendben hajtogattuk tovább a ruhákat, miközben mind a ketten mosolyogtunk, de részemről nem tudtam volna megmondani a pontos okot.
Mivel a ruhatáram nem mondható valami "hűdehatalmas" -nak, ezért mi se pakolászhattunk a végtelenségig, amikor pedig elfogyott minden amit arra a sorsra ítéltem, hogy elviszek, felálltam, hogy megigyam a kólámat, amit már eléggé régen hoztam be. A vicces azonban nem a kóla hőmérséklete volt, hanem az, hogy a műzlim olyan szinten rongyosra ázott a tejben, hogy a tányér aljára süllyedt. Nagyon gusztusosan nézett ki, de azért még jó helyen volt ott.
- Le jössz? - szólalt meg Ross, mikor feltápászkodott a földről.
- Be kéne fejeznem. Még kéne néhány cucc - néztem egy pillanatra a háta mögé. Mikor visszanéztem az arcára, egyszerűen már nem tudtam mit tenni, kitört belőlem a nevetés.
Fejét oldalra billentette, közben pedig kiskutya szemeket meresztgetett rám.
- Szólhattál volna, hogy klisé támadás lesz! - mondtam még mindig fuldokolva a nevetéstől, mire ő hitetlenkedve megrázta a fejét, és becsatlakozott a nevetésbe. Leült az íróasztalom előtti székre, és fejét fogva nevetett, miközben én nekidőltem a szekrényajtómnak, és őt kezdtem figyelni.
- Tudod... sosem foglak igazán megérteni! - közölte.
- Őszintén? Nem is várom el - ráztam meg a fejem.

Hali!
Megint késéssel ugyan, de meghoztam, és sajnálom, hogy ilyen későn!
Várom a véleményeteket, és remélem nem haragszotok! :*
xo;<3

Seventh Episode - 007

Packing...

2015. június. 17. (szerda)

Bármennyire is akartam, nem tudtam túl sokat aludni a vészesen közeledő indulás előtti éjszakán. Az egész olyan kapkodónak tűnik, én pedig utálok kapkodni...

Anya azt mondta, hogy aludhatok sokáig, mert tényleg csak késő este, ha jól emlékszem, kilenckor indulunk, én mégis beállítottam egy ébresztőt nyolcra. Tegnap sokáig elvoltunk Meg -ékkel, emiatt pedig későn értem haza, és már nem vacakoltam a pakolással, meg hasonlókkal,. Ezért ez a feladat a mai napra maradt.
Meg se vártam az ébresztőmet, inkább kiugrottam az ágyamból, amikor már elegem volt az álmatlanságból. Lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit, mielőtt neki állok a dolgomnak, de mikor leértem a földszintre, már meg is bántam, hogy olyan hamar úgy döntöttem, hogy lemerészkedek.
- Jól nézel ki, Steph! - mondta szemtelen mosollyal Riker, aki épp akkor lépett be az ajtón.
Mentségemre, ki tudná előre, ha nem szólnak neki, hogy már reggel itt lesznek, és át kéne vennem a nyári pizsamámat, mielőtt lemegyek a konyhába?
- Már meg se lepődöm... - morogtam, majd mit sem törődve már azzal, hogy miben vagyok. Úgy se terveztem túl sokat elidőzni lent.
Becsoszogtam a konyhába, majd kivettem a hűtőből egy dobozos kólát, amit mindig inni szoktam, aztán  egy kis tálba műzlit öntöttem, és indulásra készen megfordultam. Aztán rájöttem, hogy milyen sokra megyek a műzliemmel, ha tejet meg kanalat nem viszek hozzá, szóval letettem mindent, és összeszedtem a hiányzó hozzávalókat.
- Egészséges reggelid van... - közölte valaki. Megfordulva észrevettem, hogy Rocky áll az ajtóban, és mosolyogva nézi az összekészített reggelimet.
- Tudom, hogy fura összeállítás, de ez van... Még a cuccaim sincsenek összepakolva, szóval gyors reggeli kell - magyaráztam, majd megfogtam a tányért és a kólát, és a szobámba indultam.
- Jó reggelt kicsim - köszönt rám anya, mire egy pillanatra megfordultam.
- Reggelt! - mondtam. - Igazán szólhatnál ilyenkor...
- Bocsánat kicsim, de ma reggel döntöttünk így, hogy innen indulunk majd.
- Nagyszerű - sóhajtottam.
Véglegesen a szobám felé vettem az irányt, és sikeresen eljutottam a szobámig. Letettem az íróasztalomra az ennivalókat, majd a szekrényemhez lépve kiszedtem belőle néhány ruhadarabot, hogy átöltözhessek.
* Negyed órával később *
Miután sikeresen megcsináltam reggeli dolgaimat, és összefogtam a hajamat, ami így kicsit se volt normális látvány, lerángattam a szekrényem tetejéről a bőröndömet, és nekiláttam a pakolásnak.
Kicsit csalódott voltam, hogy amikor megbotlottam, és szó szerint beleestem a szekrényembe, nem pottyantam hirtelen Narnia -ba, de kibírtam azzal is, hogy nem vertem be túlzottan a fejemet.
A pakolásom érdekesre sikeredett, sőt, ha őszinte leszek olyan lett a szobám mintha bombát robbantottam volna. Ide oda dobáltam azokat a cuccokat, amiket el akarok vinni, vagy amiket nem, de olyanok is akadtak, amik kifejezetten téliek, csak még lusta voltam elrakni. Mikor a ruhás szekrényem üresen nézett vissza rám, ahhoz a kupachoz léptem, amiről úgy hittem, hogy el akarom vinni.
Ekkor azonban kopogtak az ajtómon, nekem pedig az villant át az agyamon, hogy mi lenne, ha elbújnék az egyik ruhakupacban, és akkor senki se lehetne biztos benne, hogy én csináltam a felfordulást.
- Hahó! - szólalt meg Ross az ajtón kívül. Felpattantam, majd az ajtóhoz sétáltam, és résnyire nyitottam.
- Szia! - köszöntem.
- Ö... bemehetek? - tudakolta.
- Nem biztos, hogy ide most be akarsz jönni - mondtam hátranézve az óriási rendetlenségre.
- Ha úgy pakolsz mint Delly, akkor nem fogok elképedni, nyugodt lehetsz! - Kételkedve bár, de arrébb álltam az ajtóból, hogy Ross bejöhessen. - Minden lány ilyen? - kérdezte röhögve.
- Most is várni fogok a poénra! - jelentettem ki.
- Szóval igazam van - bólintott sokat tudóan.
- Nem is! - válaszoltam durcásan.
- Nem fogod elérni, hogy elhiggyem! - Felém lépett, majd játékosan átkarolta a derekamat, és megpördült velem. - Soha! - tette hozzá.
- Na, most ki a gyerekes? - kérdeztem rá. - Igen, még mindig te - vágtam rá gyorsan, mire egyszerűen elmosolyodott, és egy apró puszit nyomott a hajamba.

Szép márciust! :*
Na most... nem szeretnék sokat beszélni erről a részről, csak annyit szeretnék mondani, hogy nemsokára jön a 2. évad trailer -e, szóval azt is letudhatjuk majd. :))
Várom a véleményeket! ;)
xo;<3

Sixth Episode - 006

Betting

2015. június 16. (kedd);(folytatás)

- El akarsz minket rángatni veled, Jen -nel, meg azokkal a Ross -ékkal, Buenos Aires -be? Még csak nem is Észak-Amerikában van - mondta kételkedve Alex.
- Tudom, de tök jó lenne - nevettem el magam. - Egyébként is, voltatok már velünk nyaralni, és akkor se a szomszéd városba mentünk.
- Jó, de egy csöppnyit messzebb van nem gondolod? - kérdezgetett Alex.
- És akkor mi van?
- Szerintem semmi - vágott közbe Meg. - Sőt, szerintem simán elengednek. Voltam már veletek isten háta mögötti helyeken, és főleg, ha még Ross -ék is, meg a szüleik is ott lesznek, dupla felügyelet, meg blablabla. Tuti mehetek.
- Mi lesz ebből... - nevettem fel.
- Ha lesz plusz "felügyelet", akkor én már nem is kellek oda - mondta Alex.
- Miért nem akarsz eljönni? - néztem rá.
- Nem tudom - rázta meg a fejét. - Nem szeretek annyira utazni, hogy elmenjek Argentínáig.
- Mióta? - kérdeztük egyszerre Meg -gel.
- Oké, egy dolog elmenni három nagyobb várossal arrébb veletek, de ha nem tudnátok, Buenos Aires Argentína fővárosa. Az pedig nincs éppen a közelben - hadarta. Ha belegondolok, én ugyanezt mondtam anyának, szóval meg tudom érteni Alex -et. Csak nem gondoltam, hogy ő maga se akarna eljönni velünk, függetlenül a szüleitől.
- Én ugyanezt mondtam korábban, de gondolj bele! Mekkora királyság lehetne! Ekkora lehetőség nincs túl sokszor... - mondtam.
Hirtelen a kis pizzázó halk zenéje mellett megszólalt a csengőhangom, ami nem kicsit tért el attól a zenétől, ami békésen szólt a rádióból, ezért hamar észre is vehettem, hogy mindenki felénk nézett. Hamar kiszedtem a táskámból a zenélő eszközt, majd anélkül, hogy ránéztem volna a képernyőre, hogy megtudjam ki hív, inkább felvettem, amivel végre megszűnt a telefonból szóló zene, és visszaállt a "béke" a kis étterembe. Jeleztem Meg -éknek, hogy mindjárt jövök, és ki is sétáltam a helységből, miközben beleszóltam a telefonba.
- Igen?
- Megnyugodtál már? - hallottam meg Ross hangját.
- Még időben eszedbe jutottam - feleltem.
- Örülj neki, hogy nem sértődtem meg - mondta viccelődve.
- Szólj, ha majd jön a poén! - vágtam vissza.
- Jó, most komolyan! Nem örülsz ennek az egésznek? - kérdezte.
- De, szerintem jó lesz, csak ha kicsit normálisabban tudom meg, akkor reggel se akadtam volna ki. Sőt, tökre fel lettem volna dobva! Nem, mintha most nem lennék, mert lehetséges, hogy Meg is velünk jön - meséltem.
- Akkor még jobb lesz, az egész! - mondta lelkesen. - Kíváncsi leszek, hogy a szülők, hogy fogják kibírni ennyi gyerekkel - nevetett.
- Egyébként mennyi időre megyünk? És mikor? Most ez elég hülyén hangzik, de ezt elfelejtettem megkérdezni anyától...
- Holnap késő este indulunk. Ne akadj ki, azért, mert csak így tudták elintézni! Egyébként meg két és fél hétig leszünk majd ott - magyarázta.
- Két és fél hét... meg fogtok halni mellettünk - gondolkoztam el.
- Miért? Nem vagytok ti unalmasak!
- Én nem arra gondoltam, hogy esetleg belehaltok majd az unalomba. Hanem a sok hülyeségbe! De ezt majd mind meglátjátok... - mondtam sejtelmesen.
- Nálunk nem lehettek rosszabbak! - jelentette ki.
- Tényleg? - kérdeztem. - Akkor fogadjunk!
- Miben? 
- Lesz két csoport! Az úton majd eldöntjük, hogy ki kivel lesz. Egymást kell megszívatni, minél többször! Akkor van vége a játéknak, ha valaki feladja, de egy emberként kiesni nem lehet! - rögtönöztem.
- Gyerekesek vagyunk...
- Én, még hivatalosan is az vagyok - közöltem. - Te meg gyárilag az is maradsz!
- Ez fájt - mondta megjátszva magát.
- Meg ne halj nekem! Akkor nem lesz kivel szórakozni a nyaraláson.
- Micsoda együttérzés! - mondta felháborodva.
- Olyat tőlem ne nagyon várj, főleg ha elkezdődik a fogadás!
- Nem is fogok! Remélem te se! - nevette el magát.
- Ez érdekes lesz... - állapítottam meg, miközben abbahagytam a járkálást, és inkább leültem egy padra a pizzázó előtt.
- És vicces - jelentette ki.

Hali! :D
Leírtam a Facebook -os csoportba is, hogy sajnálom, amiért nem hoztam új részt a héten, de nagyon hosszú hetem volt.

De, visszatértem, és holnap hozom a következőt! :3
Várom a véleményeket! :*
xo;<3

Fifth Episode - 005

Plan

(IDE kattintva meghallgathatjátok azt a számot, amit a rész írása közben hallgattam. :D)

2015. június 16. (kedd);(folytatás)
- Mindegy, hagyjuk, nem akarok tovább veszekedni! - jelentettem ki.
- Helyes - morogta anya. - Egyébként beszélhetnél Meg -gel, és Alex -szel, hátha elengedik őket. Voltak már velünk nyaralni.
- Mit is mondott Ross, hova megyünk? Ja, igen... - gondolkodtam el. - Én lennék a legboldogabb ember, ha Alex -ék is ott lennének, de nem hiszem, hogy Buenos Aires -be, elengednék őket. Hihetetlenül messze van - ráztam meg a fejem. - Azt se értem, hogy mi miért pont oda megyünk.
- Stormie -ék ajánlották azt a várost. Ugye, ha jól tudom, ők a turné alkalmával voltak ott, és szerintük érdemes lenne megnézni a várost is, amire nekik nem nagyon volt idejük a koncertek, meg hasonlók mellett. És tengerparti város, szóval gondoltam neked mindenképp tetszeni fog.
- Jen tisztában van vele, hogy a tengervíz sós, és nem olyan mint a gyógyfürdőkben? - húztam fel a szemöldökömet. Jenette eléggé finnyás, és a család, de minimum az én bánatomra, nem csak a kaják terén.
- Nem, nem hinném, akkor már reklamált volna - nevetett fel.
- Jó, mindegy, majd meglepetésnek megmutatom neki - mosolyodtam el ördögien.
- Stephany Anderson! - szólt rám anya.
- Még csak terveztem, ne rombold le a terveimet!
- Akkor se!
- Na jó, majd inkább fent. Azért megkérdezem Alex -ékat jó? - kérdeztem
- Persze! - mosolyodott el végre.
Ott hagyva anyát a konyhába, felsétáltam a szobámba, és "jó" szokásommal ellentétben,úgy döntöttem, hogy felöltözök. Általában az első olyan napon, amikor semmi fontos dolgom nincs, egész nap pizsamában maradok, mert... mert csak. Jó okot még sosem sikerült találnom rá, egyszerűen, talán csak lusta vagyok. Talán...
Miután sikeresen visszataláltam Narnia -ból, fel is öltöztem, majd egy jó tíz perc keresés után, felhívtam Alex -et, és Meg -et.
- Kinek van kedve gördeszkázni? - szóltam bele a telefonba köszönés nélkül. Néha megköszönöm a telefonos embereknek, hogy ki találták a "több személyes" hívást (magyarul amikor egyszerre több emberrel beszélsz), mert így nem kellett kétszer előadnom a sztorimat.
- Először inkább mondd el, hogy mivel kapcsolatban akarsz meggyőzni minket! - Ez van! Kezdem azt hinni, hogy Meg jobban ismer engem, mint bárki más... Mert, ha ilyennel hívom fel őket, akkor biztos, hogy akarok valamit.
- Remélem Steph, tisztában vagy vele, hogy felkeltettél! - szólt bele álmosan Alex.
- Mindjárt dél, ideje volt már!
- Meg, mit történt vele? - kérdezte már-már kétségbeesetten.
- Majd megtudjátok! Na szóval, Alex kelj fel, Meg, te meg gyere át!
- Légyszíves, talán? - szólaltak meg egyszerre.
- Makacs ember vagyok, nagyon jól tudjátok. Jobb ha siettek! -nevettem el magam.
- Jó, pár perc, és ott vagyok - sóhajtott Meg.
Köszönés nélkül tettem le a telefonomat, majd összeszedve néhány cuccot, beledobáltam a hátizsákomba, és lementem az emeletre. Megbeszéltem anyával, hogy kivételesen nem ebédelek itthon, és elmondtam neki, hogy miért, mire azonnal elengedett. Megan hamar megjött, szóval indulhattunk is. Előszedtem a garázsból a gördeszkámat, amin messziről látszott, hogy tavaly nyáron lett utoljára használva.
- Miről van szó, egyébként? - kérdezte, miközben Alex -ék háza felé igyekeztünk.
- Nincs kedvem kétszer elmondani, így is eléggé nehéz reggelem volt miatta.
- Nézd, én bírom Ross -ékat, szóval ha arról akarsz meggyőzni, hogy...
- Egyáltalán nem Ross -ról van szó! Vagyis róluk is, de nem miattuk voltam kiakadva.
- Egyre kíváncsibb vagyok - jelentette ki.
...
- Alex, igyekezz már! - kiabálta Meg.
Vagy fél órája állunk Alex -ék kocsibejáróján, arra várva, hogy az a szerencsétlen megtalálja a deszkáját. Egyre jobban el akartam  nekik mondani, de így, hogy még ő is húzta az időt, nehezebb volt tartani a számat.
- Itt vagyok! Már megjöttem! - rohant el mellettünk, majd ledobta a földre a gördeszkáját, és ráugorva már le is hagyott minket. Nevetve indultunk utána, miközben szépen lassan kialakult a szokásos verseny azaz, hogy ki ér előbb a plázához.

FONTOS!
Szép, esős hétfőt, mindenkinek...!
Szóval, miután eljátszottam délután a pszihológust ki is tudtam nektek rakni ezt a részt! :))
Nagyon remélem, hogy tetszik és, hogy egyre izgatottabbak vagytok a nyaralás miatt. :3 Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor írjátok meg nekem kommentben akár itt, akár Facebook -on, hogy szerintetek Ross, hogy fog reagálni, amikor a kis "veszekedésük" után először beszél majd Steph -fel! (Titok, hogy hol és mikor, majd megtudjátok! :D)
A következő részig olvashattok majd néhány apró spoilert a Facebook -os csoportban, ahová minden olvasót felveszek, szóval nyugodtan csatlakozzatok! ;)
Várom a véleményeket, és az elképzeléseket! :))
xo;<3

Fourth Episode - 004

Holiday

2015. június 16. (kedd)

Nagyon, nagyon hosszú ideje ez lenne az első nap, hogy hétköznap nem ébresztőre kelek, ami nem is történt meg. Ehelyett mire keltem? Természetesen Jenette nyivákolására, ami egyenesen a mellettem lévő szobából jött...
Lassan tápászkodtam fel, és hagytam magam mögött az alvás gondolatát. Átcsoszogtam a mellettem lévő szobához, és kopogás nélkül benyitottam.
- Jen, kicsit lehetnél halkabban is, mert valaki még aludni akarna. Tudod mit? Átfogalmazom. Kuss! - mondtam szinte már idegesen.
- Te minek alszol még? - értetlenkedett.
- Mert mondjuk megtehetem - vágtam vissza.
- Inkább pakolnál. Még hasznosan is tölthetnéd az idődet - nézett rám lenézően.
- Mire kéne pakolnom? A szobámban nem ma kell rendet raknom - gondolkodtam el.
- A nyaralásra te hülye! Pakolj be a bőröndödbe, hogy legyen mivel elmennünk - hadarta.
- Milyen nyaralás? Anyáék még nem is említettek ilyet - ráztam meg a fejem.
- Persze mert aludtál. Tudsz róla, hogy 11 óra van?
- Szóval elmondták neked, amíg aludtam, te meg úgy közlöd velem, mintha nekem is tudnom kéne róla? Jen, komolyan szerintem még mindig van valami bajod az esésed miatt. Egyre hülyébb leszel - mondtam mérgesen, majd kirohantam a szobából, és le akartam menni a földszintre, hogy megkérdezzem anyától, mi is e az egész pontosan.
De megszólalt a telefonom a szobámban, ezért egy másodpercnyi mérlegelés után, végül a szobám felé fordultam, és befutva oda, megkerestem a telefonomat. A kijelzőn Ross neve villogott, meg egy kép róla, amit még azelőtt csináltam, hogy elmentek volna a turnéra.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Te jó ég! Buenos Aires -be megyünk nyaralni. Veletek! El sem hiszem, hogy egyszer úgy megyek oda, hogy időm is lesz körülnézni a városban. Ugye eljössz majd velem várost nézni? Ígérd meg! - hadarta. Komolyan úgy tűnt, mintha egy kilenc évessel beszélnék, nem pedig egy tizenkilenc évessel.
- Képzeld, én se hiszem el! - mondtam ingerülten.
- Miért? Mi történt? - Hangja azonnal aggódóbb lett, mikor meghallotta, hogy milyen hangsúllyal mondtam ki a szavakat.
- Ja, semmi. Tényleg, csak te vagy a második, aki letámad ezzel, én meg még csak nem is tudtam róla. Jen mondta el, és rögtön a fejemhez vágta, hogy miért nem pakolok, holott nem tudhattam róla. Most pedig jössz te, és letámadsz a kérdéseiddel, meg a terveiddel. Félre ne érts, Ross, nem haragszom rád, csak elegem van abból, hogy én vagyok az utolsó, aki megtudta.
- Steph... -szólalt meg halkan.- Nyugi, oké? Beszélj anyukáddal, nem hiszem, hogy direkt történt így.
- Akkor is! Legalább mondta volna meg Jen -nek, hogy normálisan közölje velem, ne úgy mint egy idiótával, aki soha semmit nem ért meg!
- Talán mondta neki! Nem tudhatod, végül is te mondtad, hogy Jen mindig ilyen!
- Máshogy is meg lehetett volna oldani! - mondtam durcásan.
- Ugyan már! - sóhajtott. - Te is tudod, hogy ez már csak a te makacsságod.
- Te most engem próbálsz megnyugtatni, vagy inkább csak "ember kiismerős" -et játszol?
- Steph, nyugi már! Menj, és beszélj anyukáddal! Utána meg hívj vissza, mert így nem lehet veled normálisan beszélni! - közölte, majd bontotta a vonalat.
Szuper... szóval ő van megsértődve, pedig pont nem ő lenne az, akinek sértődnie kéne ebben a dologban! Nem, kicsit se vagyok ideges még emiatt is.

Túróstészta, minden kedves olvasónak!
A Facebook - os csoportba leírtam, és ide is leírom, hogy nagyon sajnálom, amiért elmaradt a szokásos szombati rész, de programom volt, és nem végeztem, mielőtt elmentem volna otthonról. Kárpótlás képen, ma két részt fogtok kapni, szóval nem sokára olvashatjátok majd a következőt is! ;)
Nagyon szépen köszönöm a 12 000+ megtekintést! :)) Imádlak titeket! :*
Remélem, hogy tetszett a rész, szóval várom is a véleményeket! ;))
xo;<3

Third Episode - 003

Kisses

2015. június 15. (hétfő);(folytatás)

- Jen, menj el innen! - ráztam meg a fejem.

- Miért? - nézett rám vigyorogva.

- Mert zavarsz - vágtam rá.

- De csak téged - rántotta meg a vállát, majd Ross -ra nézett, aki viszont az én arcomat fürkészte. Választanom kellett, elvégre nem mondhattam azt Ross -nak, hogy csak mert én utálom a húgomat, ő se állhat szóba vele, ezért egyszerűen megráztam a fejemet, és halványan elmosolyodtam.
- Sajnálom Jen, de Steph beszélni szeretett volna velem... vele megyek - jelentette ki óvatosan Ross. Jen láthatólag meghökkent, de végül is felfogta.... Már amennyire ezt annak lehet nevezni. Az arcára tisztán kiült a düh, és kaptam egy igen "szép" pillantást is, mielőtt kiviharzott volna a konyhából.
- Nem azt akartam jelezni, hogy hajtsd el! - ráztam meg a fejem.
- Tudom.
- Akkor meg miért...? - kérdeztem értetlenül.
- Mert tudom, hogy igazából zavart volna - mondta a szemembe nézve. - Jól tudom?
- Igen - vallottam be. - Kösz!
- Nincs mit - nevette el magát. - De én tényleg szeretnék beszélni veled - jelentette ki.
Tudtam, legalábbis gondoltam, hogy miről lesz szó, ezért óvatosan bólintottam, és kivételesen nem törődve a koszos tányérokkal, az emelet felé vettem az irányt, Ross pedig elindult utánam.
...
- Akkor Jen nem tud róla, de anyukádék és Alex -ék igen - vonta le a következtetést az imént hallottakról.
Különös volt ez a beszélgetés, és igazából jobb mint vártam. Nem hittem volna, hogy szinte már vicces lesz , ahogy megbeszéljük, hogy mit is jelentett kettőnknek az a két csók, ami valaha köztünk történt. Talán most drámaian fogalmaztam, de végül is így volt. Klisé, vagy nem klisé, akkor is!
- Igen, csak ők. Gondolom nekem nem kell megkérdeznem ugyanezt, mert mindenki ott volt. Legalábbis az elsőnél... - hajtottam le mosolyogva a fejem.
- El se hinnéd, mennyi ideig csámcsogtak ezen - rázta meg a fejét szörnyülködve. - Rydel kibírhatatlan volt... Állandóan csak kérdezgetett.
- Nem vártam mást - vontam meg a vállamat, arcomon pedig egy halvány mosoly jelent meg. Bármennyire is viccelődtünk el a dolgot, akkor se tudtam teljesen felengedni. Pedig annyira azért nem komoly dologról volt szó...
- Szóval. Te mit szeretnél? - Arca hirtelen változott meg, alig tudtam követni, hogy milyen gyorsan hangulatot váltott.
- Mármint? - kérdeztem bizonytalanul. Nagyot sóhajtott, majd közelebb húzta hozzám a babzsákfotelemet amiben ült, és a szemembe nézve folytatta.
- Arra gondolok, hogy szeretnéd e folytatni. Már mint nyilván a csókkal elkezdtünk valamit, és...
- Már rég elkezdtünk valamit... - ráztam meg a fejem. - Legalábbis szerintem.
- Szerintem is, csak azt hittem, hogy... hogy nem vetted észre.
- Nem, a szart nem! - bukott ki belőlem.
- Ezek szerint észre vetted! - nevetett fel.
- Eléggé egyértelmű volt. Vagyis, én így gondolom...
- Akkor mi a válaszod?
- Nem tudom... - Lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa az arcomat, és én se akartam látni, hogy neki milyen arckifejezése van. Biztos voltam benne, hogy nem ilyen választ várt de, hogy őszinte legyek, én se vártam volna ezt magamtól.
A meglepettség pedig hamar futott át rajtam, mikor egyszerűen csak átült mellém, és átölelte a vállam.
- Nem kell tudnod most rögtön a választ - suttogta.
- Köszönöm. - Fejemet a mellkasának döntöttem, mire ő a másik kezével is átkarolt.
- Csak egyet mondj el, kérlek!
- Igen? - néztem fel egy pillanatra. Lehajtotta a fejét, hogy lássa az arcomat, és feltette a kérdését.
- Mire számítsak?
- Csak jóra - mosolyodtam el, mire kaptam egy apró puszit a homlokomra, és azonnal csend telepedett ránk.

Sziasztok!
Sajnálom, hogy késtem a résszel, de egyszerűen nem volt erőm megírni az új részt! Igyekszem bepótolni, és mivel holnap péntek, elképzelhető, hogy esetleg lesz új rész, de nem ígérek semmit! :)
Várom a véleményeket! :*
xo;<3

Second Episode - 002

What will happen in the future?

2015. június 15. (hétfő);(folytatás)

- Hogy került ide? - faggatott Meg.
- Nem tudom, nem árulta el - ráztam meg a fejem.
- Kérdezted egyáltalán, vagy mással voltál elfoglalva? - kérdezte nevetve.
- Hülye! - vágtam rá.
- Meg ne szólalj, örülj neki, hogy nem jövök neked azzal, hogy 'Én megmondtam!', pedig megígértem.
- Semmit nem jelent - szögeztem le.
- Hogy lehetsz ennyire hülye? - sóhajtott. - Neked a csókolózás nem is jelent semmit? Hol szedtelek én össze téged? Te jó ég... - szörnyülködött.
- Fogd be! - szóltam rá nevetve, pont amikor az ofő visszaért a lapokkal, amit még ki akart osztani.
Mindenki kapott egyet, aztán elköszöntünk egymástól, és mindenki elindult. Meg -gel nem akartunk elsők lenni, inkább megvártuk, amíg mindenki kimegy, idő közben pedig csatlakozott hozzánk Alex is. Végül mi is elindultunk a folyosóra, ahol még váltottunk pár szót az osztálytársainkkal. Nem sokkal később America is mellénk sétált, miközben én szememmel Ross -t kerestem.
- Mizu? - kérdezte mosolyogva America.
- Vége... - nevettem fel.
- Örülsz mi? - Alex biccentett valakinek a hátunk mögött, majd rám nézett. Nem értettem igazán a jelentőségét annak, hogy rám nézett, így eszembe se jutott volna hátra nézni.
- El se hinnéd, mennyire! - válaszoltuk egyszerre.
A következő pillanatban valaki átkarolta a vállamat, mire kissé ijedten oldalra fordultam. Megkönnyebbülés volt látni, hogy Ross áll mellettem, nem pedig valaki más.
- Hali!  - köszöntek neki a többiek.
- Szia! - mosolyodtam el én is, mire ő is köszönt.
- Mentek is? - kérdezte Meg.
- Nem akarom elrángatni tőletek - rázta meg a fejét Ross.
- Már amúgy is csak arról beszéltünk, hogy mennyire jó, hogy vége a sulinak - rántotta meg a vállát America. Mindenki elmosolyodott, aztán meghallottuk Mr. Matthews hangját a hátunk mögül.
- Hallottam ám! - kiáltott oda nekünk, majd már tovább is ment a folyosón. Elnevettünk magunkat, majd Ross felé fordultam.
- Szerintem mehetünk. - Elléptem Ross -tól, és mindenkit megöleltem, köszönés képen.
- Sziasztok! - köszöntek el végül, mi pedig elindultunk a suli folyosóján.
Sokan köszöngettek nekem is, de Ross -ra is rácsodálkoztak néhányan. Kiérve a friss levegőre már biztosan tudtam, hogy a sulinak tényleg vége, és most megint van két és fél hónapunk arra, hogy kipihenjük az elmúlt évet. Tudtam, hogy nehéz lesz a következő is, végzős ként sokkal több dolgunk lesz majd, és némileg megijesztett, hogy kevesebb mint egy év múlva talán újra ki kell majd bírnom ilyen sokat a srácok, és Rydel nélkül...
- Min gondolkozol ennyire? - kérdezte hirtelen Ross.
- Semmin, csak... jövőre már úgy fogok kisétálni innen, hogy végeztünk. Egyszer minden véget ér, számunkra pedig jövőre egy hihetetlen szakasz zárul le az életünkből. Nemsokára a mi osztályunk fog hosszú fehér ruhákban táncolni a szalagavatón, és mi leszünk azok, akik majd végigmennek a suli udvarán, és akik mindenki szeme láttára fogják utoljára, diákként átlépni a suli kapuit. El fogják engedni a kezünket, és ez az,ami a legjobban megrémiszt mindannyiunkat. - Ross pislogás nélkül meredt rám, én pedig csak akkor jöttem rá, hogy ezt mind ki is mondtam hangosan, amikor ránéztem a döbbent arcára.
Végül elmosolyodott, és közelebb lépett.
- Nem kell félned ettől! Egyrészt messze van még az az idő, másrészt pedig igen... el fogtok innen menni, és magatok mögött hagyjátok majd a gimit, de helyette új életetek lesz, és talán sokkal jobb is - mondta.
- Bármennyire is utálom a sulit, ennél jobb szerintem semmi se lehet - ráztam meg a fejem.
Egyikünket sem zavarta, egy járda kellős közepén állunk, és körülöttünk minden egyes percben emberek mászkálnak. Biztos, hogy eléggé hülyének nézhettek minket, de általában nem törődtem az ilyenekkel...
- Jobb lesz utána! Többet fogunk majd találkozni! - kacsintott, mire én felnevettem, és megöleltem. Nem mondhatni, hogy konkrétan a nyakába ugrottam, de azért egy pár lépést hátráltunk az ölelés miatt...
* Kb. negyed óra séta után *
- Egyébként jókor jut eszembe, hogy nem kerestem meg anyáékat... - fordultam felé.
- Igen most, hogy már itt vagyunk a házatok előtt, tényleg időben vagy - bólogatott. - Egyébként beszéltem velük.
Elnevettem magam kijelentésén, majd megragadtam a kezét, és a bejárati ajtó felé indultam.
Tudtam, hogy már rég itthon vannak, így egyszerűen benyitottam a házba, ahol ledobtam a cipőmet, és már be is mentem a konyhába. Még hallottam, hogy Ross halkan felnevet, de mivel éhes voltam, nem törődtem ezzel, csak mentem előre.
- Szia, kicsim! - köszönt anya, mikor beértem a konyhába.
- Hali! Ugye van ebéd? Vagy bármilyen kaja? - kérdezősködtem.
- Van még tegnapi spenót - vágta rá, mire grimaszoltam egyet, és felvont szemöldökkel ránéztem.
- Ehető kajára gondoltam - szögeztem le, mire felnevetett, és kivett a sütőből két tányérnyi finomságot.
- Üdv, Mrs. Anderson! - köszönt mosolyogva Ross, mikor belépett a szobába.
Anya visszaköszönt neki, miközben én kivettem a kezéből a tányérokat, és leraktam az asztalra. Leültem, és nekiláttam az evésnek, Ross pedig leült elém.
- Jó étvágyat! - mondtam mosolyogva, és elé toltam a másik tányért.
- Kösz! - nevette el magát.
Ross is nekilátott a finom gyros elpusztításának, eközben pedig anya kiment a konyhából, és csak ketten maradtunk. "Jó" szokásomhoz híven néhányszor leesett a villámról a hús, amin Ross jót nevetett, én meg folyton rávágtam, hogy 'Ne nevess, mert az gyerekes!', de erre ő csak még jobban kezdett nevetni.
A jókedvem akkor romlott el, mikor valaki megjelent a konyhában, és leült egyenesen Ross mellé.
- Szia! - mondta nyávogva Jen, mire én félrenyeltem egy falatot. Kedved... khm... húgom meggyógyult, és immár újra engem idegesítve pattog körbe mindenkit.
- Ö... hali! - mondta Ross, majd megpróbált kicsit arrébb húzódni Jen -től, amin akaratlanul is elmosolyodtam.
- Rég láttuk egymást! Örülök, hogy újra találkozunk! - áradozott Jen. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége...

Ahoy olvasók! :D
Szóval, hihetetlenül nagy örömömet okoz, hogy tegnap megkaptam a blog harmadik díját (ITT elolvashatjátok), és hogy ma is kaptam egyet, amit nemsokára szintén elolvashattok majd! :)
Nagyon remélem, hogy tetszett ez a rész, és örülök, hogy már 16 rendszeres olvasónk van! :) Várom a véleményeket, és nemsokára jelentkezek a következő résszel!
xo;<3