001 - First Episode

Yes, I know him...

2014. december 29. (hétfő);(folytatás)

- Köszi, még egyszer! - mondtam Ross -nak, mikor a házunkhoz értünk. Mind a hárman kiszálltunk az autóból, Meg pedig rögtön bement a házba, mert kissé átfagyott a koripályán, amit őszintén nem értek, hogy hogyan, de mindegy...

- Nincs mit! - mosolygott. 

- Hát... akkor szia! - erőltettem én is mosolyt az arcomra, majd el is indultam, de a csuklóm után nyúlt, és megfogva azt, visszarántott, még is ügyelt a távolságra.

- Látlak még? - kérdezte félénken, mire őszinte mosoly kúszott az arcomra.

- Add a telefonodat! - mondtam, még mindig mosolyogva. Kihalászta a zsebéből a készüléket, majd átnyújtotta nekem, én pedig beleírtam a telefonszámomat. - Tessék!

- Ohh... köszi - mondta kicsit bátrabban.

- Igazán semmiség azok után, hogy segítettél, meg egyébként is - vontam meg a vállam.

- Akkor majd látjuk egymást! - mondta.

- Aha. Majd látjuk egymást. Szia Ross! - köszöntem el, majd megfordulva elindultam a házunk felé.

- Szia! - kiáltott még utánam. Még intettem egyet, ezzel tudomására adva, hogy hallottam amit mondott, majd beléptem a házba. 

Még mindig mosolyogtam, egészen addig, amíg anya elém nem állt.

- Te meg hol voltál? Megan már rég bejött - vont kérdőre.

- Én csak beszélgettem valakivel - válaszoltam.

- Kivel? 

- Egy szőke srác segített nekünk mikor Jen elesett, aztán felajánlotta, hogy hazahoz minket, mi pedig elfogadtuk. Vele beszéltem.

- Megtudhatom a nevét? - kérdezte anya felvont szemöldökkel.

- Ross. Ross Lynch. 

- Értem. Most pedig menj fel a szobádba, a történteket majd megbeszéljük, ha apád hazaért - utasított.

Azonnal elindultam a szobámba, amit anya egy nagy sóhajtással díjazott. Valószínűleg azt várta, hogy ott maradok, és beszélek neki Ross -ról, de nem tettem, mert még én se tudok róla sok mindent, függetlenül attól, hogy szeretem a zenéjüket.

- Jól láttam, hogy megadtad neki a számodat? - kérdezte izgatottan Meg, mikor felértem a lépcsőn, és a folyosón végigsétálva bementem a szobámba.

- Igen, jól láttad.

- Önszántadból adtad meg neki, vagy ő kért meg rá?

- Megkérdezte, hogy látjuk-e még egymást. Ezért adtam meg neki a számomat.
- Jaj, de cuki! - nevetett fel.
Miután megtárgyaltuk a témát, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk, és eszünk valamit, mert a reggeli nem volt igazán tartalmas, és már egyébként is elmúlt dél, szóval enni kéne. Nem csalódtam anyában, istenien főz, és mint mindig most is kitett magáért.
Körülbelül fél órája volt, hogy anya elénk rakott egy csomó kaját, majd ki is ment a konyhából, mi pedig neki is álltunk. Ahogy mondtam, mind ez fél  órája volt, most pedig egy laptoppal a kezében tért vissza hozzánk, majd leült velem szembe, és felém fordította a laptopot, amin egy képet láttam Ross -ról. Ez nem igaz, utánanézet...
- Ő lenne Ross Lynch? És tényleg ismered? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen, ő az. És igen, ismerem őt. - sóhajtottam.
- Kicsim... két évvel idősebb nálad, és ha ez még nem lenne elég még híres is - közölte, bár semmi sem volt újdonság a számomra.
- Tudom anya. Csak egy kérdésem lenne. Miért mondod el nekem ezeket?
- Mert hazahozott titeket. Fogadjunk, hogy elkérte a számodat - mondta anya diadalittas mosollyal az arcán, én azonban megcáfoltam.
- Nem, nem kérte el. Én adtam meg neki. Egyébként meg, nem hiszem, hogy valaha is felhívna.
- Kíváncsi leszek... - mormogta anya. - Csak, hogy tudd Kicsim! Én jót akarok neked.
- Anya! Ma ismertem meg. Ha akarnám se lenne köztünk semmi! - mondtam kissé ingerülten. Elegem van, hogy nem tudja felfogni.
- Hát, jó - mondta, majd egy sóhajtás közben kisétált a konyhából.
- Anyukád nem semmi - jegyezte meg Megan.
- Én inkább a túl kíváncsit használnám jelzőnek.
- Ne már, csak aggódik érted! - védte meg.
- Néha kicsit túlságosan is - szögeztem le, ezzel pedig lezárult a beszélgetésünk.
Még pár percig csendben ültünk, és ettük a maradék ennivalót ami a tányérunkon volt, amikor rezegni kezdett a telefonom. Apa írt, én vissza és ezt így 5 SMS erejéig.
- Ejha, ezt aztán összehozta - mondta Meg.
- Ja. Még mindig nem értem, hogy hogyan lehetett ekkora béna - gondolkoztam el.
Gondolataimból csak pár perc múlva, apa ébresztett fel.
- Steph! Figyelj rám! - mondta. Feleszméltem a bambulásból, és rögtön védeni kezdtem magam.
- Apa, nem az én hibám volt! Jen béna volt, nem tehetek róla, hogy elesett!
- Tudom, kicsim! A mentősök elmondták, hogy beszéltek egy szőke hajú fiúval, valami Ross Lynch -csel, aki látta az egészet. Jen tényleg véletlenül esett el.
- Ross Lynch? Komolyan ez a fiú most már mindenhol ott van? - háborodott fel anya.
- Miért, mi történt? - nézett értetlenül apa.
- Stephany teljesen belezúgott abba a fiúba, a számát is megadta neki.
- Dehogy zúgtam bele! Ma találkoztam vele először, és talán utoljára, de ezt már elmondtam neked, anya!
- Kicsim, ez igaz? A mentősök azt mondták valami ismert fiúról van szó. Nem szeretnélek címlapon látni! - kezdett fenyegetni.
- Istenem... nem fogsz. Nem is ismerem igazán! Szálljatok le a témáról! - kiabáltam, majd a telefonomat megfogva felrohantam a szobámba. Nem sokkal később Meg is csatlakozott hozzám.
Próbált megnyugtatni, mert iszonyatosan ideges voltam, de nem járt túl sok sikerrel. Pár perccel később, azonban mégis felvidultam.
Egyetlen SMS. Egyetlen egy mondat, ami miatt érthetetlen módon felvidultam. Talán anyának igaza volt...