024 - Twenty-fourth Episode

"Fighting"

2015. január 05. (hétfő)

Békésen, és nyugodtan lustálkodtam az ágyamban...

Egészen addig, amíg az ébresztőm fülsüketítően 

hangosan közbe nem szólt a nyugodtságomnak. Lassan tapogatni kezdtem a telefonom után, amit pár másodperc múlva sikeresen meg is találtam, és kinyomtam az ébresztőmet.

Rossz szokásom, hogy már az ébresztőm megszólalása előtt felébredek... a felkelésről már nem mondható el ugyanez, mert szokás szerint addig fetrengek az ágyamban, ameddig csak tudok, emiatt van az, hogy általában kapkodok.

Szorgalmas... na jó, inkább hülye ésszel megáldott gimnazista ként tegnap nem sokat tanultam, bár így az első napokra nincs is nagyon mit...

Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és a fürdő felé vettem az irányt. Út közben mondjuk majdnem orra estem a táskámban, amit tegnap érthetetlen okokból kifolyólag a szoba közepén hagytam, de végül épségben kiértem a sötét szobámból.

Elcsoszogtam a folyosó végére, a fürdőszobába, ahol most egyedül voltam, mivel Jen még egy jó darabig nem járhat suliba, meg még menni se tud a gipsz miatt. Megfésültem kócos hajamat, hogy ne nagyon zavarjon miközben reggelizek, meg pakolászok, és már mentem is vissza a szobámba. 

Felkapcsoltam a lámpát, majd miután a szemem megszokta a hirtelen jött fényt, a szekrényemhez sétáltam.

Nem szeretek túlzottan kiöltözni, ezért egy egyszerű sötétkék farmert és egy bordó felsőt vettem fel. Öltözködés után lementem a földszintre, ahol viszont nem voltam egyedül. Pont, ahogy nekem is, anyáéknak is elkezdődik a munka (az énesetemben pedig az iskola).

- Jó reggelt! - köszöntem, mikor beértem a konyhába háromnegyed hét lévén már anya és apa.is fent voltak, bár nekik nem muszáj olyan korán indulni, mint nekem.

- Neked is jó reggelt! - mondták egyszerre.

- Ki fogja őrizni Jen -t? - kérdeztem.

- Ma még itthon maradok vele, holnapra viszont keresek valakit, aki tud neki segíteni, amíg nem vagyunk itthon - magyarázta.

- Aha...

* Kb. negyed órával később, 7 óra körül *

Egy rövid reggeli, és egy kis "hajazás" után, végre kiléptem a friss levegőre, egy nagy kötött sállal, és egy meleg kabáttal.

Szokás szerint Alex várt rám pár méterrel arrébb, hogy elindulhassunk.

- Szia! - köszöntem vidáman.

- Hé, mi ez a jókedv? - kérdezett rá rögtön.

- Semmi különös, csak jó lesz az esti programom - vontam vállast. - Megnyugodhatsz, nem az irodalmat várom első órában...

- Valahogy sejtettem - rázta meg a fejét mosolyogva. - De, mesélj csak, milyen programod van? És mi történt veled a szünetben?

- Hát... tudod, hogy ki az a Ross Lynch?

- Az egyik szöszi srác, aki a tesóival zenél?

- Igen ő lenne az, bár nem tudom pontosan, hogy melyikükre gondolsz, mert ketten vannak fiúk, akik szőkék... Na mindegy, szóval tudod, hogy egy hete voltunk Jen -nel és Meg -gel korizni.

- Igen, ezt mondtad...

- Szóval... történt egy kis baleset, ezért most Jen egy gipsszel a lábán fekszik otthon, én pedig egy hete majdnem minden nap találkoztam Ross -szal...

- Ó, felnőtt az én kicsi Stephany -m - kezdett gügyögni, miközben nevetve átölelte a vállamat.

- Utálom, ha ezt csinálod - ráztam le magamról a kezét. - De, mit értessz azon, hogy felnőttem? - értetlenkedtem.

- Gondolom, bírod a srácot, ha ilyen sokat vagytok együtt. Csak nem belezúgtál? - cukkolt.

- Ha ezt így folytatod, mehetsz anyámhoz, hogy kitárgyaljátok, a nem létező szerelmi ügyemet.

- Ugyan már... minimum 10 éve ismerlek. Tudom, hogy tetszik, csak nem akarod bevallani.

- És ezt mégis, honnan szűrted le, amikor még nem mondtam szinte semmit róla, vagy arról, hogy mit csináltunk ebben az egy hétben?

- Túlságosan is tagadsz. Ez árulkodó jel ám!

- Na hagyjál! - vágtam rá pont, mikor Meg csatlakozott hozzánk.

- 'Reggelt! Alex, mit csináltál Steph -fel? 

- Csak az igazat... - rázta meg a fejét Alex.

- Mivel kapcsolatban? - érdeklődött Meg.

- A szőke hercegével kapcsolatban - adta a választ Alex.

- Ó, szóval Ross -ról volt szó! - mosolygott Meg, miközben újra sétálni mentünk, ezúttal már Megan -nel.

Már általános óta jó barátok vagyunk, de eleinte nem mondhatni, hogy egy társaságba tartoztunk, inkább csak külön barátkoztam velük, aztán egyszer kaptunk egy közös feladatot harmadik osztályban, és azóta eléggé összekovácsolódott társaság lettünk. Hetefldik osztály környékén pedig csatlakozott hozzánk America, aki szintén ebbe a gimibe jár, de sajnos a másik osztályba került, mint mi, ezért kicsit eltávolodott tőlünk, de még így is nagyon sokszor találkozunk suli után, meg szünetekben is.

- Egyáltalán nema hercegem! - mondtam kissé mérgesen.

- Persze, persze... - bólogattak cinikusan.

- Még te is ellenem vagy? - fordultam Meg felé.

- Nem vagyok ellened, egyszerűen csak kivülről látom a dolgokat és ennyi - magyarázta Meg.

- De... most komolyan. Vakok vagytok. Nem is, bocsi! Inkább túlságosan sokat láttok bele a dolgokba...

- Hiába tagadod, akkor is nekünk van igazunk.

- Csak jobban tudom! - mondtam.
- Nem. Nem tudod jobban, csak azt hiszed - ellenkezett Alex.
- Na jó hagyjatok ezzel! - mondtam durcásan, és gyorsabban kezdtem sétálni, amivel elértem azt, amit akartam, ugyanis hamarabb elértem a sulihoz, és nem tudtak tovább bosszantani a hülyeségeikkel.

Egy baj van csak, hogy mindig is olyan ember voltam és ez mostanra sem változott, hog mindig felmerül bennem az a bizonyos 'Mivan ha mégis?' Kérdés, ami most sem hagyott nyugodni.

Sziasztok Olvasók! :))

Sajnálom, hogy négy napot kellett várnotok az új részre, de nekem tegnap (hétfőn ugyebár...) elkezdődött a suli, amiből két hét van a félévi előtt, ami azt jelenti, hogy dolgozat dolgozat hátán, stb....

Ugyanakkor, remélem örültök, hogy a történet újabb szereplőkkel bővült, és hogy már csak 1-2 rész választ el minket a "nagy" koncertesrésztől.

Nem akarok mást hozzáfűzni ehhet, az egyetlen dolog még, hogy nagyon köszönöm az 5000+ (!!!) megtekintést, és további véleményeket/visszajelzéseket is szívesen fogadok! ;)

xo;<3