031 - Tirthy-first Episode

The truth

2015. január 08. (csütörtök)

- Jó reggelt! - köszönt hirtelen valaki. Gyorsan fordultam meg, szinte már olyan volt, mintha megijedtem volna.

- Ó, szia Victoria - mosolyodtam el. - Anyáék megint nincsenek itthon?

- De, még itt vannak. 

- Akkor neked miért kellett ilyen korán bejönnöd? - értetlenkedtem.

- Mert pár perc múlva így is, úgy is elmennek, ezért minden nap ilyen időben jövök be, hogy nekik is tudjak segíteni - vonta meg a vállát.

- Kedves tőled... - bólintottam. - Anyáékat "kiszolgálni" fényévekkel jobb mint Jen -t. Úgy sajnállak, hogy egész nap vele kell lenned - mondtam őszintén.

- Hát, nem egy álom az biztos, de gyakorlatnak megteszi - vont vállat.

- Ezt tanulod? Szakmának? - érdeklődtem.

- Igen, és szívesen beszélgetnék még, de el fogsz késni.

- Ja, tényleg. Kösz, hogy szóltál! - nevettem el magam.

- Nincs mit - mosolyodott el. - Holnap találkozunk! - köszönt el.

- Rendben! Szia! - válaszoltam, majd berohantam a szobámba, beledobtam a tolltartómat a táskámba, és lementem a földszintre.

Pár perc múlva, már megvolt a reggeli anyáékkal, és épp a cipőmmel szórakoztam. Nem tartana ilyen sokáig a cipőkötés, mert gyakorlott vagyok már (tizenhét évesen már illik tudni, hogy kell bekötni egy nyomi cipőt...).
Miután kiléptem az ajtón, meglepődve vettem észre, hogy Alex nem álldogál a villanypóznának dőlve, és nem vár rám. Ez volt az első dolog, amit kiszúrtam. Aztán, mikor becsuktam az ajtót, és teljesen megfordultam, megláttam egy fiút aki a kapunak dőlve ácsorgott.
Először nem ismertem fel, pedig szőke haja, és magassága elég árulkodó volt, nekem azonban még túl reggel volt ahhoz, hogy elsőre felfogjam a dolgokat. De, mikor a fiú egy kicsit elfordult, és megláttam az arcát oldalról, olyan boldogság öntött el, amilyet még sohasem éreztem.
- Ross... - suttogtam magam elé. Futásnak eredtem, aminek eredménye képen majdnem feldöntöttem szegény srácot, de amint ő is észbe kapott, egy kicsit elnevette magát, és átölelt.
- Szia, Steph! - köszönt. - Baj van? - érdeklődött.
Valóban igaz, hogy nem kicsit volt furcsa, hogy konkrétan nem akartam elengedni szegény srácot, de ez van, legközelebb fogalmazzon érthetőbben, és jöjjön hamarabb.
- Nem, én csak... örülök, hogy itt vagy - sóhajtottam. Őszintén válaszoltam, de a várt reakció helyett, csak lehajtotta a fejét. Így se kellett mondjuk túlzottan erőlködnöm, hogy lássam az arcát, mivel körülbelül másfél fejjel magasabb nálam. Szomorú volt.
- Szóval, nem csak nekem tűnt búcsúzásnak a szombat, igaz? - kérdezte.
- Én tényleg azt hittem, hogy egyszerűen elköszöntél, mert vége a szünetnek, és kész - vallottam be.
- Ennyire idiótának nézel? - mosolyodott el kínjában.
- Legközelebb mondjuk ne várj két teljes napot, hogy egészen addig szenvedjek, amíg ide nem jössz! - hadartam.
- Szenvedtél? - nézett rám csodálkozva. Ekkor esett le, mit is mondtam pontosan mit is mondtam.
- Izé... ezt nem hallottad! - mondtam zavartam. Mivel nem akartam elkésni, és nem is akartam, hogy faggatózzon, elindultam a suli felé. Kicsit se volt feltűnő...
- Steph! - kiáltott utánam. - Miért nem hívtál fel?
- Mert... - Nem tudtam, hogy pontosan mit mondjak neki, de végül is nem akartam hazudni. - A múltkor én mentem utánad. Úgy gondoltam, most neked kéne. Nem volt egyértelmű az, ahogy elköszöntél, ezért elbizonytalanodtam. És igen, jól hallottad, tényleg szenvedtem. Azt hittem, hogy elbúcsúztál, és egyszerűen kisétáltál az életemből - vallottam be.
- Szeretnéd? - kérdezte. Megint összezavart, ezért muszáj volt megkérdeznem.
- Mit? - néztem a szemébe.
- Azt, hogy 'kisétáljak az életedből' - idézte. Azonnal megráztam a fejem, és rávágtam, hogy nem, ami megmosolyogtatta. - Gyere, elkísérlek a sulidig! - mondta, majd átkarolta a vállamat, és elindult.

Sziasztok!
Nem akarok sokat beszélni erről a részről, csak azt remélem, hogy tetszett, és hogy kapok majd visszajelzéseket! ;)
Csatlakozzatok a Facebook -os csoport(om)hoz, hogy mindenről értesüljetek, és hogy elolvashassátok, milyen blogot tervezek a Crazy Stupid Love második évada után! :))
xo;<3