027 - Twenty-seventh Episode

Goodbye...?

2015. január 06. (kedd)

- Steph! - szólongatott valaki. 

- Mit akarsz? - nyögtem ki.

- Fel kéne kelned... tudod, neked ma suli van - mondta kedvesen egy hang. Egy kis gondolkodás után kinyitottam a szememet, és rájöttem, hogy a hang Ross -hoz tartozik.

- Még öt percet! - mondtam.

- Egyszer már felkeltettelek, akkor is ezt kérted! Na, gyerünk kelés! - utasított, majd megfogta a csuklómat, és ülő helyzetbe rántott.

- Így is tudok aludni... - közöltem vele az egyszerű tényt.

- Igen lehet, de én nem hagyom! - vágta rá.

- Mennyi az idő? - kérdeztem.

- Hat óra harminc körül lehet... - felelte. - Nézd Steph tudom, hogy legszívesebben még mindig aludnál, de ha elkésel a suliból, és anyukád megtudja, akkor nagy baj lesz, ezt te is tudod!

- Ah... tudom - válaszoltam, majd erőt véve magamon, feltápászkodtam.

* Kb. egy órával később *
- Mivel kezdtek? - kérdezte Ross, miközben a kocsi felé tartottunk. A ház előtt parkolt, a reggeli hidegben mégis túl nagynak tűnt a távolság.
- Matekkal - feleltem. - Mielőtt megkérdezed, a válaszom, hogy sík hülye vagyok belőle!
- Értem - nevetett fel.
Beültünk a kocsiba, majd rögtön el is indultunk. Ha tippelnem kéne, az út nem fog nagyon tíz percnél tovább tartani, de ki tudja...
- Mindig ilyen nehezen kelsz fel reggel? - kérdezte mosolyogva.
- Általában hét vége felé igen, vagy ha tudom, hogy nehéz napom lesz, akkor mindig 2 szer szól az ébresztőm - vontam meg a vállam. - Azt ne mondd, hogy te mindig elsőre felkelsz! - ráztam a fejemet.
- Ezt egy szóval se mondtam - vágta rá. Elnevettem magam kijelentésén, de hamar elhalt a nevetésem.
Csöndben voltunk. Egyikünk se szólalt meg, bár részemről ez csak azért volt, mert nem tudtam, hogy miért nem szólal meg. Tény, hogy én se tudtam volna, épp abban a pillanatban feldobni egy témát, de általában bármiről elbeszélgetünk...
Ahogy gondoltam, nem tartott sokáig az út a sulimig, ugyanis pár perc múlva nem messze a bejárattól megállt.
- Bocs, hogy nem megyek tovább, de nem akarom, hogy felismerjenek... - nézett rám.
- Nem baj, még tudok sétálni - mosolyodtam el.
- Akkor megnyugodtam - válaszolt.
Talán egy két perc telt el, mi pedig még mindig ott ültünk, csöndben és mozdulatlanul. Nem értettem, hogy miért nem akarok elköszönni, és bemenni a suliba, de ideje lett volna, mert vészesen közeledett a nyolc óra.
- Ö... azt hiszem, mennem kéne - szólaltam meg végül.
- Persze, persze... - mondta hirtelen Ross, mintha csak épp akkor tért volna észhez.
- Te itt vagy egyébként? - nevettem fel.
- Igen, csak elgondolkoztam - válaszolt.
- Hát, oké... Akkor szia Ross - mondtam egy kis szünet után.
- Szia! - köszönt el, majd mikor kiszálltam, és épp becsuktam volna a kocsi ajtaját, még utánam szólt. - Sok sikert! Mindenhez... - tette hozzá.
- Kö-köszi! Neked is! - mondtam értetlenül.
Szemöldök ráncolva kerültem meg a kocsit, hogy a járdára érjek, és bemenyjek a suliba.

Azon a kis szakaszon, amíg a suli bejratához értem, csak azon járt az agyam, hogy miért volt annyira furcsa ez a köszönés. Sajnos az okára akkor még nem jöttem rá, de valószínűleg Ross is valami ilyesmin gondolkodhatott, mert amikor visszafordultam a suli ajtaja előtt, hogy megnézzem, ott van e még, akkor is elbambulva nézett ki az ablakon. Nem ment el...

Mikor beléptem az ajtón, már csak pár percem maradt becsengetésig. A folyosón már nem volt senki, inkább csak a termekből szűrődtek ki a hangos beszélgetések.

Még alig értem be a terembe, máris szembe találtam magam Meg és Alex kíváncsi tekintetével.

- Mi a baj? - kérdezték. Gondolom a 'nem-értem-mi-volt-ez' arckifejezésem meg volt, mert Alex -ék sose szoktak ezzel nyaggatni, ha csak nem látják rajtam, hogy tényleg van valami...

- Semmi. Vagyis... én se tudom - feleltem. - De nem is ez a lényeg! Mi történt tegnap Meg? - érdeklődtem.
- Nem úgy tűnsz, mint akit pont a "randim" érdekelne. Majd következő szünetben szépen mindent elmesélsz, én meg majd azután jövök! - mondta ellentmondást nem tűrően.
-  Rendben - sóhajtottam. Abban a pillanatban, hogy Meg bólintott egyet, megszólalt a csengő. Megan rögtön a helyére sétált, amikor viszont én is el akartam indulni, Alex az utamba állt.
- Megbántott? - kérdezte. Nem mondott nevet, de mivel elmondtam neki tegnap este, hogy hol, kivel, miért voltam, így pontosan tudhattam, hogy Ross -ra gondol.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Egyszerűen csak... furcsa volt az az elköszönés. Mintha... - kerestem a választ. Pár másodpercig kutattam csak a megfelelő szót, mire a felismerés szinte arcon csapott. - Mintha elbúcsúzott volna - mondtam suttogva.

Szép estét, olvasók! :))
Nem kívánok nagyon hozzáfűzni bármit is, csak annyit óhajtok (lenyeltem egy szótárat...), hogy nagyon jól esik, hogy már 5 -en szavaztak, és még egy szavazatot sem kaptam a 'nem' -re. Ennek ellenére kihangsúlyoznám, hogy akkor is szavazzatok, ha a 'nem' lenne a válaszotok!!!
Várom a kommenteket, és a pipákat!!!!
Ui.: köszönöm, hogy megvan a nyolcadik feliratkozónk! :))
xo;<3