Tenth Episode - 010

Kiss

2015. június 18. (csütörtök)

Általában ideges leszek, ha arra kelek, hogy dumálnak mellettem, most azonban sokkal jobb volt a helyzet, mivel nem akárkik, és nem akármiről beszéltek.

A tegnap estével ellentétben az agyam most azért könyörgött, hogy nyissam már ki a szemeimet, nem pedig azért, hogy csukjam be végre. Nem kellett ahhoz látnom, hogy tudjam, még mindig ott ülök szorosan Ross mellett, de közben ott motoszkált a fejemben annak a tudata, hogy közben mindkét kezével átölel.

- Öcsi, te nem akarsz aludni végre? - kérdezte suttogva Riker.

- Ha elalszok mocorogni fogok, és nem akarom, hogy felébredjen - válaszolt Ross, és le mertem volna fogadni, hogy közben egy pillanatra rám nézett.

- Tudod, hogy csípem Steph -et, de már pár órája alszik... Neked is kéne - ellenkezett Rik, hangjából pedig tisztán hallatszott a törődés.

- Akkor biztos azt is tudod, hogy milyen vagyok, ha róla van szó - vágott vissza.

- Teljesen bele vagy habarodva... - mondta rosszallóan Riker.

- Örülj neki! Egyébként is... ki ne lenne? - tette fel a költői kérdést.

Tudtam, hogy ha elmosolyodok, akkor elárulom magam, ezért is volt olyan nehéz nem megtenni. Magamban fülig ért a szám, és nem sok kellett ahhoz, hogy lebukjak.

Éreztem, hogy valaki, alighanem Riker feláll a kanapéról, és elsétál, Ross azonban még mindig nem mozdult. Lepörgettem a fejemben néhány lehetőséget, hogy hogyan tudnék úgy "felkelni", hogy ne lásson át rajtam, de mivel borzalmas színész vagyok, úgy döntöttem inkább tudja csak meg, hogy mindent hallottam.

- Igaza van - szólaltam meg hirtelen.

- Mi? - kérdezte döbbenten, mire én elmosolyodtam, és kinyitottam a szememet.

- Aludnod kéne... - folytattam nem is törődve a többi, nem rég hallott dologgal.

- Hallgatóztál? - döbbent meg.

- Csak egy icipicit - vallottam be. Egy pillanatra érzelmek tömkelege futott át Ross arcán, de végül nem látszott, hogy dühös lenne. Inkább azt mondanám, hogy megkönnyebbült arca volt. Mintha ezt gondolta volna, hogy így nem kell elmondani nekem valamit amit eddig szemtől szembe kellett volna.

- Mióta?

- Amióta a bátyád törődik veled - vontam meg a vállam. Kicsit arrébb húzódtam, hogy normálisan elhelyezkedjek, mert kezdett eléggé fájni a hátam. Végül, törökülésbe ültem le, mire ő leutánozott, és velem szemben helyezkedett el. - Szóval... engem mindenki szeret, mi? - tettem fel a számára legkínosabb kérdést.

- Én biztosan - válaszolt. Nem úgy látszott, mint akit nagyon zavar a kérdés.

- Ó, tényleg? - érdeklődtem felvont szemöldökkel.

- Természetesen! - Ross közelebb hajolt hozzám, és konkrétan az arcomba suttogott. - Jobb kérdés, hogy ki nem! - közölte, majd egy apró puszit nyomott az orrom hegyére, és elhúzódott.

- Még gyakorolj! - vetettem oda nevetve, mire kaptam egy durcis fejet, de az is hamar eltűnt. - Na, most pedig beszéljünk komolyan! Aludnod kéne... nem is értem, hogy miért nem tetted eddig.

- Azt hittem hallottál minket - mondta elbizonytalanodva.

- Igen, pontosan ezért gondolom most azt, hogy hülye vagy, ha miattam nem aludtál - nevettem el magam.

- De nem vagyok álmos - rázta meg a fejét.

- Persze, meg szerintem tizenkilenc éves se vagy a viselkedésed alapján - helyeseltem. - De ha annyira nem akarsz aludni, akkor hasznosítsd magad, és mutasd meg, hogy ehetek e valahol.

- Reggelizni akarsz? Már most? Még csak most keltél fel - mosolyodott el.

- Rég volt az már - legyintettem, majd felpattantam, és elindultam valamerre. Körül nézve már láttam, hogy mindenki alszik, még Riker is bealudt a mi beszélgetésünk alatt, ezért senkit nem hökkentett meg, egyedül engem, mikor Ross mellém lépett, és megfogva a csuklómat, maga felé rántott.
- A "konyha" nem arra van - közölte egy féloldalas mosollyal.
Elindultam hát a másik irányba, mintha csak egy rossz filmben lettünk volna, és láss csodát, tényleg a konyhába értem ki egy ajtón keresztül.
- Mit eszünk? - kérdeztem, mikor Ross a hűtőben kezdett kutakodni. Amíg ő majdnem elveszett a hűtőben, én úgy döntöttem leülök valahova, de mivel valaki ilyen okos volt, és nem tett asztalt a konyhába, ezért én egyszerűen felültem a pultra, és megvártam, amíg elém nem rak valami ehetőt.
- Szendvics megfelel? - kérdezte.
- Jó lesz - bólintottam. Valahogy nem lepődött meg, mikor a pult tetején látott meg, egyszerűen csak lerakta mellém a hozzávalókat, és nekiállt szendvicseket csinálni.
...
Fejem a vállán pihent, miközben egy régi sztorit mesélt. Már rég befejeztük az evést, ettől függetlenül még mindig ott ültünk a konyhában, a pulton. Néha felnevettünk egymás hülyeségén, vagy a történeteken, amiket egymásnak mesélünk.
Sokszor felnéztem rá, miközben beszélt, ő pedig legtöbbször vissza is nézett rám. Most is így volt...
Véget ért a történetével, de még mindig egymást néztük. Egyszerűen nem beszélgettünk tovább, csak egymást bámultuk. Tekintetem találkozott Ross barna szemeivel, és most volt először, hogy valósággal elvesztem bennük.
Életemben először tetszett, hogy olyan kiszámítható volt a helyzet. Már akkor tudtam, hogy mi fog történni, amikor a szemébe néztem. Mert ugye mindenki ismeri az "egyre jobban közeledett, végül pedig megcsókolt" történetet... mert pontosan ez történt velünk is, de egyszerűen nem volt kedvem azért leszólni, mert ellőtt egy óriási klisét.
Fél kezével átkarolta a derekamat, majd közelebb húzott magához, de még így se vált el tőlem. Amikor azonban megtörtént, akkor sem engedett el. Szorosan tartott, és szinte kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Lehetek egy kicsit pillanat romboló? - kérdezte óvatosan.
- Te is tudod a választ Ross, és nem erre a kérdésre - ráztam meg a fejem.

Boldog nőnapot a kedves olvasóknak!
Eredetileg nem terveztem ilyen nyálasra ezt a részt, de mivel ma nőnap van, meg virágok, meg mit tudom én, ezért kedveztem nektek. :*
A végével kapcsolatban remélem senkinek sem kell semmit mondanom, szerintem anélkül is értitek, hogy milyen kérdésre tudja már a választ Steph... :3
Remélem tetszett, várom a visszajelzéseke! :)
xo;<3