Sweet surprise...
2015. június 15. (hétfő)
- Anderson! - kiabált a töri tanárom. Azonnal felpattantam a helyemről, és oda siettem hozzá.
- Igen, tanár úr? - kérdeztem.
- Ezt vidd fel az igazgatóhoz! - nyomott a kezembe egy köteg papírt, mire én bólintottam, és az iskola épülete felé vettem az irányt. Az évzárókra mindig sok ember gyűlik össze, de azt nem gondoltam volna, hogy annyian lesznek, hogy két ember között még átférni se lehet.
Végül sűrű bocsánatkérések közepette eljutottam az ajtóig, ahol fellélegezve rántottam ki az ajtót, és léptem be az iskola hűvös épületébe.
Az igazgatónk irodája az első emeleten volt, így lépcsőznöm kellett, de amíg nem volt tömeg, addig bármennyit sétáltam volna.
...
Miután sikeresen eljuttattam a papírokat, már indultam is vissza az udvaron felállított kis "színpad" felé. Mivel tizenegyedikes vagyok vagy voltam, attól függ, honnan nézzük, így nekem ma jelenésem volt, mint leendő tizenkettedikesnek. Nem mondanám, hogy különösebben izgatott volna a dolog, nem nagyon törődtem vele, hogy végig kell állnom azt a másfél órát.
Én, valami egészen más miatt voltam ideges. Ez pedig Ross volt. A repülőtéri eset óta rengetegszer beszéltünk, és végül úgy döntöttünk, hogy nem várunk négy hónapot, inkább skype -on megbeszéljük a dolgokat. Ross nem akarta elárulni, hogy pontosan mikor jönnek haza, csak annyit tudok, hogy valamikor most, június közepe felé.
Az interneten se találtam semmi konkrét infót arról, hogy mikor ér véget az R5 turnéja, csak az utolsó koncert időpontját találtam meg, ami tegnap volt, szóval ma még biztos nem lesznek itt... Pedig nagyon szeretném már újra látni őket. Főleg Ross -t. Ami a "jól" sikerült búcsúzkodásunkat illeti, nos ahogy már említettem beszéltünk arról a csókról, de semmi konkrét dolgot nem beszéltünk meg ezzel kapcsolatban.
Fogalmam sincs, hogy mikor láthatom újra, és ez nagyon idegesít...
* Kb. fél óra múlva, amikor már javában tartott az évzáró *
- Mikor lesz már vége? - suttogta a mellettem álló Alex. Szegény gyerek kissé feszengett a sok ember előtt, ahogy ott álltunk a kis színpadon, sorban egymás mellett.
- Nem tudom. Tudod, hogy nem hordok karórát, és a szoknyámon sincs zseb, hogy csak úgy megnézzem a telefonomon az időt - feleltem.
- Mintha nem tudnám - morogta.
- Mégis megkérdezted! - vágtam vissza halkan.
Nem nagyon figyeltünk a tanárok beszédére, mindenki elfoglalta magát, függetlenül attól, hogy mindenki látott minket. Én Anyáékat kerestem a tömegben, Meg mellettem a blúzát birizgálta, Alex meg azzal volt elfoglalva, hogy meg tudja saccolni, mennyi lehet az idő.
Egy ideje már a tömeget pásztáztam, de anyáékat még mindig nem találtam meg. Aztán előröl kezdtem a keresgélést, de anyáék helyett valaki egészen mást találtam meg a szememmel.
- Hogy, a... - mondtam hangosan, szememet az illetőn tartva. Ő is megtalált engem, és a szemembe nézve állta a tekintetem.
- Miss Anderson? - fordult hátra az igazgató helyettes. Elmotyogtam valami elnézést félét, mire visszafordultak a mikrofonok felé.
Szememmel újra megkerestem azt a fiút, akinek ma még nem szabadna itt lennie. Messze állt tőlem, azonban még így is tökéletesen láttam, hogy szemei úgy csillognak, mikor elváltunk. Kisgyerekes mosoly ült ki arcára, mire a döbbenet mellé még a boldogság is társult a fejemben.
...
Még soha nem vártam ennyire, hogy vége legyen az évzárónknak. Valósággal megkönnyebbültem, amikor az igazgatónk lezárta a tanévet, és megengedte, hogy elinduljunk a tantermeinkbe. Szinte lökdöstem Megan -t, hogy menjen már gyorsabban. Végül, amikor már mindenki elveszett az embertömegben, én is elindultam, de nem a tanterembe...
Szememmel folyamatosan a szőke hajat kerestem, de sehol sem láttam. Ide-oda rohangáltam a szülők között, és folyton nézelődtem, de sehol sem találtam meg. Már kezdtem volna feladni, mert az osztályfőnökünk év végi beszédéről még miatta sem maradhatok le, ezért kissé csalódottan indultam a a suli bejárata felé.
Az ajtón bár üveg van, mégse nagyon lehet belátni, csak bentről lehet látni az udvart. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, még visszanéztem az udvarra, hátha az utolsó pillanatban meglátom, de nem így lett. Aztán nagy lendülettel nyitottam ki a bejárati ajtót, és léptem be a lényegesebben hűvösebb épületbe.
Nem figyeltem rá, hogy ki állt az ajtó mellett, nem is érdekelt abban a pillanatban, inkább arra koncentráltam, hogy időben odaérjek a termünkhöz. Csakhogy, ebben megakadályozott valaki, méghozzá elég hatásosan.
A fal mellett álló személy hirtelen utánam nyúlt, és megragadta a karomat. Gyors mozdulattal visszahúzott magához, és mikor már elég közel voltam hozzá, két karjával átölelte a derekamat.
- Engem keresel? - kérdezte féloldalas mosollyal.
- Te, meg... - kezdtem volna, de egyszerűen csak ajkait enyémekre nyomva, megcsókolt, ezzel megakadályozva engem a beszédben.
- Ez most már a szokásoddá vált? - kérdeztem, mikor kicsit elhúzódtunk egymástól.
- Ha neked is megfelel - vonta meg a vállát.
Nevetve ráztam meg a fejemet, majd egy gyors (és valószínűleg nem túl jó) döntés után, mit sem törődve azzal, hogy nekem már rég nem itt kéne lennem, nyaka köré fontam a karomat, és szorosan megöleltem.
Kellemes szombati napot kívánok, mindenkinek! :3
Visszatértem, új részt írtam, új évadot kezdtem. :D Remélem, tetszett az első rész, és ahogy láthatjátok a számozást is máshogy csinálom (és előröl kezdtem), hogy elkülönüljön egymástól a két évad. A kinézet is megváltozott, valamint a fejléc is új lett. :)
Nagyon remélem, hogy tetszett Steph és Ross első találkozása, és mielőtt azt hinnétek, hogy ilyen könnyen elsiklottak a hosszú turné fölött, figyelmeztetlek titeket, hogy nem így van. :D Nem vártam sokat a találkozásukkal, mert nem akartam sokat húzni az időt, ezért van az, hogy már most, az első részben újra találkoztak.
Különösen várom a véleményeket, mert hát, ez még is csak egy új évad kezdete. :3
xo;<3
Fogalmam sincs, hogy mikor láthatom újra, és ez nagyon idegesít...
* Kb. fél óra múlva, amikor már javában tartott az évzáró *
- Mikor lesz már vége? - suttogta a mellettem álló Alex. Szegény gyerek kissé feszengett a sok ember előtt, ahogy ott álltunk a kis színpadon, sorban egymás mellett.
- Nem tudom. Tudod, hogy nem hordok karórát, és a szoknyámon sincs zseb, hogy csak úgy megnézzem a telefonomon az időt - feleltem.
- Mintha nem tudnám - morogta.
- Mégis megkérdezted! - vágtam vissza halkan.
Nem nagyon figyeltünk a tanárok beszédére, mindenki elfoglalta magát, függetlenül attól, hogy mindenki látott minket. Én Anyáékat kerestem a tömegben, Meg mellettem a blúzát birizgálta, Alex meg azzal volt elfoglalva, hogy meg tudja saccolni, mennyi lehet az idő.
Egy ideje már a tömeget pásztáztam, de anyáékat még mindig nem találtam meg. Aztán előröl kezdtem a keresgélést, de anyáék helyett valaki egészen mást találtam meg a szememmel.
- Hogy, a... - mondtam hangosan, szememet az illetőn tartva. Ő is megtalált engem, és a szemembe nézve állta a tekintetem.
- Miss Anderson? - fordult hátra az igazgató helyettes. Elmotyogtam valami elnézést félét, mire visszafordultak a mikrofonok felé.
Szememmel újra megkerestem azt a fiút, akinek ma még nem szabadna itt lennie. Messze állt tőlem, azonban még így is tökéletesen láttam, hogy szemei úgy csillognak, mikor elváltunk. Kisgyerekes mosoly ült ki arcára, mire a döbbenet mellé még a boldogság is társult a fejemben.
...
Még soha nem vártam ennyire, hogy vége legyen az évzárónknak. Valósággal megkönnyebbültem, amikor az igazgatónk lezárta a tanévet, és megengedte, hogy elinduljunk a tantermeinkbe. Szinte lökdöstem Megan -t, hogy menjen már gyorsabban. Végül, amikor már mindenki elveszett az embertömegben, én is elindultam, de nem a tanterembe...
Szememmel folyamatosan a szőke hajat kerestem, de sehol sem láttam. Ide-oda rohangáltam a szülők között, és folyton nézelődtem, de sehol sem találtam meg. Már kezdtem volna feladni, mert az osztályfőnökünk év végi beszédéről még miatta sem maradhatok le, ezért kissé csalódottan indultam a a suli bejárata felé.
Az ajtón bár üveg van, mégse nagyon lehet belátni, csak bentről lehet látni az udvart. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, még visszanéztem az udvarra, hátha az utolsó pillanatban meglátom, de nem így lett. Aztán nagy lendülettel nyitottam ki a bejárati ajtót, és léptem be a lényegesebben hűvösebb épületbe.
Nem figyeltem rá, hogy ki állt az ajtó mellett, nem is érdekelt abban a pillanatban, inkább arra koncentráltam, hogy időben odaérjek a termünkhöz. Csakhogy, ebben megakadályozott valaki, méghozzá elég hatásosan.
A fal mellett álló személy hirtelen utánam nyúlt, és megragadta a karomat. Gyors mozdulattal visszahúzott magához, és mikor már elég közel voltam hozzá, két karjával átölelte a derekamat.
- Engem keresel? - kérdezte féloldalas mosollyal.
- Te, meg... - kezdtem volna, de egyszerűen csak ajkait enyémekre nyomva, megcsókolt, ezzel megakadályozva engem a beszédben.
- Ez most már a szokásoddá vált? - kérdeztem, mikor kicsit elhúzódtunk egymástól.
- Ha neked is megfelel - vonta meg a vállát.
Nevetve ráztam meg a fejemet, majd egy gyors (és valószínűleg nem túl jó) döntés után, mit sem törődve azzal, hogy nekem már rég nem itt kéne lennem, nyaka köré fontam a karomat, és szorosan megöleltem.
Kellemes szombati napot kívánok, mindenkinek! :3
Visszatértem, új részt írtam, új évadot kezdtem. :D Remélem, tetszett az első rész, és ahogy láthatjátok a számozást is máshogy csinálom (és előröl kezdtem), hogy elkülönüljön egymástól a két évad. A kinézet is megváltozott, valamint a fejléc is új lett. :)
Nagyon remélem, hogy tetszett Steph és Ross első találkozása, és mielőtt azt hinnétek, hogy ilyen könnyen elsiklottak a hosszú turné fölött, figyelmeztetlek titeket, hogy nem így van. :D Nem vártam sokat a találkozásukkal, mert nem akartam sokat húzni az időt, ezért van az, hogy már most, az első részben újra találkoztak.
Különösen várom a véleményeket, mert hát, ez még is csak egy új évad kezdete. :3
xo;<3
